Örsi-Somlyó 30+8 TT - ahogy én láttam...

Na, még egy utolsót idén! Keresve sem találtam jobb alkalmat erre a célra, mint az év utolsó előtti napján a Balaton-felvidéken rendezett teljesítménytúra. Az útvonal Veszprémből Alsóörsre vezetett, számos városi és hegy-völgyes látnivalóval csalogatva az ünnepek után-között is mozogni, feltöltődni vágyókat. A ráadás nyolcas már csak hab volt a tortán…

Négy fős csapatunk 5:55-kor verődött össze a szombathelyi pályaudvaron: Réka Körmendről érkezett, András közeli lakóhelyéről – itt vettük fel őket Laci öcsémmel, és irány a szomszéd megyeszékhely! Vonalas túráknál mindig logisztika nehezíti a tervezgetést, ám ezúttal András egy huszárvágással megoldotta ezt: még nem 100%-os lábával inkább „csak” 17+8 kilométert vállalt – és vele együtt azt is, hogy a kocsit átviszi a mi rajtunkból a célba, Alsóörsre. A helyenként havas Bakonyon áthaladva Veszprémben aztán már száraz utak fogadtak. A vasútállomáson pedig Edina, a rendező, és segítői: gyors nevezés (meg egy korty finom bemelegítő) után indulhatunk is.

Módosított zöld sáv, ami megkímél a forgalmas út szélén való haladástól – de jó lenne véglegesen is így! Akárcsak a folytatás: ligetes-erdős kellemes ösvények, tornapálya – és egy érdekes formájú, különleges kilátó. Jutas vitéz a névadó; és pompás panoráma fogad észak felé.

Fotózunk, majd indulás délnek, az Aranyos-völgyben, le a Buhin-völgyig. Remek rálátás nyílik a veszprémi várra, miközben hol ódon, hol modern új házak között haladunk előre. Itt érjük el a Benedek-hegyet: a hatalmas sziklafal lesz a viszonyítási pont balkéz felől egy ideig. A Szerelemsziget nevű rész következik, pompás ligetekkel és remek játszótérrel – és máris a csúcshoz érkezünk, majd tovább, balra. Itt a második kód: a Margit-kápolna romjait látjuk magunk előtt.

Sziklafal, továbbra is – szemben fent pedig a vár lenyűgöző épületei, és persze a királyi pár, István és Gizella szobra is szépen kivehető. Követjük tovább a már régóta mellettünk csobogó Séd patak vonalát, parkon és apró hidakon kelünk át, majd lépcsőn jutunk fel az Óváros-térre.

Megcsodáljuk a patinás épületeket, majd a rendezők által is említett pékségre bukkanunk. Bent pedig Bubuékra – mi is csatlakozunk egy friss ropogós péksütemény erejéig. Aztán lassan már kifelé tartunk a belvárosból, majd felkaptatunk a Szt. Miklós-szeg nevű romhoz, és újabb kódot írunk. Aztán vissza le az Erzsébet-ligetbe, jobbról az Egyetem épületeit mellőzve: kellemes sétaút ez is, gyorsan fogynak a kilométerek.

Gyalog- és kerékpárutak visznek kifelé, majd elérjük a nyolcas főút alatti átjárót is: Edina itt is kódos igazolást vár. Aztán vége a városnak, vége az aszfaltnak, terepen haladunk előre. Némi hófoltok is akadnak, de leginkább csak mutatóba – a mezők közötti ösvények kiválóan járhatók. Szerencsére elég messze járunk a zajos-forgalmas úttól, a szalagozás pedig kizárja az eltévedés lehetőségét az amúgy jelzetlen ösvényen. Ez elég eseménytelen szakasz: beszélgetni azonban remekül lehet, így hamarabb megérkezik Meggyespuszta. Nevének megfelelően két szem meggy a kihelyezett lapon, a kód pedig: „vaú”. Nem véletlenül: kutya-menhely van itt; nem is kicsi. Folyamatos ugatás jelzi, hogy sok-sok nyomorult állat került ide – atrocitás azonban nincs, a kerítések megbízhatók.

Kelet-északkelet felé vesszük az irányt, és szinte egyenes vonalon közelítjük meg Szentkirályszabadját. Közben jobbra a távolban még a Balaton is felbukkan néhány percre – de tudjuk, hogy később lesz még egymáshoz szerencsénk közelebbről is… Beérkezünk a faluba, ló és pónik fogadnak: „napi cuki”, hallom egy túratárstól. Aztán mehetünk akár toronyiránt is, hiszen a templom lesz a következő EP: a tetszetős formájú épületnél nem csak kód, hanem egyedi pecsét is található.

Érdemes hát belépni (és kicsit bujkálni is) érte a templomkert bokros sarkánál. Aztán kijutunk a községből, az iskola ezúttal nem EP, de a szemben magasodó orom az lesz: az Ember-sziklához érkezünk hamarosan. Addig egy völgy rétjén vágunk keresztül – ajjaj, máris a túra felénél járunk, sajnálkozok. A várható folytatás azonban felvillanyoz: átvágunk tehát a kis hídon, és jöhet a kaptató, hatalmas sziklák között.

Meglepetésemre a következő kódhoz nem kell felmenni az Ember-szikla kilátópontjához: lent van, egy fatörzsön. Ez persze engem nem tart vissza, hogy megmásszam – ellenben társaimmal, akik most lazítanak egyet, és majd a visszatérő ágnál várnak meg. Ó, pedig hát szerintem ide mindig fel kell jönni, még ha négy hete is voltam utoljára.

Most is készítek néhány remek fotót, és elnézem a közeledő kis hangyákat a réten alant – ahol az imént ugyanilyen kis hangya voltam magam is. Aztán kellemes futással le: egészen jól esik, és újra egyesítjük erőinket (ahogy mondani szokás). Zöld sáv, továbbra is, majd jobbra kanyarodás egy szalagozott leágazásnál.

Vödör-völgy: ezúttal nem a fenti gerincről nézünk le, hanem lent, a völgyben haladunk. Itt is szőlők, gyümölcsösök, kis házikók vannak – utóbbiak közül egyhez be is térünk, ez lévén következő ellenőrző pontunk. Nem kód, hanem emberek fogadnak, méghozzá kitűnő ellátással. Pástétomot kenek, de van zsíros vagy lekváros kenyér is. Sajt-falatok is akadnak, mellette többféle házi süti… a forró tea vagy forralt bor már csak ráadás. Nehéz tehát tovább menni – főleg hogy sok kedves ismerős is felbukkan. Mégis nekivágunk, a kerékpárúton eljutunk Balatonalmádi széléhez, ahol újra terep fogad, kisebb szintekkel.

Ez már a Remete-völgy: a névadó forrást is mellőzzük, titkos kódot írunk, és továbbra is a régi vasút nyomvonalán – vagy mellett – haladunk. Elhagyjuk a zöld mohás, kőből épített töltést, felfelé kaptatunk. Így érkezünk meg végül az Óvári messzelátó épületéhez, ahol megcsodálhatjuk a Balaton lenyűgöző víztükrét.

Ereszkedés, egy kis futással. Tiszteletünket tesszük kedvenc gőzmozdonyunknál is, majd jelzetlen, de továbbra is kifogástalanul szalagozott kis utcácskákban veszítjük a szintet. Halacs, majd Káptalanfüred zegzugos (és csendes) részeit ismerhetjük meg, beleértve az Angyalos Boldogasszony-kápolna vörös kőből készült épületét is.

Igen, itt is kód fogad, akárcsak nem sokkal később, a Kertmozi után lekanyarodva: a Köcsi-tó apró, de növényzetben bővelkedő víztükrénél. Itt aztán végleg elhagyjuk Almádit: erdő és hozzá illő ösvény fogad, sárga sáv jelzéssel. Igazi látványosság: a Nagy-kő orra nevű sziklaképződmény bukkan elénk, hogy aztán meredek ereszkedéssel jussunk tovább.

Remekül jelzett elágazás visz jobbra: fel a Csere-hegyre, továbbra is a sárgán. Pár hónapja pici lányommal itt ereszkedtünk le egy felejthetetlen éjszakai túrán – most itt hódíthatom meg a hegyet, rajta kedvenc kilátómmal. Naná, hogy ide is felmegyek, majd (Emese helyett is) megsimogatom a kedves cicát. Aztán jöhet a Balatoni Kék, de nem egészen az útig: áttérünk a Vöröskő tanösvényre. 

Kiváló panoráma, esőház (újabb meglepetés-ponttal) – és ereszkedés az Amfiteátrum hatalmas „lépcsőin”. Eltéveszthetetlenül a háttérben pedig a Somlyó-hegyi kilátó: az utolsó ellenőrzőpont. És megint kék, megint csak kicsit: utána jön helyette az azonos színű háromszög – a már említett hegyre és kilátóhoz. Hát akkor hajrá!

A kiírás szerint a temetőn keresztül megyünk fel, aztán még pár méter, és előttünk-felettünk magasodik a torony pompás építménye. Hol a kód? Feltételezem, hogy odafent, de aztán nem találkozok vele a teraszon sehol. Szólnak viszont a lent maradók: hátul megtalálták, fel is írják, mire leérkezek. Nahát, akkor nincs más hátra, mint az említett kék háromszögön leereszkedés a célba. Alsóörs, Felső kocsma: jól van ez így. Sorállás: egyszerre érkezünk mindhárom távról, szóval annyira nem meglepő. Az oklevél színe annál inkább: határozottan rózsaszín: hű, kislányomnak tetszeni fog! Igen? Akkor adok még lányosabbat – mondja Edina, és lőn. Passzol hozzá a borzos kitűző is: gyanítom, sikerük lesz odahaza.

Aztán, ha már itt vagyok, egy lendülettel kikérem a következő itinert is: igencsak vonz a remek mívű jelvény, ami – meglepő, de már megszokott módon – csak a legkisebb távhoz jár. Közben észreveszem Andrást a sarokban: köszöni, jól van, megcsinálta a tervezett 17+8 kilométert. Rajta kívül is akadnak ismerősök: sokan eljöttek ma, remek a hangulat. Réka és tesóm is asztalhoz ül, pogácsa és teázás vár rájuk. Rám meg a nyolc kilométer: Felsőörs és társai. Mindenek előtt azonban az előbb bejárt Somlyó-hegy, kilátóstul, persze. Hadd szóljon! Megtolom a tempót – főleg hogy útitársaim már csak rám várnak… Erős motiváció, na.

A változatosság gyönyörködtet – mondták már a latinok is, így hát most a háromszögön megyek felfelé. Ismerősök, most is: Gáborék, Lajos, meg Ildiék jönnek szembe. Fent is vagyok… felmenjek vajon? Meg kéne nézni, mennyit változott a Balaton fél óra alatt… hát készítek egy újabb fotót. Amúgy jelentem: elég sokat. Bukik lefelé a nap, hiába, ez még december, húzzuk meg a tempót – még ez is arra ösztökél. Futni lefelé azonban nem tudok, ahhoz túl sáros. Az aszfalton azonban már igen, és az utána következő kavicsos dózerutakon is. Persze csak addig, amíg komolyabban nem kezd emelkedni. Ott gyalog-tempó jön – igaz, annak a gyors változata. Közben egy gyors telefon az otthoniakkal, és már hagyom el sorban a pincéket, gyümölcsösöket, kerti lakokat. A jelzések kiválóak (zöld háromszögön megyek), az út is… élmény errefelé minden perc.

Egy kisebb kanyar után előttem Felsőörs, eltévedni tényleg képtelenség. Toronyiránt megint, az öreg templom mutatja az utat. Tiszteletére fellépcsőzök, elmegyek közvetlenül kapuja előtt: itt is szép körülnézni. És máris Viola presszó, pontőrökkel – a pecsét mellé itt is jár jóféle házi süti, hmmm… Aztán a már sokszor megjárt úton tovább: hadd jöjjön a Malom-völgy! Ki a faluból, remek úton, kis lejtéssel – azaz kellemes futós tempóban. A leágazást azonban „sikerül” benéznem a nagy sietségben. Igaz, egy felfestett (tovább mutató) nyíl is megzavar – de aztán az idegen környezet gyanús lesz és visszafordulok. Megérkezek a patak mellé, most is lenyűgöz, mint mindig – képtelen vagyok fénykép nélkül hagyni.

Az ösvény első szakasza elég sáros, csúszós: hát igen, gondolom, jó sokan elmentek ma már itt. Szerencsére pár száz máter után megváltozik, és remekül lehet futni rajta. De még milyen remekül! Sokkal többet, mint terveztem. Szinte folyamatosan, miközben társakat előzök, köszöntök – de csak előre, előre! Szuper jó ez a szakasz, mindig élmény, csoda-e hát, ha máris előttem van Lovas? Pár fotó itt is, aztán pecsételés… és benézek hamar a Kikötőbe is: tudunk-e ide jönni hazafelé menet kávézni? Sajnos, csak ötkor fog nyitni, hát akkor tovább, gyerünk. Templomok között, ki a kereszteződésbe. De nem a kéken tovább, Edina megkavarta kicsit: tovább a Panoráma útra, a falu szélére.

És milyen jól tette! De mennyire! Fantasztikus a rálátás a Magyar Tengerre – most, decemberben is. És előre, Alsóörsre és a Somlyóra is. El is határozom, hogy javasolni fogom neki a Kék útvonalának módosítását (de a Kék Balaton 100-at mindenképpen). Még itt is családokat, kisgyerekes csapatokat érek utol: igen jó látni a cél felé tartó piciket. Aszfaltra érkezek, lejtő is jön: naná, hogy élek még ezzel is. És a beérkezés… Viktor nyom kezembe egy gyanús üveget, de hát szabad-e megsérteni egy ilyen sporttársat?... Na, így lesz a 8,74 kilométer vége 1:13, amivel több, mint elégedett vagyok. Ünnepek, bejgli és lazulás után pláne… És hát a fent emlegetett jelvény, igen! Társaim türelméért hálásan, sok ismerőst köszöntve indulunk hazafelé: BÚÉK mindenkinek! Pompás befejezése egy nagyszerű évnek: köszönöm mindenkinek!