Tiszta víz 22 TT - ahogy én láttam...

Lelkes, barátságos – és profi csapat eseményén vehettünk részt a Bakony rejtett zugaiban. Olyannyira rejtett, hogy mindvégig szalagok kísértek bennünket – mivelhogy jelzett ösvényen nem is jártunk. Sőt: többnyire ösvényen sem! Erdők mélyén, hegyi réteken, csodálatos szurdok medrében viszont igen. A Tiszta víz 22 teljesítménytúra felejthetetlen élményeket adott!

Drága Viktor barátunk most elégedett lehet velem – mosolygok az autóban Márkra, akivel Herend felé tartunk. Márciusban ez a nyolcadik túrám a Bakonyban. Akarom mondani: szeretett Bakonyunkban! Aztán a fent említett Herenden Ildi is csatlakozik hozzánk, aki ide biciklivel érkezett – a szomszéd községből. Ja, hát így könnyű… Együtt tehát a csapat, a reggel pedig – egyelőre – friss, sőt: hideg. Fázik a kezem, de itt mindenféle langyos tavaszt ígérgettek, hát nekivágok pólóban és egy papírvékony mellénykében. Két kilométer után aztán már kitűnő döntésnek minősül, mindvégig. Addig azonban vizekkel kezdünk, mindjárt a rajt után. De mennyi víz!

Hogy csinálják, én nem tudom, de felénk szárazság van, és nagyjából másutt is azt látom… itt meg források, csermelyek, kutak. Értem én, hogy Víz világnapja… de a hogyan-t nem. Aztán máris komoly hullámzásba kezd a terep, Előttünk sok túratárs küzd a lejtőkkel és emelkedőkkel: hát igen, háromnegyed nyolckor rajtoltunk, 58-60. sorszámmal. Az utak zegzugosak, és legtöbbször: nincsenek. Rendkívül mókás így, nagyon élvezzük. Két túratársam már másodjára jár itt, én viszont elsőbálozó vagyok. Leginkább éppen ez vonzott: a végig szalagozott útvonal. Nos, szalagban nincs hiány, és ez így lesz mindvégig. Ilyen lelkiismeretes munka igencsak dicséretes: 22 kilométeren át! Többször is kis karók segítségével, néhol kórókon – de megtaláljuk őket. Persze, a hatalmas réteken nehezebb a dolguk – de még ott is eligazodunk.

A nagy kaszálók tágas látóhatárt biztosítanak. Egy helyütt felvert szarvasokat látunk, nem is messze: vágtatásuk látványa lenyűgöző, maradandó élmény! Márknak sikerül pár fotó - köszönöm, hogy megoszthatom!

Hamar a Parésbörc tetejére érkezünk. Pompás napsütésben, remek kilátásokkal – méghozzá a múlt szombaton bejárt Hajagokra (egyben a rendező egyesület névadója is). Kódot írunk, és hajrá, tovább!

Felkészültem, hogy két ilyen túratárs mellett nem andalgás lesz a mai nap… és nem is csalódtam. Márk energiapótlásról is gondoskodik: kiváló hazai kakaós palacsintával kínál a hegyen bennünket. Amit eddig (úgy tudtam) nem is szeretek… azaz, az egy héttel ezelőtti medvehagymás tócsni sorsára jutott ez is, Ildi nagy derültségére.

A hangulat kiváló tehát, így érkezünk a következő ellenőrző pontra. Jövünk ide visszafelé is – és megnyugtatnak, hogy ebből a pompás kávés csokiból akkor is kapunk, újra. Kicsit irigylem is a pontőröket: csodás panoráma, nagykönyvbe illő kellemes idő, és a sok túrázó: de jó itt nekik!

Sűrű aljnövényzet, vaddisznó-túrások, kacskaringós (frissen kitaposott) ösvények, rétek. Aztán a hajdanvolt Metsző Malom mellett is elhaladunk: éppen csak egy kevéske nyom (rom) utal a múltra.

Átvágunk a piros sávon, ahol ugyancsak egy hete tettük tiszteletünket – csak akkor hosszában, kilométereken át követve. Most maradunk a szalagozott réten, majd annak szélén csodálatosan virágzó fában gyönyörködhetünk.

Erdőbe érkezünk, terepfutó előz bennünket. Márk rövidnadrágot varázsol elő zsákjából, és abban folytatja, nagy örömmel. Ezen a szakaszon is egészen különleges fákat láthatunk: az egy tőről kihajtó óriást (vagy legalábbis a törzsének alját) muszáj megörökítenem.

Igen kellemes erdei ösvény fogad; még ha kavicsos is. Itt egészen gyorsan haladunk, sőt, még kevés kocogás is belefér. De meg-megállunk errefelé is: hol egy-egy fénykép kedvéért, hol pár maréknyi medvehagymáért.

Megint metsszük a pirosat, és hamarosan a névadó Tiszta víz-forráshoz érkezünk. Dobszóra! Ez aztán igen: jóleső a biztatás és a hangszer egészen különleges tónusa. Aztán megnézzük a forrást is: nem a kifolyós, hanem a merítős fajtából való – és csakugyan tiszta.

Kicsit odébb már kanyargó patakocska látványa vonzza a tekintetünket – és egy hódvár nyomait is felfedezhetjük.

Igen határozott emelkedő tornyosul előttünk. Nincs mese, a szalagok is odafelé visznek, így hát nekiveselkedünk. Mókázva, nevetve futunk felfelé Márkkal, tiszta bolond vagyok, de tényleg. Azonban jól esik, és – némi bozótoson átkelve – tetőre érkezünk. Közben nem hagyom ki a magas labdát, megjegyzéseket téve túratársam rövidnadrágjára – és a lábán gyülekező kotta-mintákra. Aztán a tetőn már inkább arra figyelek – meg a kilátásra.

Komoly, meredek ereszkedés váltja az iménti hegymenetet. A látvány lenyűgöző, különösen a napfény és a fák árnyékainak játéka a hegyoldalakon.

Leérkezünk aztán, a Gella-patak medréhez, és csak ámulok, pislogok, újra meg újra megállok. Hát ez gyönyörű!

Elindulunk a meder mentén, és nem győzök előre- és hátra tekintgetni, fényképezni.

Be kell lássam, hogy ezt a hangulatot és látványt semmi módon visszaadni nem lehet, legfeljebb próbálkozni. Ezeket a próbálkozásokat osztom itt meg – hátha mégis átjön valami abból a varázsból, amit ott átélhettem.

Persze ez nem egy kirakatnéző séta: a haladást néha a partoldal, néha pedig maga a patak nehezíti. Sokszor átkelünk rajta, oda és vissza… nem is számolom. Néha elég egy jókora ugrás, néha fatörzsek is kellenek. Hidak – talán mondanom sem kell – errefelé egyáltalán nincsenek.

Az eddigieknél is látványosabb (és zajosabb) zuhatag következik. Muszáj megállni, gyönyörködni benne, fényképeket készíteni. Ezúttal én is kötélnek (pontosabban fotós elé) állok.

Az erdő errefelé még zsengébb, még tavaszibb: a víz teszi a dolgát, a természet pedig meghálálja. Hihetetlen, mennyire eltalálták ezt a túrát a víz világnapja kapcsán! Kifelé haladunk a szurdokból, kis völgyből – a tavasz lenyűgöz és elvarázsol mindenkit, és sajnálkozva hagyom magunk mögött ezt a csodát. De hálás is vagyok, hogy ezt láthattam, megélhettem: ide „csak úgy” nem jutottam volna el. Ehhez ez a túra kellett – és azok, akik e mögött vannak a munkájukkal, tudásukkal. Köszönöm!

A Gella-pataknál, már jóval később újabb ellenőrző pont akad. Akkor már túl vagyunk az elágazó második érintésén (és a második kávés finomságon). Túl vagyunk újabb előzéseken, és itt már a rövid távosok is a mezőny részei.

Sokan mennek a nagy réteken is. Családok, kisgyerekesek, párok és egyedül túrázók is. Jó érzés: ennyien felkerekedtek, élvezve tájat és ösvényt, tavaszt és napsütést.

Márk a holnapi Kubát Hugó maratonra gondol, amit Laci barátunkkal előzetesen fog lejárni, én meg a ma délutánra tervezett családi Kőszegi városi sétára. Már csak egy hét, és mi is túrát rendezünk; van is izgalom! Közben nagy rétre érünk, mellette újra gyűrt, hullámzó a terep. Sejtésem beigazolódik: közeledünk a cél felé.

És hamarosan be is érkezünk, ahol megtudjuk: négyen futottak be előttünk. Így hát 53 túrázót előztünk meg saját távunkon – nagy az öröm. Négy óra hat perc elég volt – pedig de sokat elidőztünk itt-ott! A zsíros kenyér és hagyma fel is kelti érdeklődésünket, ám még nincs vége a mai nap meglepetéseinek. Szalonna, nyársak, kés, fadeszka – és pattogó tűz amott! Uhhh… ez komoly?! De az ám!

Hát ilyen jót régen ettem. Persze hozzájárul ehhez a magunk mögött hagyott 4 óra és a 22 kilométer is. Meg a természet szépsége, a vizek csobogása, túratársak derűje, gyerekek öröme. És a hála, hogy itt lehettem – meg a vágy: újra visszajönni. Legközelebb is, másokat is idehozni, megmutatni nekik is.