Negyedszer kezdem az
évet egy jó kis tekergéssel. Kőszegi-hegység, igen! – télen-nyáron; bármikor.
Ismert és kevésbé ismert részek, sok pompás kilátás, nyirkosan is kiválóan
járható ösvények – mert havas esőtől a hóig csapadék is akadt. És persze a
megszokott barátságos, szívélyes fogadtatás, bőséges ellátás és kifogástalan
rendezés… Érdemes volt, megint!
Két öcsém és Roland kollégám sem kezdőként érkezett: tavaly
is együtt voltunk itt. Sajnos, kislányom (bár készült) egy előző napi sérülés
miatt kénytelen kihagyni, így négyen ballagunk a „köztes” helyen hagyott
kocsitól a rajtba. A túra ugyanis nem körtúra – de majdnem. Amennyire lehetett,
a célhoz közel parkoltunk le, és egy kis bemelegítéssel kezdünk. Máris
szembejövőket üdvözölhetünk, pedig még nem ütötte el az óra a fél kilencet (amikortól
hivatalosan indulni lehetett volna). Az első párosban mindjárt András bukkan
fel, aztán a doktornő közeledik igen komoly tempóban: vele ezen a túrán mindig
összetalálkozunk (és ámulunk tiszteletre méltó sebességén). Végül mi is csak öt
perccel „csúszunk ki” a legkorábbi rajtidőből: azaz, igazán hamar ment a
nevezés. Egy gyors rajtfotó a Jurisics vár udvarán, és hajrá!
Kis házikók között hagyjuk el a várost, folyamatosan az
Országos Kéktúra vonalán. Amin aztán a Kálvária aljához érkezve jobbra
letérünk, és egy időre elköszönünk tőle. Itt fogunk majd leérkezni a végén, a
túra után, de most a zöld sávra váltunk. A Koronaőrző bunkert már le sem
fényképezem, mert tényleg rengeteg fotóm van már róla. És így jár a Csónakázó
tó is; amellett is csak elzúgunk. A tempó ugyanis komoly: mindenki szaporázza
lépteit, mert egy viszonylag gyors menetet terveztünk mára. Elég sok túratársat
előzünk itt, és ez így is lesz még egy ideig. A komor, sőt vészjósló
előrejelzések ellenére ugyanis népes a mezőny, kisebb-nagyobb csapatok verődnek
össze – és láthatólag-hallhatólag nagy kedvvel, kellemes légkörben rója mindenki
a kilométereket.
Az Andalgón járunk máris, ahol egészen őszies lenne a
hangulatom (a környező vörös és barna fák miatt) – de a szemerkélő havas eső
azért emlékeztet: tél van. Elhagyjuk a régi posztógyár épületeit; jobbra lent a
Gyöngyös patak kanyarog, balra fent meg – 100-150 méternyire – a cél: a
Kálvária. Lenne – ha nem tekeregnénk előbb jó sokat…
Folyamatosan haladunk
tehát előre, felfelé: dolgozunk a több, mint hatszáz méternyi szinttel, ami
fázni semmiképpen nem enged. Persze hideg egyébként sincs, de ha még rá is
segítünk… Szóval, gond nélkül, kellemes iramban érkezünk a négyes kereszteződéshez.
Jobbra – pár méter után – már Ausztria következne, előre (a zöldön) a
Hétforráshoz jutnánk. Mi azonban a – remekül kinyilazott – balra felvezető
letérést választjuk: hadd tekeregjen, ha már így hívják!
A Kőszegiben megszokott remek minőségű út fogad itt is,
hiába jelzetlen, eldugott, ritkán járt. Mindig hálás vagyok a rendezőknek,
amikor ilyen kevésbé ismert helyekre is elhoznak, bemutatják ezeket is.
Negyedszerre is élmény itt járni, előre nézni – és még inkább visszafelé, meg
jobbra: Az osztrák hegyek most ködben, párában próbálnak rejtőzködni – nem is elhanyagolható
sikerrel.
Haladunk tovább, és a komisz emelkedő végül persze „megadja magát”,
és a tetejéről tekinthetünk vissza, elégedetten. Aztán hullámvasút,
kanyargással fűszerezve – itt is barnás-vöröses a környezet, mintha megállt
volna az idő. Sőt: a havas eső is.
És hamarosan mi is megállunk, mert
elérkeztünk a Kékre, megint – és itt az első ellenőrző pont. Ezúttal megússzuk
a tömeget, tehát a megállás igen rövid. Pecsét a lapokra, müzliszelet a zsebbe –
és jöhet az újabb emelkedő: fel a Pintér-tetőre.
A magassággal a hőfok fordított arányban áll, így elővarázslom
zsebeim mélyéről a kesztyűimet. És nagy örömmel konstatálom, hogy ezzel
párhuzamosan a táj is kifehéredik: előbb csak vékonyan, majd markánsabban is
megjelenik a hó. Hát, ha már téli túra, hadd szóljon! Szállingózik is, elég
szépen, és úgy érzem, beleérkeztünk a hófelhőbe. Egészen különleges érzés,
amiért habozás nélkül beáldozom a panorámát is, ami a tetőn fogadna. Most csak
ködös messzeség jut osztályrészül, így hát egy rövid szusszanás után megnyomjuk
újra a tempót. Nincs nehéz dolgunk, hiszen lejtős, futós szakasz jön – élünk is
a lehetőséggel. Aztán átkelünk az aszfaltos úton, és jöhet a kék háromszög.
Jelentéséhez méltóan azonnal emelkedésbe kezdünk, újra.
Igaz, szerényebben az előbbieknél, de mégis csak felfelé: egészen az
Óház-tetőig. Sok szakasz van a Kőszegiben, amire hajlamos vagyok azt mondani,
hogy „az egyik legszebb”: hát ez is ilyen. És talán pont télen igaz ez
leginkább: sűrű, havas ligetek, keskeny, folyamatosan kanyargó ösvény, sziklás-köves
terep…
És látnivalók, mert itt is sorban akadnak effélék: előbb
kedvencünk, az Ördögtányér-szikla marad el, aztán a Fatalin-bükkök… Hej,
mindkettőnél Emese jut eszembe; nagyon-nagyon sajnálom, hogy nem lehet itt! Haladunk
tovább, a fehér erdőben; a távvezetéknél sincs kilátás a Hétforrás felé,
természetesen. És bizony az Óház-kilátó masszív tömbje is szinte az utolsó
pillanatban sejlik fel ködösen a sűrű fák között.
A tető egyúttal a féltávot is jelenti – meg a második EP-t,
kiváló ellátással. Valami egészen kiváló (házi!) kenyeret kapunk: libazsírral, ropogós
lilahagymával… Uhhh. Ebből muszáj kettőt… meg az a finom, forró tea is… Bőséges
vigaszok az elmaradó kilátás miatt. Mert hát az itt sincs, természetesen: a fák
ködös tetején kívül mást nem nyújt most a kilátó terasza.
Meg is kezdjük az ereszkedést a zöldön, ami aztán egészen a
következő EP-ig fog tartani. Addig azonban remek futásokkal tarkított szlalom-
és akadálypálya örvendeztet bennünket, a Szabó-hegyen keresztül. Ahol egy rövid
megállást teszünk az újabb pontőrök kedvéért – bár továbbra is teljesen
feleslegesnek érzem az itteni EP-t. És hasonló a folytatás, mint idáig: az
aszfaltig kihasználjuk a remek terep adottságait.
Kevés betonút, és még egy utolsó erdei ösvény, mielőtt a Hermina
utca levezetne a Szénsavas-kútig. Ahogy látom, nincs változás; víz most sincs
benne, mint már hónapok óta. És balos kanyar, majd a Bechtold Központ kerek
épülete jön – meg persze udvara, ahol önellenőrző pont lesz. Engem ugyan
hatalmába kerít egyfajta lustaság, hiszen az itineren most is a szokott itteni kérdés
látható („Milyen színűnek tervezték eredetileg a Kéket?”), de Zoli öcsém
makacsul ragaszkodik a körbejáráshoz… Ez is megvan hát, elhagyjuk a Madárkórházat
is, immár a sárga Alpannonia jelzésen. Aztán feltűnik a Király-völgy, távolban
pedig már a cél is: a horizonton (ködös párába burkolózva, de) ott a
Kálvária-templom. Persze nem lenne méltó a túra a nevéhez, ha csak úgy,
hűbele-Balázs módjára nekirontanánk… jó néhány kanyar és tekergés van addig
még.
Szultán-hegy, Szulejmán-kilátó – mondjam-e? Hát persze, hogy
ködös-párás. Nem baj! Bár a távolról érkezőket – ritkán erre járókat azért
sajnálom, mert gyönyörű innen letekinteni a városkára. Úgy értem: az lenne, ha…
Így azonban a már bejárt részre fókuszálok; az azért szépen felsejlik. És
jönnek a szőlők, szép rendben, még némi kanyargással, nyilván. És megint az
OKT-ra térünk, pár száz méternyire az első ellenőrző ponttól – látjuk is; még
ott vannak a pontőrök, a kései rajtolókra várva. Minden tisztelet nekik,
akárcsak a többieknek! És az utolsó kereszteződés: a fiúk leszavazzák a
Trianoni-keresztet. Tulajdonképpen igazuk van: nem része a túrának, sokszor
jártunk már ott mindannyian, és úgysem számíthatnánk ott sem a megszokott remek
panorámára.
Így hát nincs más hátra, mint a templom – és a beérkezés.
Vidám csapat fogad, meg pattogó tüzek. Na, nem csak úgy magában ég egyik sem:
itt tea, ott kolbász fő rajtuk, a megszokott itteni nomád, de talán pont emiatt
igen szerethető lakoma. Előbb persze gratulálnak, emléklapot és kitűzőt
választhatunk több féléből is. Egyúttal megszerzem első kilométereimet is a „Dunántúl
Kupa” és a „Vas megye teljesítménytúrázója” mozgalomban is. A városra nyíló
kilátás persze most nem a megszokott, de a hangulat igen. Hát jöhet a falatozás
(megint azzal a fantasztikus kenyérrel!). Megdolgoztunk érte: végül 02:47-nél
állt meg az óra, ami 5,16-os átlagot jelent. Aztán elköszönünk, lekocogunk a
stációk mentén a kéken, és – minden hagyományhoz ragaszkodva – végig autózunk a
Hegyalján, majd jöhet Bozsok, remek cukrászdájával… Viszlát, jövőre is,
köszönjük, Gesztenyekék!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése