Bakonybél 48 TT - ahogy én láttam...

Vadregényes Öreg Bakony – túrázók paradicsoma! Hatalmas hegyek és emelkedők, de szelíd völgyek és csörgedező patakok is. Pompás erdők hűvöse, de a júliusi hőség még így is megpróbált bennünket. Remek társaság, kiváló hangulat, finomságok… kár lett volna kihagyni a Bakonybél 48 teljesítménytúrát!

Bakonybél idén ezer éves! És ráadásul gyönyörű, bármerre is kalandozik a tekintet. Márpedig kalandozik, hiába jártam be az összes környező vidékét. Vagy talán pont azért? Ismerős hegyek és völgyek – meg persze az azokat behálózó ösvények. De jó is az emlékek között kutakodni! És még jobb megint rátérni azokra az ösvényekre… újra bejárni, barangolni, rácsodálkozni. Megszokott társaim, Réka, Márk és Andi tart velem, Ildi – mint majdhogynem házigazda – pedig a Pikoló vendéglőnél csatlakozik hozzánk. Mert a rajt (mint több más bakonyi túrán is) itt fogadott. Személy szerint Viktor, mint főrendező – aki alig látszik ki a sorban állók mögötti asztalnál. Szerencsére gyorsan megy a regisztráció, kezünkben a papírokkal (és szelet csokival) máris készen állunk. Üdvözlöm Tónit, majd elköszönünk Márktól – aki inkább a 25 kilométeres távot választja – és jöhet az első emelkedő!

Zirc felé visz ki a falu utcája, és mi is arrafelé igyekszünk kezdésként. Persze nem a műúton… Pár száz méter után le is térünk róla; kellemes ösvény visz fel a Csúcs-hegy tetejére. Ahol aztán jelzést váltunk: az eddigi zöld sáv helyett piros kereszt jön. Az ereszkedés sima ügy, bár több helyen puha, majdhogynem sáros a terep: sok eső volt a héten errefelé is. Az erdő igen kellemesen hűvös: az előző nyílt szakaszok után meglepő, és természetesen örülünk neki.

A Borsó-kút után feljutunk az Éliás-hegyre, és vele együtt visszakerülünk megint a zirci műúthoz. Megcsodáljuk a kilátást, majd átkelünk: a Nagy-Som-hegy oldalában folytatjuk tovább. Hetedszerre járom végig ezt az ösvényt, de nagy élmény most is. Legalábbis az első szakasz: árnyas fák, kifogástalan gyalogút, daloló madarak. Aztán egy új erdei dózerút bukkan fel: októberben ez még nem volt itt. Többször metsszük, néha üggyel-bajjal – a turistákra nem gondoltak, sajnos. Később erdőirtást is érintünk, és erősen az a benyomásunk, hogy megváltoztatták a vonalvezetést. Az eltévedést megússzuk, de néha bizony nézni kell a track-et. A Zoltay-forrásnál szusszanunk egyet, és felírjuk a kódot. A vadkerítésnél meg a fejünkre kell vigyázni: az erősen buja növényzet mellett igencsak figyelni kell. Később az erdőszél helyett bent mennénk, ám ott igen saras részekre bukkanunk: kénytelenek vagyunk átvágni, visszafordulni.

Zirc bukkan fel a távolban, aztán hamarosan ott járunk már a házak között. Meleg van. Kedvenc pékségem most sem hagyom ki, közben Ildi finom, hideg üdítőt vesz a szomszédban. Aztán megkezdjük a pirosat. Szó szerint, mivelhogy a Közép-Dunántúli Piros kiindulópontjánál vagyunk. Ez okból elhoztam magammal a füzetet is – bélyegzőt azonban nem látunk sehol. A célban aztán Viktor elárulja majd, hogy a vasútállomási OKT-pecsét kell ide is… Megyünk hát tovább, kijutunk a városból – több, mint 3 km aszfaltozás után jól esik újra földúton járni. Az érkező árnyas rész pláne kellemes!

A növényzet kevésbé: hatalmas dzsindzsában jutunk előre, szó szerint ki sem látszunk belőle. Utolérjük a pékség miatt beelőző Andi-Réka párost, és megint együtt folytatjuk. Jobbról a vasúti töltést mellőzzük, sőt, hamarosan egy vonat is elhalad rajta. Műemlék vasútvonal, szerencsére ma már nem fenyegeti a bezárás réme… Egy alkalommal át is megyünk rajta: a Csárda-völgyi patak torkolatánál célszerűbb néhány métert a síneken menni; a kapott itiner leírása is ezt javallja.

Az út minősége jelentősen változik: kellemes ösvényen, könnyedén haladunk előre. A Cuha völgye már itt is szép: balról-jobbról hegyek, meredek kaptatók, hatalmas fák között jutunk a Porva-Csesznek nevű vasúti megállóhoz.

Mindkét falu meglehetősen távol van innen, ráadásul mindenféle közút nélkül… Sajnos, az állomáson semmiféle élet nincs, beleértve a büfét is, ahol pedig teát kellene kapnunk… Saját készlethez kell tehát nyúlni továbbra is: szerencse, hogy Zircen betankoltunk. Beosztva azért elég lesz: Vinye öt kilométer, vagyis nagyjából egy óra: mehetünk!

A Cuha völgye legszebb szakasza jön. Ámulatba ejtő, csodálni való, lenyűgöző. Gondolom én, mi, és persze még sokan. De nem mindenki. Kerékpáros verseny van, zúgnak lefelé a gépek, fröcskölve át a gázlókon. Apuka pici fiával benne tapicskol a vízben: nem számít! És amikor szóvá teszik nekik, még ők háborodnak fel…

Szerencsére többük képes a normális, másokra is figyelő tempóra, de azért mindvégig nagyon óvatosak vagyunk, mikor bukkan megint fel egy-egy bicajos szemből. És persze nem hagyjuk magunkat: csodáljuk a természetet, a tájat.

Gyakran megállít bennünket: a hidak és a viadukt, a hatalmas sziklák és a köves patakmeder… Közben újabb vonatot látunk-hallunk, nagy a forgalom odafönt is. És itt lent is: sok-sok kiránduló, sétáló jön szembe – főleg ahogy közelítjük Vinyét. Közben észrevétlenül, de túl vagyunk féltávon is… Az átkeléseket meg már nem is számoljuk, de biztos, hogy megvolt mind a tizenhárom.

Újabb ellenőrző pont: vinye.hu büfé! Mosdó és vízvétel, kedvezmény a büfé kínálatából. Hideg italt és forró ételt választok: az itteni tönkölös lángos messze földön híres, és még soha nem kóstoltam. Hát, nagyon ízlik… de soha többet! Legalábbis nem teljesítménytúra közben. Erős negyed óra volt, amíg elkészült, de a nagyobb gondot utána okozta… A hatalmas és nehéz lángost cipelni kellett, ráadásul felfelé.

Innen ugyanis – ha nem is azonnal – emelkedőbe vált az addigi laza séta-terep. A Hódos-ér környékén elhagyjuk a pirosat, majd a pihenőházakat is, és a zöld következik. Andival bevállaljuk a kicsi kitérőt, és megnézzük a Likas-kőt: tavalyról emlékeztem rá, és most is érdemes volt körüljárni: igazán érdekes látvány az erdő közepében.

Árnyas erdei ösvényeken jutunk egy elágazóba: kicsit letérünk a zöldről, hogy a háromszöges verzióját követve feljussunk a Pápalátó-kő remek panorámát nyújtó szikla-kiszögelléséig. Kissé párás a látóhatár, de azért mégiscsak élmény innen kitekinteni, lábat lógatni, szusszanni egyet.

Fenyőfő a következő megállónk. Ellenőrző pont is, frissítünk is, egy újabb bónnal. Emlékeztem a remek fröccsre: ezúttal sem kellett csalódnom. Igazán jól jött a hosszú menet előtt. A Kőris-hegy következik ugyanis, mint túránk – sőt, az egész Bakony – megmagasabb pontja. Homokos, nehezen járható gyalogúton kezdünk, napon, melegben. Szerencsére hamar erdőbe jutunk: kavics váltja a homokot, árnyék a hőséget. Az emelkedő persze marad, kereken nyolc kilométeren át.

Sok kellemes, beszélgetős szakasz fogad, szépen fogynak a kilométerek és a szint is. A tavalyi útjavítás ezúttal sokkal járhatóbb ösvényeket hozott, bár a víz azért itt is úr: több helyen alaposan kimosta az ember által készített dózerutat. Az erdő nagyon szép, feljebb jutva talán még szebb: egyre sűrűbb, egyre vadregényesebb.

 Az utolsó szakasz aztán már végképp nem viccel: megérkezik a Kéktúra balról, Kisszépalma felől, és tudom, hogy mi jön. Sokadszorra vágok neki a végső pár száz méternek: ez a java, a legszigorúbb kaptató – de odafönt már a tető vár, a Vajda Péter kilátóval. Meg persze Imrével a padnál: idén is pontőrként fogad, barátságos kézfogással. És pecséttel, sőt, egy kis vörösbor is akad a víz mellé… Megkapom tőle a Tavaszi Túramozgalom jelvényeit: sikerült a 750 kilométer a három hónap alatt. Felszaladunk Andival egy újabb fotóért, és mehetünk is.

Innen már csak ereszkedés jön – újabb nyolc kilométer a Kőris-oldal, Bakonybélig. Az OKT ösvényein haladunk-futunk le, merthogy itt jó néhány szakasz szinte megkívánja a belefutást. Az út kifogástalan, mindenki remekül érzi magát – hát akkor miért is ne? Barátok útja, zöld sáv jön, továbbra is lefelé. Aztán pár méter aszfalt, egy nagy pocsolya, és itt az utolsó kaptató, ravaszul, már a falu határában. És igen: zöld négyzet, Bakonybél, és fordulunk is be a Pikolóba. Viktor gratulál és díjaz: szép kitűző és oklevél a kezemben, meg az utolsó bón, amit levesre váltok. De milyen finom levesre! Igazán jóleső a majdnem ötven kilométer után. Nagy pohár ital, kávé gesztenyepürével, ohhh… Közben Márk is előkerül, és indulhatunk haza, elérni Réka vonatát. Minden sikerült a mai napon: még ez is. Reméljük, jó felkészülés lesz ez az ötvenes a jövő szombatra…

Bodajk - Gaja-völgy 15 TT - ahogy én láttam...

Családi kirándulás vagy tempós teljesítménytúra? Esetleg terepfutás? A Bodajk – Gaja-völgyi városnapi esemény szemmel láthatóan bizonyította, hogy bármelyik kategóriában megállja a helyét. Kiváló útvonal-vezetés, sok-sok látnivaló kellemes nyári időben remek ellátással – érdemes volt megint eljönni!

Tavaly pici lányom szemszögéből igyekeztünk bemutatni ezt a túrát. Nagyon pazarul éreztük magunkat: biztos helye volt az idei naptárban is. Ráadásul sikerült ugyanazt a remek csókakői szállást is megcsípnünk! Így hát hat fős családi különítményünk fél kilenckor már túl is van a nevezésen, Emese – mint visszatérő vendég – máris kedves apróságokat kap Lacitól, az egyik rendezőtől. A Kubát Hugón velük együtt túráztak; jó újra találkozni! Aztán felveszünk egy-egy bibliai idézetet a templomban, és indulhat a móka!

Kálvária-járással kezdünk, a templommal szemben. Sokan vagyunk, előttünk és mögöttünk is túrázók igyekeznek felfelé. A lépcsők után sziklás rész, odafönt pedig a jutalom: a szobrok – visszatekintve pedig a pazar kilátás.

Egészen a Vértesig, hát persze! Csókakő várával, éppen szemben… alattunk meg Bodajk. Aztán jöhet az ereszkedés, ami – tekintettel Emesére – természetesen futás. És eltűnnek az utolsó házak is, megcsodáljuk a Kesellő szoborparkot, és jöhet (a piros sávon) az erdő.

Vagy még nem? Ahogy a múlt héten a Kőszegi-hegységben, úgy most itt is a korai érésű szedernek örülhetünk. Csemegézünk egyet, és csak utána veselkedünk neki a kisebb-nagyobb emelkedőknek, lejtőknek.

Amik – tavalyhoz képest némiképp módosított útvonalon – a Károlyi-kilátóhoz visznek. Már megszoktuk, nem furcsálljuk, hogy ide lefelé kell ereszkedni. A Gaja-szurdok fölött szinte lebeg; felmenni rá is egyfajta élmény.

Aztán kék kereszt, ereszkedés, pompás utakon – és máris felbukkan az Alba Regia-forrás. Különleges kialakítása, kellemesen hűs vize önmagában elég lenne az örömhöz, ám az első ellenőrző pont is itt van. Személyzete még hozzátesz az élményhez: kedves fogadtatásban és kínálásban van részünk. Ki-ki választhat sós vagy édes energiapótlást, amit a friss vízzel öblíthetünk le.

A tízesek jobbra, mi balra tartunk. Aggódásom szerencsére alaptalan volt: a tavalyi puha (helyenként sáros) szakasz most remekül járható. Akárcsak az összes többi, egész nap. Az előző délutáni felhőszakadás (ami még megállásra is késztetett az úton ide jövet) semmilyen nyomot nem hagyott itt. És az ígért eső is elkerült bennünket: feleslegesen sétáltattuk meg az esőkabátokat, szerencsére. A Halomsírokhoz is száraz lábbal érkezünk, majd az erdőből kibukkanva gyönyörködhetünk a Bakony látványában.

Újabb elágazás, 25 km balra, mi jobbra. Pont itt ér utol Zoli, aki már második körén van: futva, persze. Gyors üdvözlet, és megyünk utunkra. Emesével felidézzük – és egyúttal meg is ismételjük – az itteni tavalyi kellemes szaladást. És már hallható is a patak csobogása, felbukkan a híd: szia, Gaja! És persze itt a Pisztrángos-tó is – gyönyörű, mint mindig.

Az esőház-pihenő asztalainál pedig újabb EP, újabb ellátás. Lacival újra összefutunk: mindenes, mindenhol, mindig! Eszünk-iszunk, pihenünk egyet. Emese kis kutyának örül, majd a játszótér felé veszi az irányt. Egy bottal a homokba karcolja: „Jó a túra!”, anya pedig kávézik egyet.

Kicsit elhagyjuk a kéket, pontosabban négyzetre cseréljük a sávot. Felkaptatunk a Bársony István emlékházhoz – aztán vissza, merthogy ez egy zsákutca a túrán. Szemből is jönnek túrázók: Timi és Norbi, Józsi bácsi és lánya, a két Feri… örülünk a rövid találkozásnak. Ők persze rendes túratempón vannak, kicsit irigykedek is, és egy kis futással kompenzálok. Kódot írunk (nagyon elmés!), és forduló, vissza. Nekiveselkedünk az újabb kaptatónak; a növényzet most is magas, mint tavaly, de lábam mindig megtalálja az ösvényt.

Sikeresen feljutunk a Vaskereszthez, ami még mindig – fa. A kilátás azonban pompás, és egészen remek kis társaság gyűlik össze itt.

Megindulunk az ereszkedésnek, itt is kiváló az út, szépen fogy a táv és a szint – ezúttal lefelé, természetesen.

Máris újra a pataknál találjuk magunkat – és újra a kéken. És át a hídon… hát persze! Ahol aztán az Ádám-Éva fa maradványai fogadnak – jöhet hát a balos forduló.

A szurdok… Egyike a különlegesen szép, kivételesen emlékezetes helyeknek, amik befészkelték magukat nálam nagyon mélyre. Ami miatt eljövök újra, megint, ilyen messzire is. De ugyanezt látom az egész csapaton. És ahogy végigmegyünk, végig csodáljuk – lassan, messze egy átlagos túratempótól. Megérdemli.

A vize most nem tiszta (mégiscsak esős napok után vagyunk), de ez sem baj. Partjai, a meder szélén kapaszkodó fák, a kétoldali sziklák… A remek ösvények, a kellemes hőfok, a csobogó hang végig… Szóval, röviden: jó itt.

Később egészen hatalmas sziklák, barlangok is következnek, majd faóriások, felszíni gyökerekkel. Ez persze nem csak látnivaló: remek mászóka is! Emese ki nem hagyná idén sem, de hát miért is tenné?

Varjúvár, utolsó EP. Persze itt is ellátás, naná: Balaton-szelettel frissítünk, és még vizet is kapunk. Jól jön az energia: az utolsó – és egyben legkomolyabb – emelkedő tövében vagyunk. Nem sokáig. Emese fürge mozdulatokkal vág neki, és valahogy az az érzésem mögötte, hogy ez egészen a tetőig kitart. Nem tévedek: a pici lány mindenkit maga mögött hagy, és alaposan meg kell húzzam lépteim az övé után. Nagyjából egy-két évet saccolok magamnak, amíg nem kell odafent rám is várnia.

Ez az „odafönt” újabb kilátópont. Az úton is érdemes körültekinteni, és lepillantani a völgybe – amit az imént jártunk végig odalent. De aztán megyünk tovább, újabb kilátópontok jönnek, fotózunk sokat.

Felkészüléskor, térkép-böngészés közben figyeltem fel egy (eddig még nem felfedezett) kilátópontra, amit most megkerestem – és meg is találtam. Ó, mennyire megérte! Meseszerű panoráma nyílik innen a Bakonyra és Balinka felé! De kár, hogy eddig nem vettem észre… Egy kis rövid kék háromszög jelzi – az is inkább csak a térképen. Kijárt ösvény azonban van: tilos kihagyni, azt mondom!

Aztán elbúcsúzunk a völgytől, ereszkedés következik – innen már egésze végig. Ami a sípályánál kezdődik meg – és ahol szintén remek a kilátás. Bodajkra is, a távoli Vértesre is – ma már nem először. Zoli közben ismét előz bennünket, dacára a 25 km-nek (és a második futamának). Mi itt is fényképezünk – sokat, kényelmesen. A szintidővel igazán jól állunk, megengedhetjük magunknak a lazaságot. A lejtőt azonban így is megfutjuk pár helyen, persze csak a móka kedvéért…

Házak, OKT-pecsét, egy kis aszfalt. Kanyargó utak, járdák, majd a célegyenes. Toronyiránt, igen… és már itt a cél. Boltíves kőfalak és épületek, mosolyogva fogadó rendezők. Hát milyen jó így beérkezni! Oklevél és gratuláció, szép kitűző és kézfogás. Nagyon finom kenyéren a házi zsír és lila hagyma: minden nagyon finom. Kellemes a tea is, de aki szeretne, büfét is talál. Pici lányom lenyújt, nyüzsög és megígérteti velem: persze, eljövünk jövőre is! És a kellemes (és kedvezményes) cukrászda-kávézás után délután még egy levezető kultúra-program teszi teljessé a napot: a hosszú távosok által érintett Károlyi-kastélyt barangoljuk be.