Varázslatos,
lenyűgöző és sokszínű… Az aranyló október nyárias, kifejezetten meleg
hétvégével ajándékozta meg a természetbe vágyókat. Lehet-e szebb, hangulatosabb
tájat választani ilyenkor egy túrához, mint a Balaton-felvidék? Aligha! Egy
esti vagy éjszakai túra egészen remek ötlet ilyenkor…
Egyre többen jönnek rá, hogy a Balaton bizony alaposan
túlhaladta azt a két és fél - három hónapos szezonális mivoltát, ahogy évtizedekig
tekintettünk rá. Sok-sok kiváló program közül választhatunk az év többi
időszakában is. Így bukkantam rá a Balaton Riviéra Egyesület és a Zöld Bakancs közös
rendezvényeire. Kettőre, igen, mivelhogy azonos helyszínen és napon (négy és
hat között) választhattunk kilenc, vagy tizenhárom kilométer közül. Muszáj
választani? – töprengtem, és máris kialakult egy terv. Főként az után, hogy
pici lányom már egy ideje nyaggatott: volt már szinte mindenféle túrán – de éjszakain
nem. És hát persze: nagyon szeretne. Anya valamivel kevésbé volt lelkes, de egy
hét közbeni „főpróbával” meggyőztük. Kiszámoltam, hogy kellően gyors (azaz: sok
futással kombinált) tempóval még belefér a 13 elé a 9 is. Nosza! Alsóörsi szállás
foglalása, majd egy délelőtti remek veszprémi óvárosi séta – és máris a rajtban
találom magam.
Két hete a Nyitott pincék 30 TT-n igazán jól éreztük
magunkat, így nagy bizalommal érkezek, ráadásul kicsit korábban el is rajtolhatok:
igazán kedves gesztus, köszönöm! Háromnegyed négykor hagyom el a
Tourinform-irodát, és kezdem meg a hosszú, egyenes menetelést. Alsóörs egyik fő
utcája nyílegyenesen észak felé vezet – pontosan neki a Somlyó-hegynek. Ahol
ellenőrző pont fogad majd – a második. Az első ugyanis – mit tesz Isten! – nagy
kedvencem, a Felső kocsma. Máskor is, minden túrán megállásra kényszerít – most
meg pecsételnem is kell. A még mindig nagy melegben persze hogy jól esik a sok
hosszú lépés után a hosszúlépés; a bor most is remek. Ígérettel köszönök el: ma
még egyszer jönni fogok… Meggyőzöm magam, hogy a kocsmáros mosolya pusztán
udvariasság, és nem hibbantnak néz. Hajrá, a kék keresztet kék háromszögre
cserélem, majd arról is letérek: a kiírás szerint a temetőn keresztül kell
felfelé menni. Itt még úgysem jártam, nosza! Kövezett út felfelé, majd át a
zöld kapun, és fel a Somlyóra. Remek ösvény visz fel, az elágazástól meg már
jól ismerem.
Kirándulók, sétálgatók – de pontőr-kinézete senkinek sincs.
Kellékei (pl. pecsét) végképp nincs senkinek. Talán a felső szinten?
Felrohanok, de ott sincs senki – pedig a rajtnál megnyugtattak, hogy idő előtt
kint lesz valaki. Fotózok hamar (afféle bizonyítékként is), és futás le. És
tovább, a hegyről is le, kék háromszög, told neki, hatig vissza kell érned!
Vagyis hát kicsit előbb… újabb nevezés, és a többi… nem húzhatom az időt. El is
megyek szépen a kék háromszög letérése mellett: új nyomvonal, nem jártam még
ezen, rohanok a régin, mire végre tudatosul bennem, hogy ezek bizony szépen le
lettek festve. Dupla vagy semmi-játék következik – és bejön. Le tudok evickélni
a végénél, rátérek a Balatoni Kékre, ahol egy kis aszfalt jön. Máris itt az
Amfiteátrum! Na, oda gyorsan bekanyarodok. Megcsodáltam már sokszor, nem is
amiatt… Az előzetesek (és a rajtoltatók) boríték-kereső játékról regéltek,
amivel bor-csomagot lehet nyerni. És hát ki ne szeretne játszani? Boríték
azonban sehol, és egy-két percnél többet erre most tényleg nem tudok szánni.
Így hát jöhet a kaptató: előttem a Csere-hegy.
Szűk, egyszemélyes, kanyargó ösvény. Sok helyütt technikás
is: vízmosásos, gyökeres, sziklás-köves. Imádni való! Főleg felfelé… A nap
gyönyörűen süt, de már elég alacsonyan, és csodálatosan szép, meleg színeket
varázsol elém. Igaz, komoly segítőre is lel a természetben: a lombok és a
cserjék, az aljnövényzet és a friss avar színes kavalkádja mesébe illő, komolyan.
Issza szemem a látványt, és tudom, hogy jövök még ide is ma – de az már teljes
sötétben lesz. Felérkezek, jobbos kanyar, kavicsos út. És pár méter múlva az
egyik legszebb kilátó, a Csere-hegyi. Vörös kövein megcsillan a napfény, tornya
hívogat. Nem, nem… sokszor voltam már fenn, az utóbbi hónapokban háromszor is…
Sietek. Mégsem vagyok képes kihagyni. Pontőr itt sincs még, és meggyőzöm magam,
hogy itt majd… hátha… fent lesz. Pontőr persze nincs, de panoráma van, így hát
lent nyomok egy – kilátót ábrázoló – bélyegzőt.
És hajrá! Nagyszerű, kellemes,
lejtős futás a sárga háromszögön, le egészen az útig. Ahol balra fordulok:
piros sáv, be Felsőörsre. Futás, tovább, az aszfalt szélén. Erre készültem, ennek
megfelelő cipővel, és hálásan gondolok a helyes döntésemre.
Itt a falu,
emelkedő, tempós gyaloglással pihenek. Eladó virágpalánták az út szélén, néhány
járókelő, meg a templomok tornyai a lassan lebukó nap fényében. Aztán a
pizzéria, ahová belépek az utolsó előtti pecsétért. Barátságos köszöntés, te
vagy az első, jó utat! Hát azt sejtettem, igen…
Zöld kereszt, le a völgybe, a fák színei elmondhatatlanok.
Sajnos a fénykép sem képes visszaadni, de azért próbálkozok. És itt a
Malom-völgy, amit már annyiszor megénekeltem… Ahová bármikor szívesen jövök
vissza – de ez a mostani még emelni tud a lécen, az eddigiekhez képest is. Az
ősz ennél szebb aligha tud lenni.
A suhogva ereszkedő és földet érő tarka levelek
finom hangjai… a mellettem csobogó patak lágy, békés hangja… a távoli gulya
motoszkálása, és előttem, a faluból ideszűrődő harangszó. Ebbe olvad bele futó
talpaim halk nesze, ami most valahogy csodálatosan beleillik ebbe az idilli
mesébe. Futok, futnom kell, de újra meg újra kiesek a tempóból, mert fényképezni
kell, fényképezni muszáj. Talán végtelen novemberi esős napokban, vagy január
végi csikorgó hidegben, de ezeket a fotókat még nézegetni fogom, ebben biztos
vagyok. Az érzések és érzékelések, amik mögötte vannak és értelmet adnak nekik,
azok meg itt vannak, valahol mélyen, bent. És az egészet körbe lengi a hála:
hogy itt lehetek.
Felbukkan Lovas, figyelek a szalagokra; kis letérés a
kékről. Fekete kismacska fogad, szívesen megsimogatnám, de az óra ketyeg. A
Lovas Kikötő névre keresztelt vendéglő-kocsma-bisztró úgyis megállít. Egyrészt
pecsételek, mint utolsó EP, másrészt megkóstolom a Ház borát (és meg is
dicsérem, mert megérdemli). Harmadrészt meg… a zongorán mintha egy fehér
boríték csücsülne…?! Nahát! Sikerült!! Az utolsót, de megtaláltam.
Besüllyesztem az itiner mellé, elköszönök, és futás, futás! Pedig hát már…
talán ennyire nem is kellene. Az óra azt mutatja, hogy szépen be fogok érkezni.
De hát lehet-e megállni, lassulni ilyenkor? Aligha! Telefon a lányoknak: negyed
órán beérkezek! És valóban.
Még megcsodálom újra, lentről a Somlyó-hegyi
kilátót, aztán zúgás le egy hosszú, egyenes utcán, pompázatos fák alatt.
Leérkezek, itt a főút – és beérkezek. Nézzük: 1:52, öröm és boldogság! Majdnem
hetes átlag, két kilátóval – és még csak alig múlt fél hat. Jól esik a
szervezők gratulációja – és ehhez most még ajándék is jár. Hat üvegnyi remek bor-válogatás,
a Gelléri pincészettől: köszönöm ezúton is!
Feleségem és kislányom fogadnak: iszok egyet, pólót cserélek,
dzsekit veszek magamhoz. És az este még csak most következik! Szó szerint is,
mert most már csakugyan elkezd sötétedni – másrészt viszont Emese számára
ténylegesen. Aki eddig türelemmel várt (na, jó, aludt is egy kellemeset) – de
most aztán: kezdődik! Hát akkor rajta.
Egy gyors fotó a strand előtt, és mehetünk előre, fel. Elhaladunk a szállásunk mellett, megmutatja a hintát, amivel a reggelt fogjuk kezdeni… És hamar fel is jutunk a kocsmához – közben anya kerül el bennünket a kocsival. Pici lányom nem kér inni, de nekem muszáj… ugye… A temetőt most inkább kihagyom, és jöhet a kék háromszög, oda-vissza. Feljutunk a kilátóhoz, tempónk teljesen megfelelő, de a dzsekik majd csak fent kerülnek elő, addig biztosított a „fűtés”, köszönjük… Akárcsak a fejlámpák: a lenyugvó nap utolsó sugarai még elégségesek a feljutáshoz. A kilátó tetejéről való gyönyörködéshez meg pláne!
Hihetetlen időzítés – vagyis hát inkább szerencsés
egybeesés: ennél tökéletesebb időpontban nem is érkezhettünk volna.
Próbálkozom, de az elkészült fotók igen szerény próbálkozások csak, hogy
visszaadják az ottani látványt, hangulatot, érzéseket. Attila a pontőr: persze
hogy megengedi Emesének a bélyegzést. Elköszönés, ereszkedés, most már
szabályosan, a jelzésen. Pici lányom ismerkedik a fejlámpával, ügyesen
használja, és naná, hogy mennyire élvezi! Kis aszfalt, határozott léptekkel
megy előttem, beszélgetünk. Elhagyjuk a civilizációt, itt az Amfiteátrum,
mesélek neki róla. Bent áll egy kocsi, ajtaja nyílik… Anya!! Hát te?!... Hát
igen, nem vagyunk egyformák… De aztán közös erővel meggyőzzük, hogy életben
fogunk maradni, nyugodtan mehet olvasni-tévézni-dolgozatot javítani… amit
szeretne. Mert mi meg ezt szeretnénk.
Kikanyarodunk, két lámpa közeledik mögöttünk, megvárjuk
őket. Nahát! Egy apa és pici lánya! Hihetetlen. Jáde és Gábor aztán igen
kellemes útitársnak bizonyul, és innentől egészen a célig együtt haladunk. Lányok
persze előre: felfedezni, lámpázni, jelzéseket figyelni. No és persze a
természetet vizslatni: mindketten reménykednek valami éjszakai találkozásban: hétfejű
sárkány vagy krokodil is jöhetne akár… de legalább egy bagoly, szarvas vagy
akár sün. Sajnos-szerencsére egyik sem vetődik elénk, de így is kiválóan
elvannak, és észre sem vesszük, hogy igazából mindeközben: határozottan
emelkedünk. Megérkezünk a tetőre, itt vannak az épületek, a kilátó sejlik fel
kissé. Pontőr köszön ránk, a kislányok dicséretet kapnak, de félig se figyelnek
oda: kismacskák!! A bokrok alól bukkannak elő, és fogalmuk sincs róla, hogy ők
most tulajdonképpen: vadmacskák. Felszaladok közben a kilátóba, megcsodálom az
éjszakai Almádit és Balatont.
Lent még mindig nagy az öröm, alig lehet tovább indulni. Igaz, akkor aztán nagyon: a kellemes lejtő és a remek fény-visszaverős szalagozás kiváló segítség a gyors lefelé haladásban, és bizony Gáborral többször is futásra váltunk, hogy csemetéink tempóját tartani tudjuk… Mint apák is remek társra találtunk, és nem győzök örülni a dolgok ilyetén alakulásán. A kellemes beszélgetés mindenkinek felgyorsítja az idő múlását: aszfaltra érkezünk, szőlők közé. Turista-jelzések ugyan nincsenek, de a foszforeszkáló szalagok teszik a dolgukat. Ráadásul túratársam kiválóan ismeri a környéket (a közelben is lakik), így gond nélkül, pompás hangulatban haladunk lefelé. Közben a lányok szája be nem áll – ha csak addig nem, amíg a csereberés ennivalókat majszolják. Helyenként felemeljük őket, hogy szintén részesei lehessenek a Balaton (egyre kevésbé) távoli látványának. Folyamatosan közeledünk ugyanis hozzá, ami egyszersmind a célhoz való közeledést is jelenti. Nem telik bele sok idő, és hívhatom feleségemet: nem, nem a tervezett tíz óra körül, hanem hamarosan, talán tíz perc múlva bent leszünk! Hihetetlen, alaposan meg is lepődik, de aztán indul is… Mi átkelünk a zebrán (és a 71-es úton), majd a vasúton is, és a kemping mellett haladunk. Mutatjuk a kicsiknek: ott, azok a fények már a célt jelentik. Mondjam, hogy majdnem elsírják magukat?! Hogy még ne legyen vége! Hogy ez olyan jó! Lányomnak mondom viccesen: Emese, megcsináljuk még egyszer, mit szólsz? „Apaaa, az szuper lesz, csináljuk meg!! Kérlek!” Na, ezt hívják öngólnak.
Tüzek, lángok, zsibongó hangulat. Pompás étel illata,
falatozó-beszélgető emberek. És anya, természetesen, de az aggodalom mintha
nála is büszke örömmé változna át. Hát, a büszkeséggel nincs egyedül; vagyunk
még páran így, igaz, Gábor? Főleg a kedves gratulációk, dicséretek közepette:
nagy az öröm. Aztán a lányok felfedezik, hogy mellettünk játszótér van – és ott
folytatják a „bulit”. Mint akik nem is most jártak végig 9,9 kilométert, két
heggyel és kilátóval, lámpázva… Mi addig beszélgetünk jót, és bekanalazunk
egy-egy remek babgulyást. A fél literes ásványvíz azért nekik is gyorsan
legurul, de a bográcsos helyett inkább müzlit és gyümölcsöket választanak.
Lényeg, hogy mindenki kitűnően érzi magát, és nagy-nagy öröm számomra, hogy
ilyen jól sikerült ez az alkalom is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése