Balaton IVV 5+15 TT - ahogy én láttam...

Könnyed lazulás vagy akár pörgős futam… a rövid távú teljesítménytúrák többféle igényt is képesek kielégíteni. Ezúttal ez utóbbit választottam – és nem is bántam meg! Egyet jobbra, egyet balra (keletnek és nyugatnak); öt, majd tizenöt kilométer, és megint remek balatoni élményekkel lehettem gazdagabb.

Nem, tényleg nem lehet elég a Balatonból. Ezúttal csak ketten Márkkal, de mentünk, mert menni kellett; hívtak azok a hegyek. Jól esett a változatosság is, kéthétnyi Kőszegi-hegységben töltött jelzésfestés után. Első számú kedvenc után egy kis második számú? De szép is az élet!

Sportcsarnok, Alsóörs, reggel pontban nyolckor indulunk, azaz, a lehető legkorábban. Mármint a rövid távok lehetőségeihez mérten. Márk eleve huszonötöt tervezett, nekem viszont ezúttal nincs kedvem egyedül végigjárni a nagy melegben a negyvenest. A huszonötös meg kevésbé tetszik, mint a két rövid – hát akkor hajrá, legyenek azok! Tízig simán meglesz az ötös, bízom benne – és akkor mehet a második kör. Ezzel a lendülettel vágok neki az útnak, ami aztán igen gyorsan meg is szakad. Igaz, saját döntésem miatt – de a Felső kocsma előtt csak úgy elmenni… nem, az nem lehetséges. Ahol ilyen finom fröccsöt adnak?!

-  Egy fehér, száraz hosszúlépést kérek!

-  Egy kicsit azért nedves lesz… nem baj?

Szóval, jó ide betérni, kétség sem férhet hozzá. Energiát ad így is, úgy is. Talán meg is térül az elvesztegetett idő? Nem tudom, de tény, hogy nagy lendülettel folytatom. El, jobbra, merthogy ma nem kell felmennem a szemközti kilátóba, amit azért sajnálok kicsit. Így hát Balatoni Kék, egészen fel a tetőig.

Elhagyom az utolsó házakat, nyaralókat, mellettem csobog a kis patak. Békésen, kellemesen, és itt mindig hűvös és árnyék van. Jó errefelé járni.

Amfiteátrum, sokadszorra. De bekukkantani muszáj, még ha a tanösvényre nem is megyünk fel (pedig szuper onnan a kilátás). Aztán hajrá, tovább!

Visszanézni is érdemes, persze. Immáron mögöttem, de ott magasodik a Somlyó-hegy, tetején a kilátó. Remélem, az őszi túrákon megint itt lehetek, és akkor nem ússza meg! Mellette pedig a Kis-hegy, ami Felsőörstől választ el minket – sok-sok szőlővel, présházzal.

Az aszfaltot kicsit megfutom, merthogy ma új cipőt is avatok: lássuk, mit tud? Ó, egészen kiváló! Igaz, afféle öszvér: nem annyira mintás a talpa, mint a terepfutó cipőké általában, viszont igen kellemesen csillapított. Ráadásul remekül belefér széles és boltozatos lábfejem: kell-e ennél több? Tapadás, hát persze! És abban is kiválóan vizsgázik: ezt már a hegyre felfelé tapasztalom meg. Ahol – mondjuk így – jól jön a tapadás. Szigorúan megtolom a tempót, élvezem a remek emelkedőt, közben a pulzusomat is figyelem. Mehet még, feljebb? Akkor még egy lapáttal, annyira jó ez most!

Utolsóként a reggel mellettem leparkoló párost is megelőzöm, és innen már senki sincs előttem. Persze, ennek is ára van: most már én szedem a pókhálót… De aztán hamar fent vagyok, pihenő szakasz és jobbos visszafordító jön. És itt a kilátó! A legszebbek egyike, vallom. Pompás, vörös kövekből emelt építmény, amit aztán faszerkezettel emeltek tovább – gyönyörű lett. Akárcsak a kilátás odafentről.

Remek dolog elnézegetni Almádi felé, aztán meg jobbra, ahol a félsziget mutatja magát. És észak felé is – a sok kis makett házikó a szőlők között mesebeli tájat idéz.

Lent aztán zavarba jövök, mert az itiner itt önellenőrző pontot jelez: évszámot kell felírnom. Csakhogy semmiféle évszámot nem találok, hiába járom körbe az épületet. No, talán majd elfogadják a fotóimat, bízom benne (és hát persze, így is lesz). A kis háznál megsimogatom a cicákat, és kicsi lányomra gondolok. Múlt ősszel nagyon tetszettek neki a most is barátságos kis állatok.

Sárga sáv jön egy ideig: egyszer-kétszer jártam még csak rajta, figyelni kell. Á, dehogy kell! Már itt is megkezdődik a célig tartó szalagozás: szépen lehet haladni. Sőt: futni. A szerény lejtő ezt megengedi, sőt, megkívánja. Az erdő körülöttem nagyon szép, a Mária-emlékhely mellett is gyorsan elhaladok, és innen már tényleg csak szalagok visznek. Gyorsan és biztosan. Hamar felbukkannak az első házikók, nyaralók – meg a Balaton is.

Derékszögű kanyargások, kavicsos vagy betonos utcák. Béke és csend, néha egy-egy kutya ugatásával, esetleg fűnyíró hangjával. Mélyút, magas partoldalakkal – gyorsan fogynak a kilométerek és a szint is.

Itt a kék, megint! Úgy tűnik, mintha csak pár perce jártam volna erre. A kocsma mellett most csak elfutok, az utána érkező lejtőn pláne. És itt a Sportcsarnok, óra megállít – és örül. Ötven perc kellett az 5,92 kilométerhez: hú, hét feletti átlagom lett!

Kitűzőt és oklevelet kapok – és már megyek is át a szomszéd „standhoz”. Innen indítanak, mint tizenötöst, és máris leszaladok az ottani rajtoltatókhoz. Fiatal leányt igazítanak útra: ott jobbra, igen, aztán meg majd balra… Tanácstalannak tűnik. Felajánlom, hogy a Felső kocsmáig velem jöhet. Elfogadja, és kiderül, hogy 25 kilométerre jött – no, akkor tovább is mehetünk együtt. Így hagyjuk el Alsóörsöt: most is megcsodálom a református templom pompás épületét ott fenn.

És kijutunk, de nem az aszfalton folytatjuk: az Edu által preferált panoráma utat ajánlom Dórának. Nem bánja ő sem: sokkal kellemesebb az ösvényen, miközben a szőlők között a Balaton lenyűgöző tükrében gyönyörködhetünk.

Aztán itt van Lovas; délről érkezünk, a látvány most is pompás – bár igazán kár a sok távvezetékért. És át a két templom között, és máris kiköthetünk. Útitársamnak sincs ellenére egy rövid szünet – és az itteni fröccsöt sem szeretném kihagyni… A barátságos tulaj hamar kiszolgál, így máris folytathatjuk.

Meleg van. Nagyon meleg. És gyorsak vagyunk. Nagyon gyorsak. Többször futunk is, emelkedőkön „csak” erősen meghúzzuk a lépteket. Egy terepfutóval megyek együtt, aki kábé fele annyi idős, mint én. Szóval: a lecke adott – de ma nagyon megy, érzem, és így igazán szuper a túra. Lovas már régen mögöttünk, Paloznak felett járunk.

A nyomós kút! Persze, kihagyhatatlan minden nyári túrán. Ahogy látom az aszfalt vízfoltján, mások is jártak itt előttünk. Hamar mosakszunk egyet, innivalónk van elég – tovább! Még mindig beton, de ez már az utolja, és előttünk magasodik a Csákány-hegy. Be a lombok közé, árnyad ad és remek ösvényeket. Timiéket érjük utol, váltunk pár szót, és bekapcsolom az utánégetőt. Ez elég ritkán fordul elő emelkedőn velem, ahol úgy érzem, elég gyors szoktam lenni. Máskor. Most Dóra nagyon szigorú, és remek élmény megtapasztalnom a kaptató kihívását. Persze ehhez az is kell, hogy megy a dolog, a pulzusom is rendben – és ez igazán nagyszerű érzés. Meg is kiabál egy lehagyott túratárs: „Mi van, ég az erdő?!”

Felérkezünk a gerincre, balos forduló után, és csakhamar látom a bóját is: első ellenőrző pont! Ahogy egész nap mindenütt, itt is barátságos, kedves pontőrök fogadnak. A pecsét mellé gumicukor is jár, amit inkább kicsi lányomnak viszek haza. Az Endrődi-kilátó felé veszem az irányt, hiába jártam itt nagyon sokszor (két hete is). És a panoráma – hát persze – megint meggyőz, hogy igen, jól tettem.

Kis visszafordító után a kék háromszög jön – ezúttal persze lefelé. Köves-sziklás szakasz, de kellő odafigyeléssel futható. Na, kellően oda kell figyelnem, de gond nélkül leérkezünk, bár egy kisebb pocsolyánál azért felavatom az új cipőt: ne nézzen már ki ennyire újnak. Aztán kerítés szélénél járunk, és meg is érkezünk a Nosztori kalandparkhoz.

Jó utat kívánok Dórának, aki itt északnyugat felé folytatja – én keletnek tartok a piros kör jelzésen. Párhuzamosan haladok kicsit a 73-as úttal, de aztán elkanyarodok, és halkul is a zaj. Jellegzetes a táj ezen a környéken: magas, szálas fű, ritkás fákkal, bokrokkal.

Most elég hamar erdőbe kerülök, megjön a piros sáv is. Tábla, nyilakkal jelzi ezt: igazán korrektek a rendezők. Több bicajos érkezik szemből, nekiveselkedve az emelkedőnek. Ebből következően nekem folyamatos ereszkedés jut osztályrészről – ami sokat jelent a futásnál. Merthogy most is futok. Kiválóan megy, élvezem; ritkán pihenek csak bele egy-egy korty erejéig. Mert arra nagyon figyelek a melegben, ami itt az árnyas fák alatt kevésbé érezhető, de attól még: van.

És ha már víz: forrás következik hamarosan. Itt a Király-kút, második (és egyben utolsó) ellenőrző pontként. Nagyon barátságosak a hölgyek, kínálnak mindenféle földi jóval – de a legfontosabb persze ott lent csobog. Azért beledobok egy kapott pezsgőtablettát is: örülök a magnéziumnak. Kulacstöltés, fotó kevésbé szokott irányból, és hajrá!

Pompás, lenyűgöző, varázslatos és… na, szóval, imádom ezt a völgyet. Meg az utána lévőt is. Király-kúti patak jobbról, domboldal balról, előttem a világ legnagyszerűbb futópályája, felettem meg a hatalmas, árnyas fák. Paradicsom? Nekem most az. Néha előzök túratársakat, de többnyire magam vagyok, és ez egészen remek dolog.

Nagyobb csoport ballag előttem, egymás mögött, végigzúgok mellettük. Ildi vezeti a sort, köszöntjük egymást – futok tovább, ő most családdal jött. Jobbos hajtűkanyar, és át a hídon. Hát persze! Megjön a zöld is az eddigi sárga mellé, és innentől a Király-kúti völgy Malom-völgy névre hallgat. Szépsége nem változik, minősége és varázsa sem. Újabb társakat hagyok el, és majd csak Lovast elérve lassítok le gyalogló tempóra, amikor napra érek. Kikötő, megint, egy kólára – de aztán a ház bora megint elcsábít egy hosszú lépésre. Megnyugtatom magamat, hogy a hazaindulás még messze van, és a frissítő után nekivágok a maradék távnak.

A másik tervemről is lemondok: mégsem a rövidebb aszfalton, hanem a panoráma úton megyek vissza. Kis híján megbánom… Már majdnem kiérkezek a kertek alól, amikor hatalmas kutyát pillantok meg az ösvényen. Már fordulnék vissza (sóhajtva, az extra vargabetű miatt), amikor valaki behívja. Rólam meg megállapítja, hogy „Maga nem kutyás ember!”. No comment. Megyek tovább, újabb izgalom: egy elég nagy barna állat mozog a szőlők között, majd kiérkezik az én ösvényemre, és elindul – velem szemben. Döbbenten nézem: egy hatalmas nyúl az! Ekkorát még talán nem is láttam. Valószínűleg ő se, mert aztán gyorsan sarkon fordul…

Ennyi állat-sztori pont elég is lesz erre a napra. Kijutok a műútra, szemben az említett templom és kilátó. Alsóörs jön tehát, még mindig futható – és ez a cipő igazán jól tolerálja az aszfaltot is. Rákanyarodok a kék keresztre, utolsó méterek! Sportcsarnok, megint. Gratulálnak a célidőt felírók: szavaik igazán jól esnek. Éreztem, hogy ez is jó lett, és nem is tévedek: 2:21 alatt lett meg a tizenöt és fél, szóval, hat-hat lett a vége. Ez bizony nagy öröm, majdnem háromszáz méternyi szinttel. Újabb kitűző, oklevél – és bezsebelem az újabb Balaton szeletet is. Megvárom Márkot, és mindketten elégedetten indulhatunk haza a forró augusztusban. Kiváló túrákat teljesítettünk, jó érzésekkel és kellemesen elfáradva.

Bakonybél 48 TT - ahogy én láttam...

Vadregényes Öreg Bakony – túrázók paradicsoma! Hatalmas hegyek és emelkedők, de szelíd völgyek és csörgedező patakok is. Pompás erdők hűvöse, de a júliusi hőség még így is megpróbált bennünket. Remek társaság, kiváló hangulat, finomságok… kár lett volna kihagyni a Bakonybél 48 teljesítménytúrát!

Bakonybél idén ezer éves! És ráadásul gyönyörű, bármerre is kalandozik a tekintet. Márpedig kalandozik, hiába jártam be az összes környező vidékét. Vagy talán pont azért? Ismerős hegyek és völgyek – meg persze az azokat behálózó ösvények. De jó is az emlékek között kutakodni! És még jobb megint rátérni azokra az ösvényekre… újra bejárni, barangolni, rácsodálkozni. Megszokott társaim, Réka, Márk és Andi tart velem, Ildi – mint majdhogynem házigazda – pedig a Pikoló vendéglőnél csatlakozik hozzánk. Mert a rajt (mint több más bakonyi túrán is) itt fogadott. Személy szerint Viktor, mint főrendező – aki alig látszik ki a sorban állók mögötti asztalnál. Szerencsére gyorsan megy a regisztráció, kezünkben a papírokkal (és szelet csokival) máris készen állunk. Üdvözlöm Tónit, majd elköszönünk Márktól – aki inkább a 25 kilométeres távot választja – és jöhet az első emelkedő!

Zirc felé visz ki a falu utcája, és mi is arrafelé igyekszünk kezdésként. Persze nem a műúton… Pár száz méter után le is térünk róla; kellemes ösvény visz fel a Csúcs-hegy tetejére. Ahol aztán jelzést váltunk: az eddigi zöld sáv helyett piros kereszt jön. Az ereszkedés sima ügy, bár több helyen puha, majdhogynem sáros a terep: sok eső volt a héten errefelé is. Az erdő igen kellemesen hűvös: az előző nyílt szakaszok után meglepő, és természetesen örülünk neki.

A Borsó-kút után feljutunk az Éliás-hegyre, és vele együtt visszakerülünk megint a zirci műúthoz. Megcsodáljuk a kilátást, majd átkelünk: a Nagy-Som-hegy oldalában folytatjuk tovább. Hetedszerre járom végig ezt az ösvényt, de nagy élmény most is. Legalábbis az első szakasz: árnyas fák, kifogástalan gyalogút, daloló madarak. Aztán egy új erdei dózerút bukkan fel: októberben ez még nem volt itt. Többször metsszük, néha üggyel-bajjal – a turistákra nem gondoltak, sajnos. Később erdőirtást is érintünk, és erősen az a benyomásunk, hogy megváltoztatták a vonalvezetést. Az eltévedést megússzuk, de néha bizony nézni kell a track-et. A Zoltay-forrásnál szusszanunk egyet, és felírjuk a kódot. A vadkerítésnél meg a fejünkre kell vigyázni: az erősen buja növényzet mellett igencsak figyelni kell. Később az erdőszél helyett bent mennénk, ám ott igen saras részekre bukkanunk: kénytelenek vagyunk átvágni, visszafordulni.

Zirc bukkan fel a távolban, aztán hamarosan ott járunk már a házak között. Meleg van. Kedvenc pékségem most sem hagyom ki, közben Ildi finom, hideg üdítőt vesz a szomszédban. Aztán megkezdjük a pirosat. Szó szerint, mivelhogy a Közép-Dunántúli Piros kiindulópontjánál vagyunk. Ez okból elhoztam magammal a füzetet is – bélyegzőt azonban nem látunk sehol. A célban aztán Viktor elárulja majd, hogy a vasútállomási OKT-pecsét kell ide is… Megyünk hát tovább, kijutunk a városból – több, mint 3 km aszfaltozás után jól esik újra földúton járni. Az érkező árnyas rész pláne kellemes!

A növényzet kevésbé: hatalmas dzsindzsában jutunk előre, szó szerint ki sem látszunk belőle. Utolérjük a pékség miatt beelőző Andi-Réka párost, és megint együtt folytatjuk. Jobbról a vasúti töltést mellőzzük, sőt, hamarosan egy vonat is elhalad rajta. Műemlék vasútvonal, szerencsére ma már nem fenyegeti a bezárás réme… Egy alkalommal át is megyünk rajta: a Csárda-völgyi patak torkolatánál célszerűbb néhány métert a síneken menni; a kapott itiner leírása is ezt javallja.

Az út minősége jelentősen változik: kellemes ösvényen, könnyedén haladunk előre. A Cuha völgye már itt is szép: balról-jobbról hegyek, meredek kaptatók, hatalmas fák között jutunk a Porva-Csesznek nevű vasúti megállóhoz.

Mindkét falu meglehetősen távol van innen, ráadásul mindenféle közút nélkül… Sajnos, az állomáson semmiféle élet nincs, beleértve a büfét is, ahol pedig teát kellene kapnunk… Saját készlethez kell tehát nyúlni továbbra is: szerencse, hogy Zircen betankoltunk. Beosztva azért elég lesz: Vinye öt kilométer, vagyis nagyjából egy óra: mehetünk!

A Cuha völgye legszebb szakasza jön. Ámulatba ejtő, csodálni való, lenyűgöző. Gondolom én, mi, és persze még sokan. De nem mindenki. Kerékpáros verseny van, zúgnak lefelé a gépek, fröcskölve át a gázlókon. Apuka pici fiával benne tapicskol a vízben: nem számít! És amikor szóvá teszik nekik, még ők háborodnak fel…

Szerencsére többük képes a normális, másokra is figyelő tempóra, de azért mindvégig nagyon óvatosak vagyunk, mikor bukkan megint fel egy-egy bicajos szemből. És persze nem hagyjuk magunkat: csodáljuk a természetet, a tájat.

Gyakran megállít bennünket: a hidak és a viadukt, a hatalmas sziklák és a köves patakmeder… Közben újabb vonatot látunk-hallunk, nagy a forgalom odafönt is. És itt lent is: sok-sok kiránduló, sétáló jön szembe – főleg ahogy közelítjük Vinyét. Közben észrevétlenül, de túl vagyunk féltávon is… Az átkeléseket meg már nem is számoljuk, de biztos, hogy megvolt mind a tizenhárom.

Újabb ellenőrző pont: vinye.hu büfé! Mosdó és vízvétel, kedvezmény a büfé kínálatából. Hideg italt és forró ételt választok: az itteni tönkölös lángos messze földön híres, és még soha nem kóstoltam. Hát, nagyon ízlik… de soha többet! Legalábbis nem teljesítménytúra közben. Erős negyed óra volt, amíg elkészült, de a nagyobb gondot utána okozta… A hatalmas és nehéz lángost cipelni kellett, ráadásul felfelé.

Innen ugyanis – ha nem is azonnal – emelkedőbe vált az addigi laza séta-terep. A Hódos-ér környékén elhagyjuk a pirosat, majd a pihenőházakat is, és a zöld következik. Andival bevállaljuk a kicsi kitérőt, és megnézzük a Likas-kőt: tavalyról emlékeztem rá, és most is érdemes volt körüljárni: igazán érdekes látvány az erdő közepében.

Árnyas erdei ösvényeken jutunk egy elágazóba: kicsit letérünk a zöldről, hogy a háromszöges verzióját követve feljussunk a Pápalátó-kő remek panorámát nyújtó szikla-kiszögelléséig. Kissé párás a látóhatár, de azért mégiscsak élmény innen kitekinteni, lábat lógatni, szusszanni egyet.

Fenyőfő a következő megállónk. Ellenőrző pont is, frissítünk is, egy újabb bónnal. Emlékeztem a remek fröccsre: ezúttal sem kellett csalódnom. Igazán jól jött a hosszú menet előtt. A Kőris-hegy következik ugyanis, mint túránk – sőt, az egész Bakony – megmagasabb pontja. Homokos, nehezen járható gyalogúton kezdünk, napon, melegben. Szerencsére hamar erdőbe jutunk: kavics váltja a homokot, árnyék a hőséget. Az emelkedő persze marad, kereken nyolc kilométeren át.

Sok kellemes, beszélgetős szakasz fogad, szépen fogynak a kilométerek és a szint is. A tavalyi útjavítás ezúttal sokkal járhatóbb ösvényeket hozott, bár a víz azért itt is úr: több helyen alaposan kimosta az ember által készített dózerutat. Az erdő nagyon szép, feljebb jutva talán még szebb: egyre sűrűbb, egyre vadregényesebb.

 Az utolsó szakasz aztán már végképp nem viccel: megérkezik a Kéktúra balról, Kisszépalma felől, és tudom, hogy mi jön. Sokadszorra vágok neki a végső pár száz méternek: ez a java, a legszigorúbb kaptató – de odafönt már a tető vár, a Vajda Péter kilátóval. Meg persze Imrével a padnál: idén is pontőrként fogad, barátságos kézfogással. És pecséttel, sőt, egy kis vörösbor is akad a víz mellé… Megkapom tőle a Tavaszi Túramozgalom jelvényeit: sikerült a 750 kilométer a három hónap alatt. Felszaladunk Andival egy újabb fotóért, és mehetünk is.

Innen már csak ereszkedés jön – újabb nyolc kilométer a Kőris-oldal, Bakonybélig. Az OKT ösvényein haladunk-futunk le, merthogy itt jó néhány szakasz szinte megkívánja a belefutást. Az út kifogástalan, mindenki remekül érzi magát – hát akkor miért is ne? Barátok útja, zöld sáv jön, továbbra is lefelé. Aztán pár méter aszfalt, egy nagy pocsolya, és itt az utolsó kaptató, ravaszul, már a falu határában. És igen: zöld négyzet, Bakonybél, és fordulunk is be a Pikolóba. Viktor gratulál és díjaz: szép kitűző és oklevél a kezemben, meg az utolsó bón, amit levesre váltok. De milyen finom levesre! Igazán jóleső a majdnem ötven kilométer után. Nagy pohár ital, kávé gesztenyepürével, ohhh… Közben Márk is előkerül, és indulhatunk haza, elérni Réka vonatát. Minden sikerült a mai napon: még ez is. Reméljük, jó felkészülés lesz ez az ötvenes a jövő szombatra…

Bodajk - Gaja-völgy 15 TT - ahogy én láttam...

Családi kirándulás vagy tempós teljesítménytúra? Esetleg terepfutás? A Bodajk – Gaja-völgyi városnapi esemény szemmel láthatóan bizonyította, hogy bármelyik kategóriában megállja a helyét. Kiváló útvonal-vezetés, sok-sok látnivaló kellemes nyári időben remek ellátással – érdemes volt megint eljönni!

Tavaly pici lányom szemszögéből igyekeztünk bemutatni ezt a túrát. Nagyon pazarul éreztük magunkat: biztos helye volt az idei naptárban is. Ráadásul sikerült ugyanazt a remek csókakői szállást is megcsípnünk! Így hát hat fős családi különítményünk fél kilenckor már túl is van a nevezésen, Emese – mint visszatérő vendég – máris kedves apróságokat kap Lacitól, az egyik rendezőtől. A Kubát Hugón velük együtt túráztak; jó újra találkozni! Aztán felveszünk egy-egy bibliai idézetet a templomban, és indulhat a móka!

Kálvária-járással kezdünk, a templommal szemben. Sokan vagyunk, előttünk és mögöttünk is túrázók igyekeznek felfelé. A lépcsők után sziklás rész, odafönt pedig a jutalom: a szobrok – visszatekintve pedig a pazar kilátás.

Egészen a Vértesig, hát persze! Csókakő várával, éppen szemben… alattunk meg Bodajk. Aztán jöhet az ereszkedés, ami – tekintettel Emesére – természetesen futás. És eltűnnek az utolsó házak is, megcsodáljuk a Kesellő szoborparkot, és jöhet (a piros sávon) az erdő.

Vagy még nem? Ahogy a múlt héten a Kőszegi-hegységben, úgy most itt is a korai érésű szedernek örülhetünk. Csemegézünk egyet, és csak utána veselkedünk neki a kisebb-nagyobb emelkedőknek, lejtőknek.

Amik – tavalyhoz képest némiképp módosított útvonalon – a Károlyi-kilátóhoz visznek. Már megszoktuk, nem furcsálljuk, hogy ide lefelé kell ereszkedni. A Gaja-szurdok fölött szinte lebeg; felmenni rá is egyfajta élmény.

Aztán kék kereszt, ereszkedés, pompás utakon – és máris felbukkan az Alba Regia-forrás. Különleges kialakítása, kellemesen hűs vize önmagában elég lenne az örömhöz, ám az első ellenőrző pont is itt van. Személyzete még hozzátesz az élményhez: kedves fogadtatásban és kínálásban van részünk. Ki-ki választhat sós vagy édes energiapótlást, amit a friss vízzel öblíthetünk le.

A tízesek jobbra, mi balra tartunk. Aggódásom szerencsére alaptalan volt: a tavalyi puha (helyenként sáros) szakasz most remekül járható. Akárcsak az összes többi, egész nap. Az előző délutáni felhőszakadás (ami még megállásra is késztetett az úton ide jövet) semmilyen nyomot nem hagyott itt. És az ígért eső is elkerült bennünket: feleslegesen sétáltattuk meg az esőkabátokat, szerencsére. A Halomsírokhoz is száraz lábbal érkezünk, majd az erdőből kibukkanva gyönyörködhetünk a Bakony látványában.

Újabb elágazás, 25 km balra, mi jobbra. Pont itt ér utol Zoli, aki már második körén van: futva, persze. Gyors üdvözlet, és megyünk utunkra. Emesével felidézzük – és egyúttal meg is ismételjük – az itteni tavalyi kellemes szaladást. És már hallható is a patak csobogása, felbukkan a híd: szia, Gaja! És persze itt a Pisztrángos-tó is – gyönyörű, mint mindig.

Az esőház-pihenő asztalainál pedig újabb EP, újabb ellátás. Lacival újra összefutunk: mindenes, mindenhol, mindig! Eszünk-iszunk, pihenünk egyet. Emese kis kutyának örül, majd a játszótér felé veszi az irányt. Egy bottal a homokba karcolja: „Jó a túra!”, anya pedig kávézik egyet.

Kicsit elhagyjuk a kéket, pontosabban négyzetre cseréljük a sávot. Felkaptatunk a Bársony István emlékházhoz – aztán vissza, merthogy ez egy zsákutca a túrán. Szemből is jönnek túrázók: Timi és Norbi, Józsi bácsi és lánya, a két Feri… örülünk a rövid találkozásnak. Ők persze rendes túratempón vannak, kicsit irigykedek is, és egy kis futással kompenzálok. Kódot írunk (nagyon elmés!), és forduló, vissza. Nekiveselkedünk az újabb kaptatónak; a növényzet most is magas, mint tavaly, de lábam mindig megtalálja az ösvényt.

Sikeresen feljutunk a Vaskereszthez, ami még mindig – fa. A kilátás azonban pompás, és egészen remek kis társaság gyűlik össze itt.

Megindulunk az ereszkedésnek, itt is kiváló az út, szépen fogy a táv és a szint – ezúttal lefelé, természetesen.

Máris újra a pataknál találjuk magunkat – és újra a kéken. És át a hídon… hát persze! Ahol aztán az Ádám-Éva fa maradványai fogadnak – jöhet hát a balos forduló.

A szurdok… Egyike a különlegesen szép, kivételesen emlékezetes helyeknek, amik befészkelték magukat nálam nagyon mélyre. Ami miatt eljövök újra, megint, ilyen messzire is. De ugyanezt látom az egész csapaton. És ahogy végigmegyünk, végig csodáljuk – lassan, messze egy átlagos túratempótól. Megérdemli.

A vize most nem tiszta (mégiscsak esős napok után vagyunk), de ez sem baj. Partjai, a meder szélén kapaszkodó fák, a kétoldali sziklák… A remek ösvények, a kellemes hőfok, a csobogó hang végig… Szóval, röviden: jó itt.

Később egészen hatalmas sziklák, barlangok is következnek, majd faóriások, felszíni gyökerekkel. Ez persze nem csak látnivaló: remek mászóka is! Emese ki nem hagyná idén sem, de hát miért is tenné?

Varjúvár, utolsó EP. Persze itt is ellátás, naná: Balaton-szelettel frissítünk, és még vizet is kapunk. Jól jön az energia: az utolsó – és egyben legkomolyabb – emelkedő tövében vagyunk. Nem sokáig. Emese fürge mozdulatokkal vág neki, és valahogy az az érzésem mögötte, hogy ez egészen a tetőig kitart. Nem tévedek: a pici lány mindenkit maga mögött hagy, és alaposan meg kell húzzam lépteim az övé után. Nagyjából egy-két évet saccolok magamnak, amíg nem kell odafent rám is várnia.

Ez az „odafönt” újabb kilátópont. Az úton is érdemes körültekinteni, és lepillantani a völgybe – amit az imént jártunk végig odalent. De aztán megyünk tovább, újabb kilátópontok jönnek, fotózunk sokat.

Felkészüléskor, térkép-böngészés közben figyeltem fel egy (eddig még nem felfedezett) kilátópontra, amit most megkerestem – és meg is találtam. Ó, mennyire megérte! Meseszerű panoráma nyílik innen a Bakonyra és Balinka felé! De kár, hogy eddig nem vettem észre… Egy kis rövid kék háromszög jelzi – az is inkább csak a térképen. Kijárt ösvény azonban van: tilos kihagyni, azt mondom!

Aztán elbúcsúzunk a völgytől, ereszkedés következik – innen már egésze végig. Ami a sípályánál kezdődik meg – és ahol szintén remek a kilátás. Bodajkra is, a távoli Vértesre is – ma már nem először. Zoli közben ismét előz bennünket, dacára a 25 km-nek (és a második futamának). Mi itt is fényképezünk – sokat, kényelmesen. A szintidővel igazán jól állunk, megengedhetjük magunknak a lazaságot. A lejtőt azonban így is megfutjuk pár helyen, persze csak a móka kedvéért…

Házak, OKT-pecsét, egy kis aszfalt. Kanyargó utak, járdák, majd a célegyenes. Toronyiránt, igen… és már itt a cél. Boltíves kőfalak és épületek, mosolyogva fogadó rendezők. Hát milyen jó így beérkezni! Oklevél és gratuláció, szép kitűző és kézfogás. Nagyon finom kenyéren a házi zsír és lila hagyma: minden nagyon finom. Kellemes a tea is, de aki szeretne, büfét is talál. Pici lányom lenyújt, nyüzsög és megígérteti velem: persze, eljövünk jövőre is! És a kellemes (és kedvezményes) cukrászda-kávézás után délután még egy levezető kultúra-program teszi teljessé a napot: a hosszú távosok által érintett Károlyi-kastélyt barangoljuk be.