Őrvidék-Várvidék 100 TT (2016) - ahogy én láttam...

A tavalyi első rendezést követően immár másodszor is országhatáron átnyúló túrán vehettek részt a vállalkozó kedvűek. Az Őrvidék-Várvidék túrák – nevüknek megfelelően – a nyugati végeken: egészen pontosan a Kőszegi-hegység magyar és osztrák oldalán kalauzolják körbe a vándort, bemutatván annak természeti és történelmi látnivalóit. Az előző évi százas útvonalat többen (és több szempontból is) kifogásoltuk, így hát örömmel láttam, hogy idén alaposan áttervezték.

Reggel háromnegyed hat, Lukácsháza, Közösségi Ház: a lassan derengő reggelben több tucat túrázó üdvözli egymást. Sok az ismerős kapcsolat: az évek és a találkozások összekötik a hasonló embereket. Itt pedig rendre ilyenek vannak: erről a rajthelyről csak a százasokat indítják, akik – állítólag – nem is vagyunk százasok… J (A hatvanas és harmincas táv egyébként Kőszegről, az Őrvidék 10 és a „Családi hatos” pedig Velemből rajtol.)

Az előnevezésnek és az eléggé gördülékeny adminisztrációnak hála, hamar útra kelünk, és rövid aszfaltozás és sík terep után máris előttünk a Csömöte-hegy. Világosodik, érdemes körülnézni, mert – bár jövünk erre még – az már legtöbbünknek sötétben fog történni. Kellemes erdei utakon és réteken át jutunk Kőszegszerdahelyre, amit alig érintve, a szőlőskertjein keresztül hagyunk el. A kora reggeli napsütés egészen pompázatos színeket varázsol a kora őszi tájra – egyszerre gyönyörködtet és megnyugtat: remek túrázó időnk lesz!

Jó ütemben közeledünk Velem felé, és máris betoppanunk a Pittyes kocsma kapualján át az első ellenőrző pontra. Egy gyors kóla, és már megyünk is tovább a falu főutcáján. Velünk szemben, a hegy tetején szinte világít a hófehér Szt. Vid-kápolna. Hívogat, de tudjuk, hogy oda majd csak hetven kilométer környékén megyünk majd. Így hát a falu végén jobbra fel, irány a Borha-forrás! Ezúttal ugyan eléggé szerényen csörgedezik, de szerintem így is a hegység legfinomabb forrásvize (pedig igen nagy a választék). Nosza, töltünk is, sokakkal egyetemben: 9 km múlva lesz csak a következő vízvételi lehetőség.

Addig még fantasztikus erdei utakon (és egy kevés aszfalton is) haladhatunk, és hamar elérkezünk az Óház-tetőhöz. Először – mert ide is jövünk még. A kilátó csodás panorámája alkalmat ad arra is, hogy felmérjük a ránk váró terepet, tájakat. Nosza, nem is húzzuk az időt, ereszkedés remek ütemben: elhagyjuk a Fatalin-bükköket és az Ördögtányér-sziklát, megérkezünk az OKT-ra, jön a Pintér-tető panorámája, és máris itt a Szulejmán-kilátó. Ez itt előttünk bizony már Kőszeg, karnyújtásnyira!

A derék kőszegi polgárok fúvós zenével, vásározással, programokkal ünneplik meg a szüretet – ebbe a forgatagba csöppenünk bele. Rajnis utca, bájos ódon házak: és máris előttünk a Jurisics-vár. Falatozás, szörp és kávé, tea – igazán kellemes ellátás után hagyjuk el a gyönyörű városkát. A Csónakázó-tó mellett haladunk el, máris itt az Andalgó békés emelkedője, és (alig észrevehetően) át is lépjük a határt. Pompás kis vadászkápolna késztet megállásra, de máris felbukkan Rőtfalva (Rattersdorf).

Békés, csendes kis falu, ami egybeépült Rendekkel (Liebing). Hamar elhagyjuk mindkettőt – mezők, majd erdők következnek. Sógorék nem túl erősek a turistajelzések terén – a rendezők szalagozásokkal igyekeznek segíteni ezen. Itt-ott nem árt azért a GPS-kütyü sem: végül eltévedés nélkül tudjuk le ezt a 8 km-es szakaszt Hochstraß-ig. Ez bizony eléggé ingerszegény vidék volt – de legalább megnyomtuk a tempót, ami a részidőnknek igen jót tett. Remek ütemben, a tervezettnél határozottan korábban futunk be Lékára (Lockenhaus). Szó szerint, igen: az utolsó kilométerek lejtői ezt szinte megkívánták…

Léka vára idén – szerencsére – már nem maradt ki a túra útvonalából: falai alatt, a parkolóban fogadják a pontőrök a túrázókat. Nem is üres kézzel: alma, nápolyi és másfél liter víz is jut mindenkinek. Kellemes gondoskodás – főleg ha tudjuk, hogy az osztrák falvakban hiába keresnénk az idehaza megszokott kék nyomós kutakat. Márpedig további húsz kilométeren át még Ausztria vendégei leszünk. Kis erdős szakaszon ereszkedhetünk le a Gyöngyös-patak partja mentén, ami itt Güns (azaz Kőszeg) névre hallgat. Aztán át Lékán, a fagyizónál jobbra, és megkezdjük az aszfalt-koptatást. Nem is keveset – bár a tavalyihoz képest jelentősen csökkent a mértéke. Szerencsére szép tájakat láthatunk közben, az autós forgalom pedig említésre sem méltó. Hosszúszeghuta, akarom mondani Langeck következik: apró kis falucska ez is, de takaros, rendezett; kellemes a szemnek.

A hársfánál balra, igen, ez is megvan… ahogy az itiner írja. Fura templomot hagyunk el, majd odaérkezünk az 50-es számú úthoz, ami elvinne Borostyánkő (Bernstein) felé. Mi maradunk mellette, a kerékpárúton – sőt, kicsit felette is, mert van egy kis szintkülönbség közöttük, ami határozottan megnyugtató. Aztán máris Weißenbachl utcáján megyünk végig, és ott nagy örömmel elhagyjuk az aszfaltot – de ezzel együtt a kellemes sétálgatást is. Lassan, de egyértelműen megkezdődnek a kaptatók, emelkedők, sőt: hegyek.

Közben azonban még Felsőszénégető (Oberkohlstätten) következik, túránk legnyugatibb pontja. Nézzük csak… most tartunk 48,5 km-nél: ez már majdnem félút! Ellenőrző pont is vár itt, kimondottan finom szendvicsekkel (főtt tojással és friss uborkával tuningolva – köszönjük!), és újra egy másfeles vízzel. Megéri hát kicsit kinyújtózni, elmajszolni az elemózsiát, és közben gyönyörködni a káprázatos kilátásban.

Aztán hajrá! Jöhetnek a szarvasok: azaz a Kis- és Nagy Szarvaskő (Kleiner- és Großer Hirschenstein) – és a kettő között a Dreihotter. Burgenland tetején járunk: ezek a csúcsok csak pár méterrel maradnak csak el a tartomány legmagasabb pontjától – de az még picit odébb van. Addig azonban igen szép erdei részeken járhatunk, és itt semmi gond nincs a tájékozódással sem: a piros Alpannonia-jelzés (ami egyébként a Semmering-től vezet 120 km-en át egészen Kőszegig) kiválóan és megbízhatóan kalauzol bennünket a gyönyörű tájon. Úgy érezzük, a „kis szarvas” a hosszabb, küzdelmesebb – de hűs fák alatt, remek erdei utakon mehetünk, és közben finom őszi gyümölcsökkel frissíthetünk. Meg is érkezik a csúcs: itt megtekintjük Mátyás királyunk vadászatainak emléktábláját, és előre pillantva már látszik a Dreihotter-en a (tavaly csak távolról felismert) antenna-tornyok egyike.

Kellemes kocogás lefelé, visz tovább a lendület, és máris a fejünk felett zúg a torony. Aztán így jön el a Nagy Szarvas is: gyors fotó, és követjük tovább a jelzést. Nem sok idő, és autók moraja hallatszik: lám, előttünk a szerpentin és a Ranch: osztrák oldali pihenő, ahonnan igen kellemes sétával lehet már feljutni a csúcsra. Ők ugyan Geschriebenstein-nek hívják, de nekünk az nem más, mint az Írott-kő! Csatlakozunk hát a kisebb-nagyobb csapatokhoz, és persze előzzük is őket folyamatosan – de nincs semmi gond, az út széles, és itt sok jó ember van együtt. Az Írott-kőre felmenni pedig igen-igen remek dolog, bármely irányból: pompás erdők, lenyűgöző völgyek, látványos szikla-alakzatok között. Mi most túránk tetejére érkeztünk: 883 m, nincs ennél magasabb sem Burgenlandban, sem a Dunántúlon. A kilátás remek, a pecsét megvan, a nápolyi is finom: auf wiedersehen, Österreich - Isten veled, Írott-kő!

Magunk mögött hagyjuk a nyüzsgést, és megkezdjük ereszkedésünket lefelé. Hitem szerint a Kőszegi-hegység legszebb része következik: le a Golgotán, források mellett el, aztán csodaszép hegyoldalak, patak-átkelések és a Sötét-völgy következnek. Aztán egy emelkedő, majd barlangok, és a Kalapos-kövek: megannyi látnivaló! Szűk ösvényeken kanyargunk kicsit, majd előbukkan az Óriások lépcsője. Felfelé igencsak küzdős, de most lefelé zúgunk, és szemünk issza a nyiladékon át felbukkanó Bozsok távoli látványát.

Oda tartunk, igen… hamarosan már a Kőmosó-forrás remek hűs vizével frissíthetünk, egy pillantás a Malom-panzióra, és visszakanyarodunk a hegyre. A falu és a Sibrik-kastély idén kimarad, irány Velem: gesztenyéseken át érkezünk oda, ma már másodszor. A Pittyes kocsma ezúttal egy forró zöldséglevessel fogad, amit igen jó étvággyal fogyasztunk, de azért csak módjával.

Ezt is fel kell ugyanis vinni a Kendig-tetőig, ami… hát, sokkal feljebb van, mint ahol most vagyunk. Megmásszuk közben a reggel már megcsodált Guglint a Szt. Vid-kápolnáig, és onnan is tovább, mindvégig felfelé. Mindezt már sötétben: Velem főutcáján már előkerülnek a fejlámpák, és onnantól hamisítatlan éjszakai túra-hangulatban haladunk előre. Vízmosások, gyökerek, mélyút teszik technikássá a terepet, majd jön a lépcső, a kápolna, és máris visszatekinthetünk a fák között a kivilágított falura. Kis pihenős szakasz után – elhagyván az OKT-emlékkövet – folytatjuk. Felfelé, csak felfelé! A sűrű, jó illatú fenyvesnél már tudjuk: mindjárt itt a Hörmann-parkoló. Ott jobbra fordulunk, jelzés-váltás, és végig a Kendig-gerincen. Hátborzongató látvány jobbra: hosszú perceken át csodálhatjuk Vas megye fényeit: közelebb Kőszeg és környéke, kicsit távolabb pedig Szombathely fényeit. Khm, kicsit? Hiszen oda megyünk! Akkor már nem is annyira „kicsit”, igaz?... De most ide fókuszáljunk! Vöröskereszt, a maga kilences elágazásával, huh, aki nem ismerős, nem lesz egyszerű megtalálnia az utat. Pedig itt megint OKT jön, az Irány-hegyen át az Ó-házig. Igen, ezt is másodszor. Forró teát, vagy levest kértek? Ez igen! És mennyire más a kilátás az éjszakában! Ugyanarra a Kőszegre – ahová indulunk is lefelé. Pontosabban csak a Szabó-hegy és a Pogányok felé – de ezek is a város részei, szélei. Ahol aztán búcsút intünk a hegyeknek, Kőszegnek, az egész tájegységnek.

 Jöhet az Alpokalja, a Szt. Márton-út, innen már végig, a megyeszékhelyig. Emlékév van, így hát ezen megyünk, nem a tavalyi aszalton. Bánja-e valaki? Aligha! Sokkal kellemesebb itt: Kőszegdoroszló és a Csömöte-hegy követik egymást – ez utóbbin a kilátó is útba esik. Szép onnan is a kilátás, meg (mint utolsó EP) ellátást is kaphat, aki szeretne feltöltekezni az utolsó 15 km-re. Mert bizony ennyi még hátravan.

De hamar itt a Holdfény Liget, gerincen megyünk, bal kéz felől az alvó falvak. Közben vasárnap lesz, friss illatú szántások mellett Perenyére érkezünk. Hú de hosszú ez a falu, és mennyi kutya… de aztán megérkeznek a tuja-ültetvények, végtelen sorokban. Hurrá! Idén nem balra, Gencsapátiba, hanem jobbra fordulunk. Szt. Márton-kápolna, újra gerinc, fogynak a kilométerek, közelednek a város fényei. Aztán a befutó… az Őrvidék Ház, majdnem húsz óra lett megint, mint a Kinizsin – két perc eltérés ahhoz képest! Öt-kettes átlag… hát, úgy látszik, tesó, erre vagyunk hitelesítve. Nagyon szép jelvény, oklevél – és a remek babgulyás (mint tavaly), negyed háromkor, teljesen ideális. A profik persze már ki is pihenték magukat, a beszélgetés jól esik velük és örülök, hogy mások is jól érezték magukat. Résztvevőként ugyan, de (mint Vas megyei) a vendégeimnek tekintek itt mindenkit – a saját szülőföldemen, ezen a gyönyörű tájon. Gyertek többször, jöjjetek máskor is!

Lővér IVV 20 TT - ahogy én láttam...

A Soproni-hegység minden évszakban jó választás, főként, ha túrázással kívánjuk eltölteni az időt.

Mint általában, ezúttal is felkészültem a túrára – és határozottan érdemes is volt. A rajt helyszíne ugyanis nem egyezett a TTT oldalán előzetesen közölt adattal: a Kis Kakukk helyett egy másik vendéglő, az Erzsébet-kertben lévő Bözsi büfé elől indultunk. A szervezőkkel nem csak ezt, hanem az útvonalat és ellátást is egyeztettük, tehát minden tekintetben tudtam, mire számíthatok. Korábban is túráztam már ennek az egyesületnek a szervezésében, és ezúttal sem csalódtam. Barátságos hangulat, afféle „senior”-csapat fogadott, akiknél nyugodtan hagyom a rajt-célban az IVV- és ÉDK-füzetemet, sőt, a kocsikulcsot is.

Gyors nevezés, utolsó egyeztetés, és már útnak is indulhattunk kis feleségemmel. Ezúttal ugyanis ő kísért el: meg tudtam győzni, hogy nem, nem lesz sok neki ez a húsz kilométer – még ha kevésbé gyakorlott túrázó is. A Lővérek 40 TT-ről ismert szakaszon hagytuk el ezúttal is a várost, azaz, az első kilométerek bizony aszfalt-koptatást jelentettek. A soproni kék jelzés kifogástalan, de még itt is – akárcsak az út teljes hosszán – fehér felfestésekkel tudatták velünk, merre is kell menni („bolond-biztos” módszer). Néhol eltért a kéktől, de aztán az első ellenőrzőpontnál végképp összefutottak a szálak. Addig sok szép házat, portát láthattunk, de annak azért örültünk, hogy végre vége az aszfaltnak. Az EP-n két jó kedélyű úriember adta a pecsétet, akikkel együtt örültünk a szeptemberi nyárnak. Aztán megkezdtük az emelkedést: Kutya-hegy, majd a Valéta következett.

Előbb szőlők mellett haladtunk, majd betérhettünk az erdőbe, ahol kiváló utak fogadtak – és kellemes hűvös levegő. Emelkedők és lejtők után leszaladhattunk a 2. EP-re, ami Görbehalom mellett, a Fehér Dániel-forrásnál volt. Barátságos fogadtatásban volt itt is részünk: a pontőrtől még azt is megtudhattuk, hogyan juthatunk vízhez a ránézésre kiapadt forrásból (csak le kell zárni tenyérrel kb. egy percig). Köszönjük, sikerült: pompás hűs vízzel feltöltekezve vághattunk neki a hosszú emelkedőnek.

A volt műszaki zár (K-) egyenes szakasza után turistajelzés nélküli (de fehérrel itt is felfestett) úton mentünk. A nyílt szakaszon bizony komoly meleg volt; már-már hőség. Nem messze a Büdös-kúttól újra visszakerültünk a kékre, amin aztán sokáig folytattuk tovább túránkat. Hamar odaérkeztünk a Muck-tető közelébe, ahol a 3. EP volt – és igencsak nagy zsivaj. Egy nagy gyereksereget értünk itt utol: általános iskolások csapatát. Egy kis beszélgetés velük, kísérőikkel és a pontőrökkel – és már haladhattunk, sőt szaladhattunk tovább: ez a szakasz is remek futópályának bizonyult. Tolvaj-árok és Bella-emlék: a jelzésekre gyakorlatilag nem is igen kellett figyelni. Kis feleségem azonban itt már kezdett kissé fáradni, így hát a – túra részét nem képező – pár száz méterre lévő Várhely-kilátót sajnos kihagytuk. Talán majd jövőre!...

A halomsírok mellett elhaladva, immár a Ciklámen-tanösvény lenyűgöző kanyarjaiban (és a Tacsi-árok völgyére rálátva) haladtunk előre, kis pihenőt is beiktatva. De a zsivaj közeledik: próbáljuk meg megőrizni a szerzett előnyt! Aztán Hétbükkfa – és már elénk is bukkant a Károly-pihenő, ahol a 4. EP személyzete fogadott. Nem csak pecséttel: itt zsíros kenyér és friss víz is jutott. Kissé fura nekem, hogy ez a szervező gárda nem a célban, hanem – immáron többedszer – a túra utolsó ellenőrző pontján adja az ellátást. Ez így lerontja a szintidőt, ami nem mindenkit zavar (szerintem őket se…), de ha ez is szempont valakinek – én ilyen vagyok – akkor talán jobb lenne a szokásos módszer. Hozzáteszem: praktikusabb is, nekik is.

...Innen már csak kellemes ereszkedés a célig! És tényleg kellemes, mert itt próbálták, és sikerült is a lehető legtovább elodázni az aszfaltot. Sokszor közel, néha mellette, de hosszú szakaszon még az erdőben, jó minőségű ösvényeken juthattunk előre. Igazi soproni hangulat, ahol a hegyek belenyúlnak a városba; üdítő érzés megtapasztalni a természet jelenlétét. És igen, sikerült! Erzsébet-kert, újra, mosolyok és gratuláció – természetesen elsősorban kis feleségemnek, aki remek tempóban, a végén már kicsit fájó térddel, de még akkor is bele-belefutva végigcsinálta, több mint egy órát bent hagyva a szintidőből. Emléklapot sajnos nem, nagyon szép kitűzőt viszont kaptunk – meg persze IVV- és ÉDK pecséteket is…

Összegezve: egy remek vasárnapot tölthettünk a Lővérekben, ahol egy igazán átgondolt, becsülettel bejárt (és jelölt) útvonalat járhattunk végig. A szervezőkön látszott a jó szándék, de még vannak fejlődési lehetőségek is. Legalább opcionálisan, de megemlíteném helyükben a Várhely-, a Károly- és a Sörházdombi kilátókat (jártunk mindhárom közelében). Ár-érték arányban a túra szerintem korrekt volt, bár egy emléklap beleférhetett volna (ígéret szerint ezentúl az is lesz).

Legközelebb is nagyon szívesen jövünk!

Kinizsi Százas 100 TT (2016) - ahogy én láttam...

A Kinizsi Százas hazánk legrégebbi teljesítménytúrája: 1981 óta minden évben megrendezik. Népszerűsége, ismertsége igen nagy; már-már ikonikus esemény a hazai természetjárók körében. Két és fél évnyi teljesítménytúrázás, illetve a tavalyi sikeres részvételem után egy pillanatig sem volt kérdés, hogy ismét ott szeretnék lenni.

A Kinizsi Százas kihívása és nehézségei nem a rajtnál kezdődnek, hanem jóval korábban. Hála Istennek, sikerült elsőre venni minden akadályt: a márciusi regisztrációt, aztán a nevezést, szállás-foglalást… A kálvária és az izgalmak aztán a rajtnál jutnak csúcspontra: előzetesen rajtolási zónákat hirdettek meg, amik a gyakorlatban aztán semmivé lettek. Sokan egy vagy másfél órás – napon töltött – sorállás után indulhattak el… Ehhez képest mi megúsztuk háromnegyed órával. Közben persze ismerősök itt is, ott is: összefutottunk már túrán, de az is lehet, hogy csak valamelyik fórumon „találkoztunk”. Remek dolog üdvözölni egymást, váltani pár szót! A teljesítménytúrázás fontos része ez: igazi közösségek alakulnak itt ki. Végül 07:50-kor aztán csippan a készülék: gyerünk, kezdődik!

Hamar elhagyjuk a várost, köves-sziklás utak jönnek, emelkedik is a terep. Nemsokára az Ezüst- majd a Nagy-Kevély oldaláról-tetejéről gyönyörködhetünk az elénk táruló panorámában. Itt még sok rövid távos (25 vagy 40 km-es) túratárs is egy nyomon halad velünk – azaz, sok-sok előzésre van alkalom, sőt szükség. Az elején ugyanis meghúzzuk a tempót, ez volt a cél öcsémmel. Összeszokott, teljesen azonos tempót teljesítő páros vagyunk, sok száz együtt megtett kilométerrel. Az első ellenőrző pontra (Hosszú-hegy) oda is érkezünk négy perccel előbb, mint terveztük – remek, hajrá, hadd szóljon! A terep továbbra is változatos – de leginkább emelkedő: közeledünk a Pilis tetejéhez, jön a szerpentin.

A kilátás ennek oldalában is lenyűgöző! Gyors fotók, és tovább, előre. Újabb ismerősök, jó utat! Aztán dél lesz, és már itt is a Pilis-nyereg, a második ellenőrző pont. Újabb négy perc nyereség – hú, igen pontosan kalkuláltunk! Nem állunk meg, tavaly igen sok időt pazaroltunk itt – döntjük el már előre. A sor azonban rövid; így egy gyors kóla belefér, és jöhet az ereszkedés. Nem csak a hegyet, de egyúttal a tájegységet is elhagyjuk: a Kétágú-hegy és a Sziklák alatti dűlő már levisz bennünket a katlanba.

Hát igen, a katlan… sőt: A Katlan! A túra igen fontos része – élet-halál múlik rajta. Na jó, az azért nem… „csak” a teljesítés úszhat itt el. De az nagyon. Akár még úgy is, hogy majd csak órákkal később derül ki: itt fogyott el az erő vagy a lendület. Vagy csak a víz. Kesztölcön és Dorogon ugyanis lehet még készleteket feltölteni, utána azonban már nem. És az az „utána” nem kevesebb, mint 12 km – általában (mint idén is) nagy melegben, kevés árnyékkal, de sok emelkedővel és több helyen kellemetlen homokos tereppel.

Kesztölcöt egyharmad távnál érjük. Üdítő oázis a sivatagban: előbb Hotdogman fogad bennünket, aztán nyomós kútnak örülhetünk, míg a falu központjában a helyiek jóvoltából pazar fogadtatásban lehet részünk. Népviseletbe öltözött lányok és fiúk levendulaszörppel, fröccsel és friss pogácsával várják a megfáradtakat. Nagyon köszönjük, tényleg jól esett! A kihelyezett mosdó (sőt, tükör!) már csak hab a tortán… A kedves családot, akik évről évre slaggal-vízzel fogadják a mezőnyt, ki is hagyjuk.

A katlan végén Mogyorósbánya vár majd, előbb azonban megmásszuk a Nagy-Mumust – akarom mondani Nagy-Getét… Ott is EP lesz, persze. Meg remek kilátás, utána pedig technikás ereszkedés. Semmivel nem könnyebb vagy gyorsabb lefelé, mint fel, úgy gondolom. Aztán kicsit letérünk az OKT vonaláról, és – rövid K+ után – a Hegyeskő és a tokodi pincék környékén gyönyörködhessünk újra a látványban. Pompás gabonamezők között haladva egészen a Dunáig és Esztergomig ellátunk. Tokodnál élünk a lehetőséggel, és egy pincehideg fröccsel ajándékozzuk meg magunkat. Jól jön a frissítés, mert újabb kaptató fogad – de az után már ott lesz Mogyorósbánya!

Ez is egy „vízválasztó”: vége a Katlannak, itt a 4. EP, a Kakukk söröző (remek zöldséglevessel), – és itt a fél táv! Evés-ivás, nyújtás, zoknicsere… Fél hat van; megérdemlünk egy kis szusszanást – főleg hogy a tervezett időnkhöz képest (amit 21 órás teljesítéshez képest kalkuláltunk) 35 perc előnnyel bírunk már. És egyúttal Kéktúra-pecsételő hely is: élünk vele, mert innentől két hiányzó szakaszt is teljesíthetünk. Aztán nekivágunk a folytatásnak – de a maci már kifelé megy a málnásból… Az Öreg-kői pihenő következik (idén itt a meglepetés-EP), majd Péliföldszentkereszt tárul szemeink elé. Már vártuk a forrást, nagyon finom vizével és mosakodási lehetőséggel (mert még mindig meleg van). Kicsit odébb a XIII. századi templom és a szaléziak épületei láthatók – de az OKT-pecsét is itt van, sőt, ingyen üdítőkkel is kedveskednek a K100 résztvevőinek: nagyon köszönjük, jól esett!

Mezők és erdők között folytatjuk, kaptatókkal és lejtőkkel. Elhagyjuk a Bika-völgyet: itt is egy meglepetés-csippantás (és újra hot-dog), aztán bozótos emelkedő és… Pusztamarót! Negyed tíz van; sikerült idáig jutni világosban, de itt már előkeressük a fejlámpákat (és elcsomagoljuk az OKT-füzetet: a következő szakaszok rendben megvannak).

Innen már a Gerecse 50-ről is ismerős az út… Sziklás, technikás emelkedő következik az üdülőig, majd kellemes, beszélgetős szakasz Bányahegyig. Ez az ötödik ellenőrzőpont: finom forró teával kínálnak kedves kislányok, újabb ismerősök itt is, ott is… Rövid szusszanás, de a gulyást és a leülést kihagyjuk, mert tapasztalataink szerint gyilkos tud lenni mindkettő. Idővel szépen állunk, megcsodáljuk Vértestolna távoli fényeit, a Pes-kő környéki mélyútban szaladunk egy jót – kellemes egy kis változatosság.

És már itt van előttünk Koldusszállás! Közben átléptünk a vasárnapba, lassan egy óra lesz… és megvan 82 km. Itt is teázunk, majd elköszönünk a pontőröktől – és a Kéktől is; innen már S- mindvégig. Emelkedő jön: nem különösebben erős, de makacs, hosszú – és kellemetlen vörös kövekkel fogad. Szenvedtünk vele tavasszal az Iszkirin és a Gerecsén is… most valamivel talán jobb, de a talpakban is több a kilométer. Déja-vu érzés tavalyról: most is rengeteget előzünk, bennünket meg senki: Zoli, igen jók leszünk! Aztán az utolsó EP a Körtemplom romjainál: vége a köveknek – és innen már lejtő mindvégig!

A baji Kálvária stációi mentén leereszkedünk a köves-technikás szakadékon, és most inkább óvatosak, mint gyorsak vagyunk… A szőlőknél megint gyorsítani lehet, innen már csak aszfalt, át a falun, ott villog a fénysorompó, az ott már Tóvároskert, az ott már Tata! Uram Atyám, még mindig sötét van!! És be is érkezünk sötétben, hihetetlen, adják a jelvényt, adják az oklevelet, forró a kézfogás, őszinte a gratuláció. Hát megcsináltuk! Húsz óra három perc alatt, 4,99-es átlaggal, 12:01-es ezrekkel – ha a kerek számok bűvöletében élnék, most biztosan keseregnék. De így nem. Majdnem két és fél órát javítottunk a tavalyi időnkön, a 139-140. helyen végeztünk az 1.409 induló közül – és kiválóan érezzük magunkat. A levest jóízűen bekanalazzuk, és közben a jövő évi stratégiát beszéljük meg…