Magas-Bakony 50 TT - ahogy én láttam...

Remek hangulat és gyönyörű tájak, sok-sok kihívás és változatos kalandok. A Magas-Bakony teljesítménytúra ötven kilométerén ezekben mind részesülhettünk. Kiváló rendezéssel és ellátással gondoskodtak arról, hogy a lényegre fókuszálhassunk: a természetjárás örömére.

Bakonybél ezer éves! Mi mással lehet ezt jobban megünnepelni, mint túrákkal? A másfél hónapja bejárt Bakonybél 48 TT után újra nagy örömmel jövök ide. Méghozzá öcsém és Zoli barátunk társaságában, merthogy ők is nagyon számon tartják ezt az eseményt a tavalyi kellemes emlékek alapján. Így hát negyed nyolc után kellemes várakozással lépünk a rajtoltatók asztalához. Kedves üdvözlés, villámgyors papírmunka: előnevezni nagyon is érdemes szerintem. Kézfogások és köszöntések, néhány megveregetett váll, és neki is vághatunk az ötven kilométernek. Borongós, felhős időben! Ismeretlen fogalom ezen a túrán számomra: az előző három alkalommal mindig a hőség és a kánikula nehezített – most az esőkabát a zsákomban.

Íves kanyar, hosszú egyenes, kis kavargás, és a Tökgurító rétnél elhagyjuk a községet. Eddig az OKT-n, innen viszont már a kék kereszt vezet egészen az első ellenőrző pontig. A Gerence partján, pompás ösvényeken, ami komoly meglepetés számomra. A meteorológia ugyanis esőket mutatott előző napokra, és még most éjszakára is. Ha valahol, hát itt biztosan saras, csúszós utak lesznek – véltem. Örömteli tévedés! Kiváló az út; néhol persze technikás, nehézkes, még kapaszkodó-kötél is akad egy helyen. De hát nem a szombathelyi Fő téren járok, a Karneváli várostúrán, mint előző nap… Az is pompás élmény volt, de egészen másképpen. Ez az Öreg-Bakony; legyen is benne kihívás, változatosság, nehézség!

Van. Kellemes és érdekes, sokadszorra is. Balra tőlünk komoly meredély, jobbra alattunk a Gerence. Követjük hűen, kilométereken át – közben előznek és előzünk; sokan vagyunk. Aztán tisztás, majd az Odvaskő Hotel, és már fel is bukkan az esőház, az első EP-vel.

Jöhet a Kőris-hegy! A piros sávot már itt megkaptuk: az visz oda fel. De ha már piros, gyorsan pecsételek egyet a Közép-Dunántúli Piros füzetembe. Ehhez egészen kis kitérőt kell csak tennem, és már lépcsőzök is a fiúk után. A szint-gyűjtés ugyanis azzal kezdődik: igaz, kimértebben és kíméletesebben, mint innen pár méterre, amikor az Odvas-kő felé megyünk fel. Most azt csak megközelítjük, de aztán elkerüljük, hátulról. Piros, mindvégig: Rézbükki út vagy Boroszlán tanösvény – egyre megy.

Fel. Folyamatosan. Kilométereken át, gyönyörű erdőkben, néhol kis tisztásokkal, néhol elágazásokkal. Gond soha nincs: a jelzések többsége jó, de sok-sok fehér-kék szalag is rásegít. Kellemes tehát az út, és többnyire beszélgetni is lehet. Hárman megyünk, együtt; ezt már a kocsiban eldöntöttük – mint ahogy azt is, hogy ma nem rekordokat akarunk dönteni, hanem egy jót kirándulni, nézelődni, beszélgetni. Kell-e ehhez kiválóbb környék? Mindehhez remek az idő is, bár a felhők ott vannak fenn. Egy ideig. Aztán szépen (szinte észrevétlenül) belesétálunk; csak így, lazán.

Ekkor már a szerpentin betonját tapossuk, majd egy kis OKT-kitérő után elhaladunk a „golflabda” mellett. A teteje már teljesen belevész a ködös-párás végtelenbe – na, tesó, felmentem magamat a mai kilátó-mászásról! Még ezt se látnám, távolabbra meg pláne nem. Így hát a csúcsra érkezéskor megelégszünk egy pecsételéssel. Ja, nem! Ezt az asztalt nem lehet ilyen gyorsan elintézni… Banánkarikák és dinnyeszeletek, citrom és narancs, müzli és szőlőcukor, innivaló – lucullusi lakoma fogad. Frissítünk mi is, közben jóleső szusszanni is egyet, persze.

Aztán jöhet – továbbra is a piros. Fel is út, le is út: marad ez a jelzés, még sokáig. De most mintha kissé könnyebben lenne járható… Néhol meg is kocogjuk, többnyire azonban itt is kellemes beszélgetéssel múlik az idő, meg a kilométerek. Ami itt akad szépen, miközben a Pápalátó-kő, majd Fenyőfő környékét karcoljuk – de elhaladunk közöttük, folyamatos ereszkedéssel.

Kalapos túratárs ér be bennünket, és a tempónk felől érdeklődik. Tizenegy – tizenkettő közötti ezreket megyünk, mondom neki. Hümmög, mosolyog, és azt mondja: „Hát, szerény tempó, szerény…” Meglep bennünket ez a hozzáállás –de hagyjuk persze, hogy elmenjen; jól elvagyunk mi így.

Vinye közeledik. Ez könnyen kiderül térkép nélkül is, hiszen immár az aszfaltos szakaszra érkezünk. Itt komoly hőség szokott lenni, ami ezúttal elmarad – de senki nem bánja. Mint ahogy az autók rengetegét sem hiányoljuk, immár a faluhoz érkezve. Ami nem is önálló falu, hiszen Bakonyszentlászló része. A Vinye.hu büfé azonban (akárcsak a környék) szintén közismert: oda térünk mi is be. Udvarán falatozó, iszogató turisták mindenfelé: frissítést kapunk itt. Nem is akármilyent: igen finom a kenyér, amire a zsír kerül, hozzá sokféle feltét. Emlékeztem tavalyról a roppanós zöld, erős paprikára – nem is bánom meg, hogy ezúttal is azt választom. Szerelvény-igazítás, de aztán hamar távozunk is. Ebben komoly része van a darázs-hadnak is, akik erőteljes érdeklődést mutatnak az evő-ivó sokadalom irányába.

Elhagyjuk Vinyét; zöld jelzés kísér. Ezen jutunk le a Cuha medréhez – meg a két Kőpince-forráshoz. A másodiknál kulacsot töltök, és jót húzok is a finom, friss vízből. Módjával, persze: a Zörög-tető jön, épp elég teher az iménti zsíros kenyér is… de hát az energia is kell, persze.

Na ja, a Zörög-tető… Kedves ismerős őkelme, a maga kis tréfás emelkedőjével. De ahogy az évek telnek, ezek az emelkedők sokszor zsugorodnak, érzésre. Ez is. Nem séta, persze, de szépen felballagunk, odafent a pecsétet is megkapjuk. Aztán iparkodunk le – egyrészt azért az mégiscsak lazább, másrészt menekülünk a motorfűrészesek zajától.

Aztán kellemes ereszkedés után szembeforgalom jön: Veráék, Ákos – sziasztok, jó utat! Hopp, máris itt a közös, oda-vissza szakasz - ez Cseszneket jelzi előre. Kisvártatva be is bújunk a híd alá, hogy aztán a faluba jutva a vár impozáns látványában gyönyörködhessünk. Felmennünk oda nem kell, ellenben a vendéglőhöz igen: újabb EP. Frissítéssel most is, ahogy itt már megszokhattuk – de ezúttal egy fröccsel is megfejeljük azt.

Aztán visszafordulunk mi is, és a falut elhagyva immár a sárga sáv jön. Kanyargós, kalandos az út: az első, erdős szakasz kiváló ösvényeket rejt, de Károlyháza után, a villanyvezetékek alatt meglehetősen gazos. Szerencsére a (közben kisütő) nap most nem zavar, és hamar le is érkezünk a pirosra, ami aztán a vasútállomásig visz. Porva-Csesznek, nyilván – bár csinos távolságra fekszik mindkét településtől, meg kell hagyni. Az egyiket most fejeztünk be éppen, és frissítés-pecsételés után megkezdjük a másikat. A büfé még mindig nem üzemel, így hát elköszönünk a már jól megszokott, kedves pontőr-párostól: jöhet a zöld sáv!

Ha az előző szakasz növényzete sűrű volt, most még ahhoz képest is szintet lépünk. Helyenként tényleg embermagas, vagy még nagyobb is előfordul. Szerencsére nem a szúrós-tüskés fajtából, így hát ha lassabban is, de haladunk előre gond nélkül.

Kidőlt fák, száraz patakmeder is gondoskodik a vadregényes érzésről, hangulatról. A terep – néhol alig észrevehető módon – hullámzik: emelkedünk, lejtőn ereszkedünk. Az erdő nagyon szép, pompás árnyas fák alatt jutunk Porva felé.

Kiérkezünk az erdő szélére: lenyűgöző kilátással a Magas-Bakonyra. Végig pásztázhatjuk tekintetünkkel a hegyek vonulatát, beleértve a megjárt Kőrist is. Alattunk pedig feltűnik Porva: ha kerülő íven is, de most oda igyekszünk.

Igazi Katlan-érzés szokott itt lenni, de a borongós-felhős idő ezt most feledteti. Viszont egyre kevésbé tartunk a beharangozott korai délutáni esőtől: az az érzésünk, hogy jó eséllyel megússzuk. Így ereszkedünk alá a mélyútban, ami most nem annyira repedezett és poros, mint megszoktuk, viszont az aljnövényzet itt is magas. Közben megcsodálhatjuk a madarak (és talán más állatok?) által belefúrt-vájt odukat, furatokat.

Porván is a megszokott helyen, megszokott ellátással fogadnak bennünket. A szilva különösen jól esik, de remek a sajtos rúd és pogácsa is. Beugrom egy hideg teáért a boltba, közben szedelőzködnek is a fiúk. Hopp, ismerős arc: a kalapos, „szerény tempós” túratárs indul előttünk. No lám! Megyünk kifelé a faluból, kellemes iramban. Ami igen hamar elegendő ahhoz, hogy visszaelőzzük őt, majd szépen lassan le is hagyjuk. Egymásra mosolygunk, és még a kilométerek is mintha gyorsabban fogynának… Aztán egy új, eddig még nem látott drótkerítés balról. Bosszankodunk, mert nem csak a mezőt, de az utat is elkertelték – nehézkesen jutunk előre. Aztán itt a Templom-domb: megérkezik Borzavár felől a Kék. Fonódva visznek a sárgával Szépalmapuszta széléig – közben erdős és aszfaltos szakasz is váltakozik.

A hotel melletti EP megint csak frissítőpont is. Bekapunk pár falatot, vizet pótlunk kulacsainkba, és elhagyjuk a kis tavacskát. Jöhet a ménes kifutója, a rétek – mögöttük pedig a pompás hegyek látványa. Most már a „golflabda” is tisztán kivehető: a felhők onnan is tovább álltak.

Lekocogunk a kaszált réten, bebújunk az erdőbe. Itt is hiábavaló volt az aggodalmam: egy-két pocsolya kerülésével megússzuk: kifogástalanok az erdei utak. Végül aztán kiérkezünk az aszfaltos „nemszeretem” erdei útra, ami bevisz egészen Bakonybélig.

Igaz, beszélgetésre egészen kiváló, és élünk is ezzel a lehetőséggel. A szerény, de folyamatos lejtőn nagyon kellemes, mégis gyors tempót tudunk produkálni, amivel sikerül az addigi „szerény, nagyon szerény” sebességünket ötös átlag fölé vinni a végére.

Pikoló, befutó: a szokásos oldott, vidám hangulat. Gratulációk és oklevél, szép jelvény és pecsét ide is, oda is… Meg az elmaradhatatlan célkaja: ki-ki mákkal, tejföllel vagy sajttal kéri a tésztát – ahogy szereti.

Néhány fotó és elköszönünk (közben még kapok néhány igen megtisztelő ígéretet a két hét múlva esedékes Alpannonia-túránkra is). Kellemes fáradtsággal, jóleső érzésekkel simogatom végig tekintetemmel a környező hegyeket az autóból: köszönjük, megint igen jó volt itt!

Bakonybél 48 TT - ahogy én láttam...

Vadregényes Öreg Bakony – túrázók paradicsoma! Hatalmas hegyek és emelkedők, de szelíd völgyek és csörgedező patakok is. Pompás erdők hűvöse, de a júliusi hőség még így is megpróbált bennünket. Remek társaság, kiváló hangulat, finomságok… kár lett volna kihagyni a Bakonybél 48 teljesítménytúrát!

Bakonybél idén ezer éves! És ráadásul gyönyörű, bármerre is kalandozik a tekintet. Márpedig kalandozik, hiába jártam be az összes környező vidékét. Vagy talán pont azért? Ismerős hegyek és völgyek – meg persze az azokat behálózó ösvények. De jó is az emlékek között kutakodni! És még jobb megint rátérni azokra az ösvényekre… újra bejárni, barangolni, rácsodálkozni. Megszokott társaim, Réka, Márk és Andi tart velem, Ildi – mint majdhogynem házigazda – pedig a Pikoló vendéglőnél csatlakozik hozzánk. Mert a rajt (mint több más bakonyi túrán is) itt fogadott. Személy szerint Viktor, mint főrendező – aki alig látszik ki a sorban állók mögötti asztalnál. Szerencsére gyorsan megy a regisztráció, kezünkben a papírokkal (és szelet csokival) máris készen állunk. Üdvözlöm Tónit, majd elköszönünk Márktól – aki inkább a 25 kilométeres távot választja – és jöhet az első emelkedő!

Zirc felé visz ki a falu utcája, és mi is arrafelé igyekszünk kezdésként. Persze nem a műúton… Pár száz méter után le is térünk róla; kellemes ösvény visz fel a Csúcs-hegy tetejére. Ahol aztán jelzést váltunk: az eddigi zöld sáv helyett piros kereszt jön. Az ereszkedés sima ügy, bár több helyen puha, majdhogynem sáros a terep: sok eső volt a héten errefelé is. Az erdő igen kellemesen hűvös: az előző nyílt szakaszok után meglepő, és természetesen örülünk neki.

A Borsó-kút után feljutunk az Éliás-hegyre, és vele együtt visszakerülünk megint a zirci műúthoz. Megcsodáljuk a kilátást, majd átkelünk: a Nagy-Som-hegy oldalában folytatjuk tovább. Hetedszerre járom végig ezt az ösvényt, de nagy élmény most is. Legalábbis az első szakasz: árnyas fák, kifogástalan gyalogút, daloló madarak. Aztán egy új erdei dózerút bukkan fel: októberben ez még nem volt itt. Többször metsszük, néha üggyel-bajjal – a turistákra nem gondoltak, sajnos. Később erdőirtást is érintünk, és erősen az a benyomásunk, hogy megváltoztatták a vonalvezetést. Az eltévedést megússzuk, de néha bizony nézni kell a track-et. A Zoltay-forrásnál szusszanunk egyet, és felírjuk a kódot. A vadkerítésnél meg a fejünkre kell vigyázni: az erősen buja növényzet mellett igencsak figyelni kell. Később az erdőszél helyett bent mennénk, ám ott igen saras részekre bukkanunk: kénytelenek vagyunk átvágni, visszafordulni.

Zirc bukkan fel a távolban, aztán hamarosan ott járunk már a házak között. Meleg van. Kedvenc pékségem most sem hagyom ki, közben Ildi finom, hideg üdítőt vesz a szomszédban. Aztán megkezdjük a pirosat. Szó szerint, mivelhogy a Közép-Dunántúli Piros kiindulópontjánál vagyunk. Ez okból elhoztam magammal a füzetet is – bélyegzőt azonban nem látunk sehol. A célban aztán Viktor elárulja majd, hogy a vasútállomási OKT-pecsét kell ide is… Megyünk hát tovább, kijutunk a városból – több, mint 3 km aszfaltozás után jól esik újra földúton járni. Az érkező árnyas rész pláne kellemes!

A növényzet kevésbé: hatalmas dzsindzsában jutunk előre, szó szerint ki sem látszunk belőle. Utolérjük a pékség miatt beelőző Andi-Réka párost, és megint együtt folytatjuk. Jobbról a vasúti töltést mellőzzük, sőt, hamarosan egy vonat is elhalad rajta. Műemlék vasútvonal, szerencsére ma már nem fenyegeti a bezárás réme… Egy alkalommal át is megyünk rajta: a Csárda-völgyi patak torkolatánál célszerűbb néhány métert a síneken menni; a kapott itiner leírása is ezt javallja.

Az út minősége jelentősen változik: kellemes ösvényen, könnyedén haladunk előre. A Cuha völgye már itt is szép: balról-jobbról hegyek, meredek kaptatók, hatalmas fák között jutunk a Porva-Csesznek nevű vasúti megállóhoz.

Mindkét falu meglehetősen távol van innen, ráadásul mindenféle közút nélkül… Sajnos, az állomáson semmiféle élet nincs, beleértve a büfét is, ahol pedig teát kellene kapnunk… Saját készlethez kell tehát nyúlni továbbra is: szerencse, hogy Zircen betankoltunk. Beosztva azért elég lesz: Vinye öt kilométer, vagyis nagyjából egy óra: mehetünk!

A Cuha völgye legszebb szakasza jön. Ámulatba ejtő, csodálni való, lenyűgöző. Gondolom én, mi, és persze még sokan. De nem mindenki. Kerékpáros verseny van, zúgnak lefelé a gépek, fröcskölve át a gázlókon. Apuka pici fiával benne tapicskol a vízben: nem számít! És amikor szóvá teszik nekik, még ők háborodnak fel…

Szerencsére többük képes a normális, másokra is figyelő tempóra, de azért mindvégig nagyon óvatosak vagyunk, mikor bukkan megint fel egy-egy bicajos szemből. És persze nem hagyjuk magunkat: csodáljuk a természetet, a tájat.

Gyakran megállít bennünket: a hidak és a viadukt, a hatalmas sziklák és a köves patakmeder… Közben újabb vonatot látunk-hallunk, nagy a forgalom odafönt is. És itt lent is: sok-sok kiránduló, sétáló jön szembe – főleg ahogy közelítjük Vinyét. Közben észrevétlenül, de túl vagyunk féltávon is… Az átkeléseket meg már nem is számoljuk, de biztos, hogy megvolt mind a tizenhárom.

Újabb ellenőrző pont: vinye.hu büfé! Mosdó és vízvétel, kedvezmény a büfé kínálatából. Hideg italt és forró ételt választok: az itteni tönkölös lángos messze földön híres, és még soha nem kóstoltam. Hát, nagyon ízlik… de soha többet! Legalábbis nem teljesítménytúra közben. Erős negyed óra volt, amíg elkészült, de a nagyobb gondot utána okozta… A hatalmas és nehéz lángost cipelni kellett, ráadásul felfelé.

Innen ugyanis – ha nem is azonnal – emelkedőbe vált az addigi laza séta-terep. A Hódos-ér környékén elhagyjuk a pirosat, majd a pihenőházakat is, és a zöld következik. Andival bevállaljuk a kicsi kitérőt, és megnézzük a Likas-kőt: tavalyról emlékeztem rá, és most is érdemes volt körüljárni: igazán érdekes látvány az erdő közepében.

Árnyas erdei ösvényeken jutunk egy elágazóba: kicsit letérünk a zöldről, hogy a háromszöges verzióját követve feljussunk a Pápalátó-kő remek panorámát nyújtó szikla-kiszögelléséig. Kissé párás a látóhatár, de azért mégiscsak élmény innen kitekinteni, lábat lógatni, szusszanni egyet.

Fenyőfő a következő megállónk. Ellenőrző pont is, frissítünk is, egy újabb bónnal. Emlékeztem a remek fröccsre: ezúttal sem kellett csalódnom. Igazán jól jött a hosszú menet előtt. A Kőris-hegy következik ugyanis, mint túránk – sőt, az egész Bakony – megmagasabb pontja. Homokos, nehezen járható gyalogúton kezdünk, napon, melegben. Szerencsére hamar erdőbe jutunk: kavics váltja a homokot, árnyék a hőséget. Az emelkedő persze marad, kereken nyolc kilométeren át.

Sok kellemes, beszélgetős szakasz fogad, szépen fogynak a kilométerek és a szint is. A tavalyi útjavítás ezúttal sokkal járhatóbb ösvényeket hozott, bár a víz azért itt is úr: több helyen alaposan kimosta az ember által készített dózerutat. Az erdő nagyon szép, feljebb jutva talán még szebb: egyre sűrűbb, egyre vadregényesebb.

 Az utolsó szakasz aztán már végképp nem viccel: megérkezik a Kéktúra balról, Kisszépalma felől, és tudom, hogy mi jön. Sokadszorra vágok neki a végső pár száz méternek: ez a java, a legszigorúbb kaptató – de odafönt már a tető vár, a Vajda Péter kilátóval. Meg persze Imrével a padnál: idén is pontőrként fogad, barátságos kézfogással. És pecséttel, sőt, egy kis vörösbor is akad a víz mellé… Megkapom tőle a Tavaszi Túramozgalom jelvényeit: sikerült a 750 kilométer a három hónap alatt. Felszaladunk Andival egy újabb fotóért, és mehetünk is.

Innen már csak ereszkedés jön – újabb nyolc kilométer a Kőris-oldal, Bakonybélig. Az OKT ösvényein haladunk-futunk le, merthogy itt jó néhány szakasz szinte megkívánja a belefutást. Az út kifogástalan, mindenki remekül érzi magát – hát akkor miért is ne? Barátok útja, zöld sáv jön, továbbra is lefelé. Aztán pár méter aszfalt, egy nagy pocsolya, és itt az utolsó kaptató, ravaszul, már a falu határában. És igen: zöld négyzet, Bakonybél, és fordulunk is be a Pikolóba. Viktor gratulál és díjaz: szép kitűző és oklevél a kezemben, meg az utolsó bón, amit levesre váltok. De milyen finom levesre! Igazán jóleső a majdnem ötven kilométer után. Nagy pohár ital, kávé gesztenyepürével, ohhh… Közben Márk is előkerül, és indulhatunk haza, elérni Réka vonatát. Minden sikerült a mai napon: még ez is. Reméljük, jó felkészülés lesz ez az ötvenes a jövő szombatra…

Mozdulj a sínekért! 25 TT - ahogy én láttam...

Jelenthet-e akkora kihívást és erőpróbát egy huszonötös túra, mint – mondjuk - egy ötvenes? Számít-e, hogy egy teljesítménytúrának hányadik indulóként vágunk neki? Milyen érzés célokat feladni túra közben, és tulajdonképpen… mi a legfontosabb? Végtére is: miért indulunk el egy téli túrán?

Mozdulok a sínekért; zsinórban harmadszor. A kellemes emlékű HaVasParipa túrák utódja is mindig vonz, pedig semmi extra, semmi szenzáció, semmi rendkívüli nem fogad. Ellenben kellemes a bakonyi táj, kedvesek a rendezők, és a tél végi túrán már aprócska zöld színek is fel szoktak már bukkanni. Hát ez utóbbi most nem jött össze; erősen nem. Az idő és a táj téliesebb volt, mint a már (majdnem teljesen) mögöttünk hagyott teljes tél alatt. Sebaj, megnézzük ezt a tájat hóban is! Laci öcsémmel felvesszük Rékát a szokott vonatnál, Ildi szintén rutinosan becsatlakozik: együtt a kis csapat. Ezúttal Zoli öcsém külön túrázik: feleségével jönnek, rövid távra.

Eplény, reggel majdnem nyolc óra. A kis vasútállomás szinte kietlenül fogad – és jó nagy hóval. Ami fel is adja az első leckét, már a parkolásnál. Nevezés, szerelvény-igazítás: hideg van, rendesen hideg, oda kell figyelni a részletekre. Jöhet az első ereszkedés, le a meredek oldalban. Hú, ilyen vastagon havas? Nagyon figyeljetek, csak óvatosan! Lépkedek a meglehetősen kevés nyomban, ropog a lábam alatt, nehézkes a mozgás. Na, majd később, akkor könnyebb lesz, csak felmegyünk itt az emelkedőn… Van is egy pár nyom (valami gép mehetett), azon baktatunk kicsit. Nem sokat, mert aztán megint a szűz hó, meg az a pár nyom. Huh, lehetséges, hogy ez vár ránk egész nap? Tíz és tizenhárom közötti rajtszámokat kaptunk – azaz, kilencen mentek el előttünk. Az bizony édeskevés, nem csoda, hogy ilyen lassúak vagyunk.

Emelkedő, igen: nekiveselkedünk az Ámos-hegynek. Nem dombocska, de azért meg lehet küzdeni az ösvénnyel, mert mindig jó szokott lenni. Valószínűleg most is az – a hó alatt. Így egészen más: meg kell dolgozni minden lépésért, magasabbra emelt lábakkal, alaposan odafigyelve. Közben az ébredő nap is magára talál, be-bekukucskál a fák között, és gyönyörű ösvényeket varázsol elénk. Bevállaltam tesóm nehézkes, (ide) esetlenül nagy fényképezőgépét, és most hálás vagyok a döntésért. Újra meg újra magával ragadnak a fények, árnyak játékai, a kontrasztok és a sejtelmes ragyogás.

A kieső állomás miatt Eplény községet igazából csak most érjük el – igaz, leginkább csak súrolva, „kert alól” érintve. Elragadó látvány letekinteni a házakra és az azokat körülölelő havas hegyekre! De aztán megint emelkedő, nincs mese, az Ámos-hegy lesz a mai legmagasabb pontunk. És mi csak a két lábunkra számíthatunk, nem síliftekre vagy más efféle úri huncutságokra.

Jutalmunk sem marad el, persze: cukor-varázs a fákon és lábunk alatt, a látvány újra meg újra lenyűgöz, elvarázsol, megállít. Nono, ennyi megállás nem lesz sok? Amikor amúgy is csigatempóban haladunk… Toljuk meg kicsit, itt az elágazás: tető és első ellenőrzőpont.

Barátságos páros fogad, édességgel kínálnak szívélyesen. Pedig hát egy helyben álldogálni a hidegben, hóban – nem lehet egyszerű. Ajánlják a kilátót, nem is hagyjuk ki, de a havas lépcsők erősen óvatosságra intenek.

A látvány – hát persze! – most is megjutalmaz. Havasan még nem láttam e tájat! Kevésbé messzire jut a tekintet, mint máskor, de a havas fenyők csúcsai, a hótakaró alatt szunnyadó messzi táj így is mesébe illő.

Indulhatunk lefelé, a Síaréna pilonjai most nem vonzanak oda magukhoz. Jobban foglalkoztat a lefelé vezető út: vajon mennyire lesz járható? Futható biztosan nem, mint azt megszokhattuk korábban. Hát, nem is. Szinte semennyire… hosszú szakaszon bukdácsolunk, mély hóban gázolunk, kanyargunk. A szalagozók tegnap ennél is komiszabb helyzetben voltak – mégis itt jártak, jól látjuk kezük nyomát. Tisztességes, alapos munkát végeztek: elismerés nekik!

Aztán jön a lejtő, ami a kis patakhoz és a tavakhoz visz le, és (egyedül itt) fordul a kocka. A korábban csak óvatosan járható rész most egészen szép tempóban – helyenként kicsit kocogva is – teljesíthető.

Leérkezünk a lépcsőkön a hídhoz, ahol három ember álldogál. Nem mozdulnak, ami leginkább annak betudható, hogy hóból készültek… Egyikük karja szalagot is tart, egészen bebiztosítva az irányt… és a jó kedvet.

Aszfalt jön, csúszós, ami azt eredményezi, hogy itt is a hóban kell mennünk, a két szélén. Laci órát néz, és aggasztó adatokkal traktál. Húzzunk bele! Na de itt? Hogyan?! Megyünk, ahogy tudunk, ahogy bírunk. Lehet, hogy nem lesz ma cukrászda? Vagy a vonatot sem érjük el talán?...

Lekanyarodás, a KDP-piroson tovább, be az erdőbe. Dagonyás szokott lenni, és most is az lenne, érezhető. Valami nyom itt is fellelhető, de hasznát nem nagyon vesszük: igen szűk, és legtöbbször nehezebb benne menni, mint a hóban. Hát, marad a gázolás, rendben.

A nap továbbra is a barátunk, a kék ég és a havas táj kontrasztja pazar, fázni sem kell, hiába vannak mínuszok… Elhagyjuk a balatoni panorámás szakaszt – ezúttal le kell mondanunk a látványról, túl párás hozzá a horizont.

Lejtő következik, a távolban felbukkan Alsópere – de előbb egy erdei gépet kerülünk, vezetője segítőkész és vigyáz ránk. Leérkezünk, bekanyarodunk a Rendezvényközpont csinos épületéhez: második EP. Müzliszeletet kapunk a kedélyesen szalonnázgató pontőrtől; nem vesztegetjük az időt… Kis visszatérő, és aszfalton folytatjuk, ragyogó kék ég alatt. És egy jó forró teát vizionálunk többen is, ami itt bizony jól esett volna: majd benyújtom javaslatként a rendezőknek. Hosszú egyenesben ballag csapatunk, még hótoló-sószóró is előz – viszonylag jól tudunk haladni.

Elágazás, fel a Csengő-hegyre! Négy fős csapat jön szembe: ma először bukkanunk túratársakra. Kétszer nyolcszáz méter ez a kis kitérő; itt is gyönyörű környezetben, amire aztán odafönt a kilátó teszi fel a képzeletbeli koronát.

Párás itt is a horizont, de szétnézni mindig jó érzés – a havas fokokra azért persze figyelni kell. Aztán visszatérés, majd elköszönünk az aszfalttól. Réka kideríti, hogy háromkor busz is létezik vissza Eplénybe, nem csak a megszokott (reggel óta célként kitűzött) egy órás vonat. Számolunk, és egyértelmű: a vonat esélye nullára zsugorodott. Hát, akkor a sínek helyett buszozunk, jön a döntés – és egyúttal a fellélegzés, megnyugvás is.

A szántó széle most persze nem saras, az erdőbe érkezve pedig megint elvarázsol a tél szépsége. A nehézsége sem marad el persze: gázolunk, lépegetünk, keressük a nyomokat. Kanyargás, elterelések kétszer is kidőlt fák miatt, de a szalagozás példa értékű itt is. A menetelés bizony nehéz.

Réka némi fenntartását fejezi ki a téli túrákat illetőleg, kissé kezd besokallni a sok hótól. Abban mindenesetre megállapodunk nagy egyetértésben, hogy ez a túra lazán kivesz belőlünk annyit, mint egyik-másik ötven kilométeres tavaszi vagy őszi túra. Ildi aztán dob egy hátast a puha hóba – nem akarattal – de ezen is csak jót nevet: legjobban ő élvezi ezt a különleges futamot.

És megérkezünk Veimpuszta romos épületéhez: szinte a semmiből terem előttünk. Bal kanyar, ez itt már az OKT! Ami aztán egészen a célig visz bennünket. A Gaja-patakot mellőzzük, békésen csobog jobbra tőlünk, és az itt is megszokott sarak sem hiányoznak.

A korábbi négy fős csapatot érjük utol, de az előzést Réka és Laci inkább kihagyják, és mögöttük ballagnak. Mi Ildivel beérkezünk a gyönyörű bükkösbe, ami mindig ámulatba ejt, és megmásszuk az utolsó mai emelkedőnket.

Felbukkan Nagyesztergár, de a pontőrök megszokott asztala most vastagon havas, és se bója, se ember sehol. Téblábolunk kicsit, itinert is nézünk: igen, itt lenni kellene egy EP-nek. Hát nincs! Tovább megyünk, rákanyarodva az aszfaltra. Visszatekintek az erdő felé, és elköszönök a hótól: innen már csak aszfalt jön! Kiérkezünk a fő utcára, jelzések rendben, megcélozzuk Zirc irányát. Aztán Ildi bóját pillant meg a távolban. És valóban: idén itt, a kis kocsmában van az EP, ami érthető is. Italjegyet és pecsétet kapunk a kedves pontőrtől, akivel kellemesen el is beszélgetünk.

Korábbi tapasztalataink alapján ezúttal kihagyjuk az erdőszéli (szalagozott) bukdácsolást, szántás-taposást – inkább kint maradunk az úton. A jelzett OKT amúgy is itt megy, és a forgalom is kicsi, szerencsére. Rövidítést sem jelent, így hát nyugodt érzéssel hagyjuk el a Zirc-táblát, majd rövidesen a vasútállomás is felbukkan. Nézzük csak: majdnem hat óra lett a tervezett ötből, de a nyolc órás szintidő azért így is szépen messze van…

Kedves ismerősökkel találkozunk a célban, megkapjuk az oklevelet és kitűzőt, meg a vonatjegyet is, ami közben (ugye) értékét és érvényét veszítette… Alig 2-3 perc telik el, és Zoliék futnak be, majd újabb 2-3 perc, és Réka-Laci kettőse szintén. Nahát, rendezni se lehetett volna jobban! Semmi és senki nem tart vissza bennünket, hogy – mégis csak! – egy kellemes süti-kávé kombóval ünnepeljük meg ezt a kellemes napot. Így hát irányba vesszük a Monostori cukrászdát, ahol aztán majd buszra is szállunk Eplény felé. Vonat helyett… de azért a sínekért mégis csak mozdultunk, nincs mese!