Tátika-Rezi 50 TT - ahogy én láttam...

„Ha minden kísérlet csődöt mond, akkor olvasd el a használati utasítást!” A régi Murphy-törvényt ezúttal az itinerre aktualizálva, de joggal emlegettük fel öcsémmel a Tátika-Rezi teljesítménytúrán. Végső soron tévesztés és probléma nélkül járhattuk be a Keszthelyi-hegység északi részeit, sok-sok remek élménnyel gyarapodva.

A tavalyi teljesítést követően újrázhattam, öcsém viszont most először vett részt ezen az eseményen. A táj egy része azonban neki sem volt ismeretlen, köszönhetően a decemberi kéktúrázós napunknak, amikor Sümegtől Keszthelyig ezen a környéken is barangoltunk (igaz, fordított irányban). Így hát a felkészült emberek teljes nyugalmával álltunk a nevezős-rajtolós asztalhoz reggel a zalaszántói általános iskolában. Hallom, hogy a rendező útbaigazít valakit a rajt utáni szakaszon, meg hogy a vízimalom neve is elhangzik. Ó! Most nem a kék és piros kör-jelzésen megyünk ki a faluból? Nem, hanem az OKT-n. Jó tudni - bár távban-szintben nagy különbség nincs – de hát legyünk szabályosak, persze. Aztán Sztúpa, Tátika… azt már tudom, mehetünk, az itinert (szokásunkhoz híven) kinyitás nélkül elcsomagoljuk. Nejlonzacskóba, mert az egész heti média-ijesztgetés ezúttal a meteorológusok előrejelzésével is összhangban van: az éjszakai esőket várhatólag nappaliak is követni fogják. Rendben, dzsekit is veszünk – kissé hűvös-forma is van – és indulhatunk!

A Kéken, akkor már, ha egyszer így alakult. Örülök is neki, a Kotsy vízimalom kellemes látvány, környéke úgyszintén. Aztán aszfalton ki, tovább, de a dzsekik már itt lekerülnek: túl meleg van hozzá. Emelkedő, ami decemberben még csak épült, de mostanra elkészült, és máris a kiskertek, gyümölcsösök és szőlők között járunk. Zolit soha nem kell győzködnöm egy-egy kis kitérő kedvéért: így van ez most is, jön velem a Szt. Donát kápolnához, egy kis kilátás és fotózás kedvéért. Megcsodáljuk a Rezi-hegy vonulatát, de oda majd csak késő délelőtt érkezünk… hajrá, tovább!

Ez itt is emelkedőt jelent, lévén hogy a Sztúpa magaslatára igyekszünk – ott lesz az első ellenőrzőpontunk. További kertek, rendezett vityillók és udvarok, majd erdei ösvényre érkezünk. Hatalmas, pompás fák között haladunk, és az esőháznál fordulunk is jobbra, egy parkoló autó mellett. Amiből ránk szól egy derűs hang: „Itt a pont!”. Na, tényleg nála a pont, itinerek elő, pecsét, köszönjük. A Sztúpához persze így is felmegyünk („ha már itt járunk”), pedig nyaraláskor kis családommal kétszer is fel kellett ide jönnünk: nekik is nagyon megtetszett. Nem csoda: nevéhez illően („Béke Sztúpa”) tényleg érezni lehet itt valamiféle nyugalmat, meghittséget, csendet. Mostanra már a nap is szikrázóan süt, így még vakítóbb az épület hófehér színe… örülünk, hogy felkerestük!

A lefelé vezető út aztán dinamikus lesz, köszönhetően a kellemesen, kiegyenlítetten ereszkedő, jó minőségű kavicsos útnak. Kicsit belekocogunk, aztán a kicsiből kicsit több lesz… de jóleső, laza. Több ismerőssel is találkozunk; előzünk és köszönünk. A Kovácsi-kútnál metszéspont jön, ahol majd még egyszer is felbukkanunk ma, reménység szerint. És tovább, kis emelkedő, az OKT-n, erdőszélen. Aztán betérünk egy erdei ösvényre, hosszú jobbos, és megint kint találjuk magunkat, az erdő mellett. Egyenesen leereszkedünk az országútig, ahol érkeztünk alig másfél órája – most is zajos, forgalmas, vigyázni kell nagyon. Tátikahidegkút, és itt is van a hőn áhított balos letérő: hátunk mögé kerül a robogó járművek nyüzsgése, lármája; fellélegzünk.

Pazar erdei ösvények jönnek, persze emelkedővel: hát igen, a Tátika a maga 413 méteres magasságával itt komoly bércnek számít. Lebecsülni pedig végképp nem illik, nem is érdemes, mert rendesen megdolgoztatja a turistát, aki a tetőre igyekszik. A jutalom azonban – mint mindig – itt is garantált. Már útközben is: a csigavonalban kanyarodó ösvény pompás tölgyeseken és bükkösökön vezet végig, lábunk előtt-alatt pedig az egyre sűrűbben felbukkanó bazalt-darabok emlékeztetnek arra, hogy bizony ez is egy vulkanikus magaslatunk. Odafönt aztán ez még markánsabban jelentkezik: a vár építőanyagát is szemlátomást ebből az anyagból választották anno. Az apró bejáratnál pedig pontőr fogad, és a pecsét mellé müzli-szeletet kínál. Meg persze pazar kilátást, amihez alig kell tenni pár lépést. Dolgoznak a fényképezőgépek, megcsodáljuk mind a közeli – már mögöttünk hagyott – Zalaszántót, mind a következő úti célunkat, a Rezi vonulatát. És még messzebb, a nyugatabbra eső vidéket is: szép kis kört fogunk leírni ma megint, tesó.

Nem is késlekedünk, irány vissza az ösvényen, a csigavonalat fordított irányban – és főleg fordított szintkülönbséggel – újra megtesszük. Figyelünk az elágazóra, nem szeretnénk teljesen visszajutni Hidegkútig. Szerencsére a jelzések rendben vannak, bevesszük a balost, és megint kocogóra fogjuk a tempót. A terep ezt megengedi, sőt, szinte megkívánja: a lejtő szöge, az ösvény kanyargása és minősége mind-mind erre inspirál. Igen kellemes kis szakaszon vagyunk túl, leérkezünk egy aszfaltos útra, jobbos letérés az OKT-ről. Elvileg kék kereszt, gyakorlatilag… van néhány jelzés, a semminél több. Viszont vannak szalagok is, ami igen megnyugtató: jól emlékszem, hogy tavaly ezen a környéken ismeretlen kezek leszedtek többet is, és csak a track segített. Most nincs ilyen probléma, a balos letérés egyértelmű, mehetünk a Lápos-rét és a Hideg-kúti dűlő felé.

Előbbi névadás nem véletlen: tényleg óriási rétek mentén haladunk, és – kevésbé aszályos időben, mint most – el tudom képzelni, hogy a víz is meg tud itt állni. Közben remek a rálátás a rezi várra, illetve a vonulatra – mi tagadás, enélkül kissé ingerszegény lenne ez a szakasz. Visszafelé tekintgetni persze legalább ennyire érdemes: Tátika szépséges orma mögöttünk magasodik; jó érzés látni. Aztán már a Rémisztő fát keresem tekintetemmel, amit (mint önellenőrző pontot) tavaly elég nehezen találtunk meg. Most hamar sikerül felfedeznem, ám a sárga-fehér bóját nem látom sehol. Itiner elő, ráellenőrzök – és látom, hogy most itt nem kell kódot írni: idén nincs EP. Ó! Hát akkor mehetünk tovább, rendben. Meleg van, nyári meleg.

Átvágunk egy úton, és rövid séta után nekifogunk az újabb csúcshódításnak. Rezi következik. Nem könnyű falat, de emlékszem, hogy északról a kéken karcosabb felmenni. Ez a szalaggal (kifogástalanul) jelölt szakasz valamivel talán könnyebb – lenne, ha nem tombolt volna itt is vihar pár hete. Vihar azonban itt is volt, kidőlt fák most is vannak – ennek megfelelően komoly akadálypálya fogad bennünket. Ezen átkelve azonban egészen pompás, látványos útszakasz következik, lenyűgöző völgyekkel, erdőkkel és ösvénnyel.

Balra-jobbra kapkodom a fejemet, miközben maxigázon megy szív és tüdő: magamba szippantom a látványt, érzést, hangulatot. Hát ezért érdemes, igen. Meg aztán a panoráma… ami odafent fogad majd. De előbb ellenőrzőpont: Enikő, a rendező és társa fogadnak. Nem üres kézzel: zsíros és lekváros kenyér, sokféle savanyúság, szörpök az asztalon… van választék. Eszünk. iszunk, szusszanunk.  De hívogat a várrom, kimegyünk persze oda is, egészen kis kitérő, naná hogy megéri. A látvány egészen lenyűgöző, akármelyik irányba is nézek. Nálam azért a Balaton és a Tanúhegyek viszik a prímet, de Zalaszántó is pazar észak felé… meg Sümeg is látszik, a Tátika mögött, az is… Nehéz elszakadni, hamar pár fotó egy barátságos túrázó család segítségével, és kezdhetjük az újabb levezető menetet.

Kék rom-jelzés, amivel érdemes vigyázni, mert errefelé jó pár van belőle. Szerencsére a szalagozás itt is kiváló, gond nélkül lejutunk a községig. Közben hosszú kavicsos dózerút visz le, remek beszélgetős szakasz. Mezőket hagyunk el, és máris itt van Rezi – meg sem állunk a kocsmáig. Ezúttal pontőr fogad (tavaly OKT-pecsétet használtunk). Barátságos srác, váltunk pár szót, és közben helyi borból isszuk a fröccsöt. Közben négyes csapat érkezik, és valaki mosolyogva a vállamra teszi a kezét.

- Nem jó az itiner, amit rajzoltál a GPSies oldalán!

-  Ööö… mire gondolsz? Amúgy nem rajz, hanem a tavalyi rögzítésem.

-  Innentől, Rezitől teljesen más az útvonal, mint azon!

-  Viccelsz?!

Kiderül, hogy nem viccel. Nagyon is igaza van! Innentől határozottan más az útvonal egészen Cserhátmajorig: konkrétan a – nem régen megváltoztatott – kéken fordulunk vissza. Nagyot nyelünk, és a fentebb már említett Murphy-törvény kerül elő. Újratervezés! Szerencsére megfelelő időben és helyen. Jöhet tehát az OKT új szakasza (nem pedig a régi, mint tavaly): fel újra, majdnem a Rezi várromig – de csak majdnem. Két helyütt kis híján összeér utunk az iménti lefelé vezető úttal – de csak kis híján.

Aztán ereszkedés, az emlegetett meredek Rezi-erdőn át, ami ismét pompás élmény, fantasztikusan szép részekkel. Lefelé pláne… Közben azonban aggaszt bennünket egy gondolat: egész konkrétan a Nagy-Séd. Ez a patak feladta a leckét a decemberi kéktúrás napunkon: meglehetősen nehezen evickéltünk át rajta. Nos, ezúttal erről szó sincs: porszáraz mederrel fogad, átsétálunk a köveken – kevesebb idő alatt, mint hogy ezt leírtam.

Összekötő szakasz jön, erdőszél és mezők melletti bandukolás. Beérkezés Zalaszántóra, ahol tényleg csak pár méterrel megyünk el az iskola épülete mellett. Furcsa érzés, hogy nincs áthaladó ellenőrzés, főként hogy így (komoly kispistával) akár a tavalyi nyomvonalon is mehettünk volna… Órámra nézek, 30,66 km-nél járunk. Aszfalt a faluban, meg még utána is, nem szeretem, főleg hogy a forgalom is nagy. Letérünk, aszfalt és beton marad még egy ideig, aztán a majorok után kavicsosra vált. Gyümölcsösök, facsemeték, irdatlan számban és mennyiségben. Derékszögű jobbos, önellenőrző pont: felírjuk a kódot, és folytatjuk utunkat.

Jobbról már egy ideje egy hatalmas almáskertet láthatunk, pirosló gyümölcsökkel, a fák (vagy inkább sövények) felett hálóval, szinte pázsitos utakkal. Itt most szüretelők is felbukkannak, akik kisvonathoz hasonló „szerelvény” kocsiira pakolják a rengeteg pirosló gyümölcsöt. Kóstolót kapunk mindketten, a hihetetlenül zamatos, roppanó alma édes íze hosszú ideig elkísér – köszönjük a kedves kínálást!

Balról a Vindornyalaki berek látható – mi csak súroljuk, a szépséges füzesek látványa azonban most is megragad. Jön a kis falu, gyorsan átkelünk rajta, nagyon gyorsan. Ültetvények, gyümölcsösök továbbra is. Szőlők között haladunk egy hegyvonulat gerincén, útszéli szilvafák kínálják gyümölcsüket, de sajnos már nagyon is beértek. Az eddig borongós égbolt itt megadja magát, és elkezd szemerkélni az eső. Öreg-hegy, dzseki elő, de a csapadék elég szerény. Később rétek, legelők, tehenek mellett megyünk, és már várom a jobbos visszafordítót. Megvan, elvileg a sárga sáv is megérkezik balról – de inkább csak elvileg, meg a térképen. Jelölést nem látunk, és itt most szalagot sem. Nagy segítség tehát a track, de most már az itinert is elő-elővesszük… Aszfalt, majd balra be, illetve fel. A közben elcsomagolt esőkabátok itt újra előkerülnek, megint szemerkél. Erdőbe jutunk, a hatalmas fák között alig érezni az égi áldást. Aztán meredek emelkedő, itt már végképp elég a póló… És egyre inkább megjelenik a bazalt: előbb csak imitt-amott, később pedig kizárólagos lesz. Főleg az utolsó ellenőrzőpont után. Fiatal pár fogad a Vadlány-lik (máshol Vadlán-lik) barlang közelében: müzlit kapunk, van víz is – és a barlanghoz is felmehetünk – ha akarunk. Hajjaj, naná, hát persze! A túra előző szakaszait nem túl nagy kunszt elérni, akár egy nyaralásból hazafelé… na de ezt! Nem mindennapi csemege. Zoli ráadásul még nem is járt itt.

A hatalmas bazaltoszlopok, a sok-sok „törmelék”, ahol a legkisebb darabok felemeléséhez is több ember kellene, mind lenyűgöző látvány. Sok helyütt mohával fedett, és meglepően sok fa és növény él közöttük. Néhol az élő természet győz; előfordul, hogy egy fa gyökerei révén megemeli a holt követ. Mivel vizes-nyirkos, nagyon vigyázva haladunk előre, felfelé. Megnézzük a barlangot, visszaóvatoskodunk, elköszönünk. Sziklafolyosó, Bazaltutca: találó nevek. A haladás igen lassú, de nem baj: csodáljuk a hihetetlen, meglepő környéket, a természet alkotó erejét. Kijutva aztán vizet vételezünk, és a kék barlang jelzésén folytatjuk utunkat. Kavicsos, majd füves szakasz jön, a tavalyi Fehér út helyett most áttérünk a kék keresztre.

És jön egy opcionális letérés déli irányba: a kék háromszögön kb. kétszer hatszáz méternyi pluszt teszünk bele, de meglátogatjuk a Holló-kő nevű kilátópontot. Mint hasonló esetekben, most sem bánjuk meg: a Kovácsi-hegy tetejéről-gerincéről nagyon messzire láthatunk – ráadásul a ma bejárt szakaszok igen jelentős részét! Fotózás, visszatérés, majd tovább, lefelé.

Elérjük a ma már érintett Kovácsi-kút környékét, most keresztben metsszük a négyes kereszteződést, és ereszkedünk, továbbra is. Zöld sáv, már csak három kilométer – de az eső itt megint rákezd. Vagy inkább rázendít: előkerülnek újra az esőkabátok. A kavicsos út aztán letér jobbra, bár most nem látok szalagot, csak megyek, emlékezetből. Nem is tévedek, de a lucskos réten átkelve öcsém kissé morcosnak tűnik. Hamar fák közé érünk azonban, erdei ösvényen érkezünk be a faluba. A vendéglőnél jobbra fordulunk (a dzsekit megint levetem), és az utolsó kilométer is elfogy lassan. Nézem az órám, és felvetem Zolinak: belefussunk? Meglehet tíz órán belül is akár. Bár… mi van, ha igen? És ha nem?

Az akadémiai kérdést eldöntve szépen begyalogolunk az iskolába, és 10:04-es idővel abszolváljuk az 50,99 kilométert. Igen: majdnem ötvenegy km lett a papíron negyvennégynek hirdetett túra, eltévedés nélkül. Igen, útvonal-változás, meg kipipáltuk a „szorgalmi feladatokat” is, persze… de azért ez nagy eltérés! A mért szintkülönbség (1.205 m) is elég távol van az elméleti (tavalyi) 900 métertől. Bízom benne, hogy a rendezők korrigálni fogják a TTT-n is az adatokat. Jövőre pedig remélem, már a Tátika-Rezi 50 TT nevű túrára jöhetek. Kicsit még elbeszélgetünk ezekről a rendezőkkel, megkapjuk a díjazást és a gratulációt, kézfogást – és élményekkel, tapasztalatokkal gazdagodva indulhatunk haza.

Alpannonia 15 TT - ahogy ő látta...

Sziasztok, Emese vagyok, a múltkor már találkozhattunk itt. Láttam, hogy a Gaja-völgyi beszámolómat igen sokan elolvastátok, ezért apával ismét mesélni szeretnénk egy szuper alkalomról. Három éve ez volt a legelső túrám, amikor még kicsi voltam, vagyis majdnem négy éves. Akkor tíz kilométeren voltunk - most a tizenötöst csináltuk meg, és közben átmentünk Ausztriába is!

Különleges és rendhagyó kirándulásra mentünk, hiszen aznap péntek volt, nem szombat. Ez a túrát pedig csak másnap rendezték, de a szervezők megengedték, hogy egy nappal előtte lejárhassuk, mert apa szombaton nem ért rá. Így korán sem kellett kelnünk, szép kényelmesen megreggeliztünk, és úgy mentünk el Kőszegre. Nagyon szép napsütésben érkeztünk a várhoz, amit már elég jól ismerek; voltunk itt többször is.

Készítettünk egy szelfit a várkapuban, és el is indultunk. A Diáksétányon kezdtünk, aminek nagyon megtetszett a neve, mert jövő héttől már én is az leszek: kezdem az első osztályt! Aztán a vicces nevű Kóbor Macska fogadónál rátértünk a zöld sávra, és sokáig azon is maradtunk. A Szénsavas kútból sajnos most nem folyt a víz, de annyira nem is bántam, mert szerintem csípős íze van, én nem szeretem. Itt egy kis utcán mentünk kifelé a városból, aminek a közepén kis csatorna volt betonokból kirakva. Apa szerint azért, hogy könnyen lefolyjon benne az esővíz – szerintem meg azért, hogy abban könnyen lehessen szaladgálni. Voltak nagyon szép virágok is az út mentén, azokat is lefényképeztem. Az utca végén igen izgalmas szakasz jön; anya egyszer szakadéknak nevezte, de ő nagyon aggódós. Szerintem egy nagyon érdekes, rejtelmes rész, apa szerint meg vadregényes, de ezt nem igazán értem. A végén lépcső is van, ott még feljebb megyünk, egy szerpentinre (ami kanyargós hegyi utat jelent). Azon is sokat kell felfelé menni, aztán lépcsők megint, és amikor elhagytuk az utolsó házakat is, bementünk az erdőbe.

Itt is zöld sáv a jelzés, és mutatta apa, hogy mostanában újították fel: tényleg nagyon szép, friss festések voltak. Mellette voltak piros Alpannonia jelek is, de hát ezt a túrát pont azért nevezik így, nem igaz? Elmentünk padok mellett, ahol egyszer piknikeztünk, de akkor még kicsi voltam, nem tudtam egyfolytában felmenni a hegy tetejéig. Most persze haladtunk tovább, a Szabó-hegyre, ahol emlékeztem az erdei tornapályára. És itt volt, tényleg! Jókat nyújtózkodtam és forogtam a játékokon, a kicsiről majdnem leér már a lábam! Voltak szép virágok, azokat is lefényképeztem, és megfigyeltük, hogy egy picit már kezd sárgulni az erdő. Átmetszettük még kétszer a szerpentint, és akkor már elég sokat mentünk felfelé, de apa közben mesélt, és beszélgettünk is jókat, így annyira nem is volt nehéz.

És akkor – tádámm! – felbukkant a kilátó. Felérkeztünk az Óház-tetőre, aminek nagyon megörültünk. Szeretek fent lenni, mert jót lehet pihenni, meg a kilátás is szép, és itt mindig eszünk finomakat. Most is így volt: először felmentünk, körülnéztünk mindenfelé. Apa megmutatta Ausztriát, amerre menni fogunk; még a falut is – egy völgyben, mélyen, és nagyon szép volt. Én szerettem volna a kilátóban ebédelni, de apa elmondta, hogy itt hűvös van és huzat, meg a nap sem süt be – így lementünk (most az izgalmasabb úton) a padokhoz. Elővettük a zsákból a szendvicseket, innivalót, és jót piknikeztünk, meg pihentünk közben. Aztán apa újra megkérdezte, amit otthon is: „Mit szeretnél? Innen lemehetünk egyenesen a kék háromszögön, és az a tízes táv – vagy balra az OKT-n, ami a tizenötös. Még most is eldöntheted! A tízesen biztosan nem lesz eső, de a hosszabbon lehet.” Ránéztem, és lassan mondtam: „Apa, eldöntöttem. Tizenöt!” Elmosolyodott, és elindultunk lefelé.

Az OKT-t nagyon könnyű felismerni, már a mamának is megmutattam múltkor Bögötön. Ezen mentünk most. Az erdőben volt pár kanyar, és utána meredeken ereszkedtünk, nagy gyökerek és kövek között. Balról megérkezett a zöld sáv is, apa megmutatta, hogy múlt héten ő ott jött, amikor megcsinálta a huszonötöst. Aztán leérkeztünk egy újabb szerpentinhez, és túrázókkal találkoztunk, akik nem tudták, merre kell menniük. Apa megmutatta nekik, de amikor mondták, hogy csak 11 kilométeren vannak, csodálkoztam, és mondtam, hogy mi 15-ösön. És megyünk Ausztriába is! Aztán leereszkedtünk a Hétforráshoz, ami szintén szuper környék. Nagyon tetszik ez a hely is, és mindig másik vezértől kérek inni: most Tastól. Apa is megtöltötte a kulacsot és a vizes tasakot (amit én tevepúpnak nevezek), mert ez nagyon finom és friss víz. Készítettünk sok fényképet, és itt is pihentünk kicsit. Választhattam, hogy hosszabb betonúton, vagy rövidebb, de meredek hegyoldalban megyünk tovább: ez volt az izgalmasabb, erre mentünk. Hát, jó nehéz volt, tényleg, de érdekes is, és kidőlt fatörzseken is át kellett mászni. Apa segített sokat, és fel is érkeztünk az útra, aztán ott jobbra mentünk, a kék kereszten. Ekkor már izgatott voltam, mert tudtam, hogy az egészen a határig el fog vezetni. Közben kaptam egy csemegét is, amit nagyon szeretek, és sok energia is van benne. Amikor aztán lekanyarodtunk jobbra, már szaladni szerettem volna. Apa nevetett, és együtt futottunk jó sokat.

Így érkeztünk el a határhoz. Szuper volt! Volt ott egy kis kapu, meg táblák, és egy fehér kő is, aminek a két oldalán „M” és „Ö” volt. Megtudtam, hogy az „Ö” Österreich, vagy valami ilyesmi… és Ausztriát jelent az ő nyelvükön. Az „M”-et persze így már kitaláltam. Aztán fényképeztünk, és beléptünk Ausztriába. Hát, igazából ugyanolyan volt a táj itt is, ugyanolyan fákkal. És továbbra is lejtőn mentünk, vagyis hát futottunk, még egy kicsit. 

Nemsokára kis tavak jöttek, ahol láttam kacsákat is, és én fényképeztem le őket. Így érkeztünk be az osztrák faluba, amit Rőtfalvának hívunk (ők pedig Rattersdorfnak). Megtudtam, hogy a rőt az a vöröst jelenti; biztos volt itt egy vörös hajú király, vagy ilyesmi?... Nem szerettem itt menni, mert rengeteg kutya ugatott az utca mindkét oldalán, és féltem tőlük. Szerencsére kerítés mögött voltak, és hamar elhagytuk őket. Néztük a templomtornyot, mert ott kellett lekanyarodni. Hamarosan oda is érkeztünk, és apa mutatta a táblát: Schulgasse, vagyis Iskola utca. Tényleg ott volt az iskola, megnéztük azt is, és volt mögötte játszótér meg pályák, de a kapu zárva volt. Itt eléggé fáradtnak éreztem magam, és szóltam apának, hogy pihenjünk. Le is ültünk egy padra, és megint ettünk egy jót, meg ittunk a forrásvízből.

Itt sárga Alpannonia jelzés vitt tovább, egészen újra a határig. Közben láttunk egy kis gomba formájú épületet, amit apa vadászkápolnának nevezett. Mondta, hogy pár hét múlva szeretné újra látni, amikor errefelé jön egy másik túrán. Aztán sok szép virágot fényképeztem, és megint fehér kövek bukkantak fel. Erről már tudtuk, hogy újra a határon vagyunk. Beérkeztünk Magyarországra, és lett is újra turistajelzés: zöld sáv megint. Ez is szép erdőben vezetett, de egyszer csak elkezdett csepegni az eső. Apa későbbre várta, de én nem bántam, mert még nem voltam esős túrán, és már szerettem volna. Amikor jobban szemerkélni kezdett, felvettük az esőkabátokat, és nekem nagyon-nagyon tetszett, amit apa nekem hozott. Olyan, mint egy tündér szárnya, vagy mint a rovarok fátyolos szárnya. Elkezdtem benne szaladni, és lobogott utánam, szuper volt! Nevettünk és futottunk, annyira tetszett! Szerencsére az út is lejtett, mellettünk meg lent kanyargott egy patak: ez a Gyöngyös, ami hozzánk, Szombathelyig is eljut. Ezt megismertem, mert az Évkezdő tekergő túrán már kétszer is jártam errefelé. Emlékeztem az út nevére is: Andalgó.

Ez le is vitt a Csónakázó tóhoz, mert Kőszegen is van ilyen, nem csak nálunk. Ott aztán apa megint megkérdezett, hogy visszamenjünk-e a várhoz, vagy felmenjünk a Kálváriára? Mert oda felfelé kell menni, de erre emlékeztem is. Visszamenni kispistázás lett volna, vagyis rövidítés, azaz csalás. Így hát persze felmentünk, apa segített, fogta a kezemet. Eszembe jutott, hogy a délelőtt elkezdett mesét nem mondta végig, és kértem, hogy fejezze be. Nevetett, hogy miért pont itt, egy erős emelkedőn jutott ez eszembe, és szerintem igen lerövidítette a végét. De arra pont fel is érkeztünk a templomhoz. Itt ettük januárban az Évkezdő tekergőn a célban a főtt kolbászt, meg forró tea is volt. Most itt kezdett el igazából esni, és apa szerintem megijedt, és mondta, hogy most azonnal visszamegyünk a városba, a célba. Csakhogy én emlékeztem, hogy még a Szulejmán-kilátó hátra van, és kérleltem, hogy menjünk teljesen végig.

Végül beleegyezett, és megint szaladtunk egy darabon, a szőlők között. Néztük, hogy már érik; kár, hogy kerítések mögött volt, nem tudtuk megkóstolni. Szerencsére találtunk szedret és szilvát, és közben szép panoráma volt, csak hát felhős. Aztán gyorsan oda is érkeztünk a kilátóhoz, és játszottunk az ottani kirakós játékkal, és közben jót nevettünk ezen, hogy esőben sem hagyom ki. Aztán a lépcsőn ereszkedtünk le, de apa figyelmeztetett, hogy legyek nagyon óvatos, mert veszélyes már egy ideje, most meg még vizes is. Aztán annyira vigyázott rám, hogy ő meg megcsúszott egy kicsit, és én kaptam el! Ezen aztán megint jót nevettünk, és így le is jutottunk a Királyvölgybe, a kék kereszt jelzésre. Ezen voltam már sokszor, ismertem, és hamar le is érkeztünk a városba, és teljesítettük a túrát! Majdnem pontosan 15 kilométer volt, és apa mondta, hogy bele is fértünk volna a szintidőbe. Hamar beültünk a kocsiba, és meg sem álltunk Bozsokig, ahol finom sütit és gyümölcslét kaptam.

… Aztán hétfőn estefelé – amikor hazajött apa a munkából – bementünk egy nagy épületbe, ahol egy szobában nénik és bácsik ültek, beszélgettek. Ők rendezték a túrát, és bementünk hozzájuk, már vártak ránk. Mutattunk nekik sok fényképet; nagyon megdicsértek, és gratuláltak, ami persze jól esett. Nem akarták elhinni, hogy már a 27. túrám volt ez, és örültek, hogy az első is Alpannonia volt. Megkaptuk a kitűzőinket is, és választhattam: kettő fajta már megvolt, így a Szénsavas kutat kértem. Megígértük, hogy eljövünk máskor is, és elköszöntünk.

Magas-Bakony 50 TT - ahogy én láttam...

Változatos, vadregényes vidéken sok-sok látnivalóval fűszerezett teljesítménytúra vezet végig az Öreg-Bakony jellegzetes tájain. Ötven kilométeren keresztül nem csak ezekkel, de megannyi kihívással is találkoztak a vállalkozó kedvűek. Mindezt pazar ellátással és kiváló rendezéssel tették még felejthetetlenebbé a szervezők.

Sokadik túrám, amit Bakonybélről indítok: nyilvánvaló oka van ennek. Hogy ez-e a „Bakony fővárosa”, természetesen vitatható – kiváltképp, hogy faluról van szó (amúgy Zircet tartják annak). Pompás környezete és ideális fekvése szerintem mindenképpen alkalmassá teszi erre. Két Zolival: barátommal és öcsémmel együtt érkezünk ide, és mindhárman az ötvenes, maxi távot választjuk. A legkorábbi, fél hetes időponthoz képest jó fél órával később tudunk indulni (így is négykor szólt az ébresztő…). A nevezés és rajtolás a BKTE-től már megszokott módon, azaz, kb. fél perc alatt történik meg: gyerünk, kezdhetjük is! Az idő egyelőre remek, de tudjuk, hogy komoly meleget jósolnak mára: a nyár utolsó szombatja méltóképpen szeretne búcsúzni. Ehhez mérten meg is húzzuk lépteinket – és egyébként is megpróbáljuk megjavítani tavalyi 9:16-os remek időnket. Igaz, öcsém dünnyög valamit a kihagyott hat hétről, amit túra nélkül töltött: ő nem ennyire derűlátó.

Elhagyjuk a falut (közben súroljuk kicsit az OKT vonalát is), és rátérünk a kék keresztre. Ez már a Gerence völgye: pár méternyire megyünk csak a patak partján, bal kéz felől pedig komoly magasságú és meredekségű emelkedőket kísérünk. Ehhez mérten igazán „vadregényes” érzetem van, amit tovább fokoznak a kidőlt fák vagy a néhol rézsűs gyalogút, amit gondos kezek egy helyen kötéllel is jónak láttak biztosítani. Aztán tájékoztató táblák, tűzrakó hely és esőház bukkan fel: igen, ellenőrző pontra érkezünk, a Gerence pihenőhelyhez. Első EP-n szinte soha nincs ellátás, csak pecsételés. Ismerve a rendezőket, mégsem lepődök meg: 5,2 km-nél terülj-asztalka fogad. A szőlő nagyon finom (és nem „műanyag”), egy kocka csoki is lecsúszik… és közben Timi is felbukkan. Üdvözöljük egymást, de aztán rátérünk hamar a piros sávra.

Át a hídon, igen, majd pár méternyit visszafelé, az úton – aztán letérés balra, ami itt azt jelenti, hogy: fel. Lépcsősoron melegíthetünk be, és ez egyúttal jelzi is a következő kilométerek meghatározó irányát: fel, fel. Nem is csak akármeddig: egyenesen az egész Bakony legmagasabb pontjára, a 709 méter magas Kőris-hegy tetejére. Mindvégig a Közép-Dunántúli Piroson, amit Rézbükki útnak hívnak, de Boroszlán tanösvényként is ismerem. Gyönyörű szép szakaszokat hagyunk el, a kilátás általában korlátozott a fák között, de a távolság és a mélység érzete így talán még izgalmasabb, érdekesebb. A tempónk jó. Talán túlzottan is: egy-két kilométerenként rá-ránézek az órámra, és szándékosan lassítok, mert ez így sok lesz a jóból.

Az aszfaltos szerpentin is igen hamar elénk kerül, ami biztos jele a közeli csúcsnak. Öcsém megnézi az itinert: nem, itt már nem a piros, hanem az OKT a mérvadó. Ennek megfelelően korláton át – korláton vissza vezet az út, ami jóval meredekebb, technikásabb – de rövidebb is, persze. És előttünk-felettünk a „golflabda”, vagyis a polgári légiirányítási radarállomás gömbje. Pár méternyi szikla-lépcső, és itt a Vajda Péter-kilátó. Megviselt szegény, pedig felújításon is átesett már, de a kilátás mindig megérdemli a három emeletnyi lépcsőzést. Előbb azonban engedünk a csábításnak, ami talán nem is csoda. A 2. EP is igen gazdag kínálattal jutalmazza a felérkezőket: dinnye és banán, csoki és müzli, energia-szelet és víz, citrom és narancs… Könnyű tehát az elvesztett energia és folyadék pótlása, élünk is vele.

Aztán a kilátó után ereszkedés: egy ideig a Kék is kísér, de aztán elköszönünk tőle, és megint csak a piros. A Tűzkő- és a Kék-hegy után elhagyjuk a Noszlopy-kunyhó romjait, és bekanyarodunk a Zabola-erdőbe. A Csárda-tető jön, ereszkedés továbbra is, fenyvesek és a Hálóvető-árok jelzik, hogy balról Fenyőfő mellett-felett haladunk el, jobbról meg nincs messze a Pápalátó kő.

Nyílt szakaszra érünk, hamarosan pedig aszfalt, egészen Vinyéig. Egyre erősebben tűz a nap, fogy a víz, megint meghúzzuk lépteinket. Átkelünk a Hódos-éren, majd a műemlék Bakonyvasút sínjein. Jobbról tömött parkoló, majd a Vinye.hu nevű büfé: harmadik EP, persze ellátással. Zsíros kenyeret választok, zöldpaprika-karikákkal díszítek, paradicsomot sózok. Tesóm persze a lekvárokat gusztálja, majd keni; mindenki elégedett. Kellemes a fröccs is a büfében, aztán mosdó – indulhatunk is? Hopp, ismerősök odakint az asztalnál! Ildikó, Gyuri, Norbi… Ők reggel előbb rajtoltak, most beértük őket, de innen is előbb elindulnak.

Kisvártatva mi is, bár aztán megint megálló jön, néhány perc múlva: Kőpince-forrás! Nagyon finom, hűs vize megérdemli a kis várakozást, és neki is vágunk a következő emelkedőnek. Ravasz, majdhogynem sunyi a Zörög-hegy, helyenként komisz emelkedővel, de a többi szakasz is kitartást, energiát követel. A trükkös, egyáltalán nem könnyű hegyek között tartom számon, most is megdolgoztat. Aztán felérkezünk a tetőre, de nem találjuk a pontot. Talán később? El nem mentünk mellette, az kizárt… Kopnak a száz méterek, sőt, kilométerek is, de: sehol senki. Le is teszünk róla, aztán – már a lejtős szakaszon – mégis csak ott a bója, meg két pontőr. Szabadkoznak, megnyugtatjuk őket, semmi gond nincs. Hogy a kép teljes legyen, ők is ellátmánnyal (gyümölcszselé-szelettel) engednek tovább.

Vinye óta zöld sáv a jelzésünk: a Rómer Flóris emlékúton vagyunk. Zúgás lefelé, kicsit megkocogjuk: a lejtő szöge ezt kívánja. Gyuri bukkan fel előttünk, elbeszélgetünk. Hamarosan a többiek is feltűnnek a lejtőn, beleérkezünk a mélyútba, jó a hangulat. Feltűnik Csesznek, átbújunk a főút alatti átjáróban, koptatjuk a falu utcáit. Jobbra fent a várrom: fotóznám, de az ellenfényben igen szerény lesz az eredmény. A nap ugyanis itt már igen komolyan tűz, az aszfalt meg visszaveri – elhatározzuk, hogy visszafelé mosakodunk majd a kék közkútnál. Erre azonban nem kerül sor, mert már az ellenőrző ponttal szembeni kocsmában – ahol amúgy rendkívül finom a fröccs! – kulturált körülmények között ezt megtesszük. A pecsét mellé kapott csokit majszolom a visszafordító szakaszon. Újra át az út alatt, és most balra el, igen… rá a sárga sávra: ez pedig a Dornyay Béla emlékút.

Aztán megint balra, le a széles kocsiútról, be a sűrűbe. Az Aranyos-völgyben, Károlyháza közelében is elhaladunk, távvezetékeket kerülgetünk, majd gyorsan a Cuha-patak völgyébe érkezünk. Követjük annak vonalát, és látjuk, hogy igencsak alacsony a vízszintje – hiába, sok aszályos idő van a hátunk mögött. Egyre nagyobb lesz a népsűrűség: csalhatatlanul jelzi, hogy közeledünk a Porva-Csesznek vasúti megállóhoz.

Át a hídon, itt vannak a sárga épületek és a sínek. A tavalyi igen kedves pontőr-párost is felismerjük, kölcsönös üdvözlések; ők vitaminnal kínálnak. A büfé meg hideg kólával: élünk ezzel is; bármit meginnék, ami hideg… Kilépünk, indulunk: Ildiék csapata érkezik. Követnek, mint az árnyék, igen hasonló most a tempónk.

Zöld sáv jön megint, igazi technikás, nehéz tereppel. Ennek oka részben maga az út: hullámzik fel-alá, néha patakmederbe le, néha köves emelkedőkön fel. Nagyobb részben azonban a növényzet jelenti a kihívást: sűrűn benőtt vékony ösvények, sokszor bokros-szedres, sokszor embermagasságú csalános szakaszok váltják egymást. Jut bőven kidőlt fa is, lehet választani: alatta vagy felette tovább? Aztán kiérkezünk az erdő szélére, jobbos kanyar – és kezdődik a Katlan. Körülbelül négy kilométer lesz, nyitott völgyben, többnyire árnyék nélkül, homokos-löszös-poros utakon. Mindezt harminc-valahány fokban, délután kettő és három között… A látvány azonban impozáns: jobbra a horizonton a már bejárt magaslatok, beleértve a Kőrist is, alattunk pedig lassan előbújik a völgyben Porva.

Beérkezünk, kék nyomós kút fogad: ezt direkt a túrázóknak tették ide, vélekedik öcsém. Mosakszunk, próbáluk szabadulni a sótól, nehogy a szemünkbe jusson.

A porvai bolt és kocsma egymásba nyílik, itt is - ott is hideg italokkal! Valószínűleg átlag feletti a mai forgalom, úgy sejtjük: az újabb pont ugyanis éppen előtte található. Roppanó, friss szilva, szintén roppanó kétféle pogácsa, izó-por egyaránt jut megint, de azért bekukkantunk a fenti intézménybe is… És aztán kis visszaforduló, és jobbra el a sárgán: a Katlan maradék szakasza. Ez már gyorsan elfogy (vagy csak jól jött a frissítés?) – tény, hogy hamarosan a Templom-dombhoz érkezünk. Balra Borzavárra jutnánk (ahonnan megérkezik az OKT), most azonban jobbra, az aszfaltra térünk; kicsit használjuk is. Szerencsére mindkét jelzés behúzódik a fák közé, ahol szűk út kanyarog, de árnyas-hűvös szakaszon. Nemsokára aztán felbukkan előttünk Szépalmapuszta. Az OKT egyenesen megy tovább, mi viszont maradunk a sárgán, ami meg balra kanyarodik. Átvágunk a karámok mellett, jobbról mellőzzük az Arborétumot, és beérkezünk az utolsó ellenőrzőpontra.

Hűvös fák alatt kínálják a sütiket, gyümölcsöt – és jéghideg vizet, egy slagból. Rejtély, hogy miért, de tényleg jéghideg. Remekül használható inni, kulacsot tölteni, meg persze mosakodni is. Felfrissülve vágunk az utolsó forró kilométernek: átvágunk a füves dombon, és be az erdőbe! Ildi megelőz bennünket, a célig már nem is látjuk... Az erdei hűvös szakasz aztán (egészen kis kihagyásokkal) kitart végig, egészen Bakonybélig. Igaz, az aszfalt is: hamarosan erdészeti úton halad a sárga sáv, a Száraz-Gerence mellett. Ami szó szerint megfelel a nevének: kizárólag a kövek, sziklák láthatók a medrében. Balról és jobbról meredek oldalak, sziklák és erdők: lenyűgöző látvány.

Ez a szakasz több távnak is „befutó” – ennek megfelelően a széles út szépen teli van túrázókkal, akiket rendre utolérünk. Futásról ugyan nem tudom meggyőzni öcsémet, de erős tempójú gyaloglásról igen. Már jóval korábban lemondtam a tavalyi eredmény megdöntéséről, de azért… toljuk meg, na. Legalább szépítsünk, amit lehet! Na, az erős tempó azért jól sikerül, egy csoport egyenesen „Terminátoroknak” titulál bennünket, amikor elmegyünk mellettük. Aztán a faluba érkezünk, és a hajrázás a szépítéshez tényleg elég lett: végül a tavalyi időnél tíz perccel lassabban, 9:26 alatt sikerül teljesíteni az 51 kilométert. Teljesen elégedettek vagyunk: húzós terepen, komisz melegben túráztunk; alaposan megmozgattuk magunkat.

A rendezők fogadnak, a hangulat most is emelkedett; igazán jó beérkezni, megpihenni. És persze inni, inni, inni! Aztán jöhet a célkaja. Nagy örömünkre már nem csak mákkal, de lekvárral, fahéjjal (ld. öcsém), vagy akár tejföllel és sajttal is kérhető. Ez utóbbiból pusztítok el egy jó tányérnyit, miközben megcsodálom az idei (újabb mintájú) jelvényt és a szép oklevelet. Aztán pecséteket gyűjtök be: a túra része az Észak-Dunántúli Kupának és a Cartographia Kupa sorozatának is. És itt sikerült megszereznem a Nyári túramozgalom arany-jelvényét is. Viktortól meg is kapom; újabb tetszetős zsákmány a falra, otthonra! Érkeznek a csapat tagjai, megjött Adrienn és Péter is... aztán bekocog Zoli barátunk is, elégedetten és mosolyogva – és már le is szögezi, hogy ide jövőre is el kell jönnünk.

Senki nem vitatkozik vele.