Honvéd maraton 42 TT - ahogy én láttam...

Mi mindenre jó egy teljesítménytúra? „Csak csupán” gyönyörködés a természetben, meg mozgás, sport, kikapcsolódás? Vagy képes gyógyítani is? A Honvéd maraton 42 TT egyértelmű választ adott nekem erre is – túl azon, hogy tényleg csodaszép útvonalon vezetett végig a Visegrádi-hegységben.

Komoly munkahelyi változások értek az elmúlt napokban, amiket nehezen, majd később kimondottan rosszul éltem meg – és azon kaptam magam, hogy mélyponton vagyok. De eljött a hétvége, ott volt a lefoglalt szállás, meg a Honvéd TT, amire 2014 óta készültem, de még egyszer sem sikerült. Na, majd most! Kis családom is velem tartott a lenyűgözően szép és hangulatos kisvárosba, Szentendrére. Így hát már reggel hatkor nekiállhatok a maratoni távnak – egyedül, magamban, aminek jelen pillanatban nagyon örülök. Legszívesebben öcsémmel túrázok – de most kellett az egyedüllét, vágytam a magányra; nagyon jó volt így.

Kevés aszfalt után máris kijutok Szentendréről, kis tavacskát kerülök, ahol kimondottan hangos békamuzsika fogad. Magas szálú fűben haladok előre a kitaposott gyalogúton: természetesen perceken belül átázik a cipőm a reggeli harmatban.

A gyönyörű nyáreleji időben nem a GTX-esben jöttem, de ez cseppet sem aggaszt: amilyen gyorsan átengedi a vizet befelé, ugyanilyen hamar meg is fog száradni. Közben még elrobog mellettem egy HÉV, de aztán egy jobbos kanyarral ráfordulok az északnyugati iránynak. Hamar itt az első önellenőrző pont, a Kőlapos: egy híd betonjára festett felirat. Kék festékkel írták rá, amit mostanra már meg is szokhattam, ugyanis igencsak bőkezűen használták eddig (és így lesz ez egészen végig a túrán). Eltévedni ezen a napon szinte lehetetlen: többnyire a jelzések is kiválóak, de sok szalaggal is ráerősítenek a rendezők az említett kék festésekre.

Sárga sávon találom magam – azaz, már turistajelzésen folytatjuk. Házak, gyümölcsösök, hétvégi telkek bukkannak fel: Pomáz szélén koptatunk egy kevéske aszfaltot. Hamar letérünk róla, és az irány marad hasonló az előzőhöz. A szint azonban nem: emelkedni kezd a terep, miközben fogynak el a házikók. Aztán – kellemes hegymenet után – egy balos ráfordít a második EP tisztására.

Ez itt a Kő-hegy, a menedékházzal, és két pontőrrel. Teával kínálnak, de jól állok még folyadékkal, kihagyom. A kilátás nagyon szép – lenne, ha nem ilyen párás ködbe veszne a távoli horizont. Sajnos, azonban ez a helyzet, így folytatom az utamat, magányosan, az erdő csendjében. Csend? Szó sincs csendről… folyamatosan trilláznak a madarak, többnyire mindkét oldalon: lenyűgöző ez a harmónia. Persze, ettől még tekinthetem ezt csendnek, és azt is teszem.

Lovak vágták ki patáikkal az utat, meg a fákon is látom a jelöléseket: lovasoknak (is) ajánlott ez az ösvény. Kissé sajnálom, mert az eddig megszokott remek minőség itt emiatt kissé csorbát szenved. Hamarosan azonban újra kiválóan járható, és megint a korábbi szép erdők jönnek. Ezen kicsit el is gondolkodok, hogy ma mennyire odavagyok a fákért, erdőkért – a megszokottnál is jobban. Igazából semmi extra, semmi különleges nincs bennük, de mégis annyira tetszik. Igaz, nem régen olvastam, hogy erdőben, fák között lenni felér egyfajta terápiával. Na, lehet, hogy most nálam is ez működik…

Szép tisztás bukkan fel, gyerekzsivajjal; sütögető-bográcsozó társaság ügyködik a tűz mellett. Pár métert kell csak mennem, hogy rájöjjek: ez már a Lajos-forrás környéke, ahol a harmadik ellenőrző pont található. Barátságos ember fogad – nem is üres kézzel: a pecsét mellé ropogós zöld alma is dukál. Nagyon finom! És kiválóan oltja a szomjam, amikor elfogyasztom. Ez azonban kicsit később lesz: itt természetesen a forrás vizét kóstolom meg, és nem is csalódok benne. Kulacsot is töltök, és elbúcsúzom a sárgától: kék kereszt váltja. Igaz, nem sokáig: egy meredek oldalban a Bükkös-patak medréhez érkezek le, jelzetlen ösvényen. De nevezhetek-e egy lépten-nyomon kék pöttyökkel, nyilakkal megfestett szakaszt? Aligha. Eltévedés tehát továbbra is kizárt, a lenti völgybe érkezve pedig csoda vár.

Sűrű, sötét szurdok, hatalmas fákkal és partoldalakkal kétfelől. Alant, középen pedig a patak, ami csobogva, csörgedezve követi utamat. Hihetetlen szépség, béke és nyugalom. Emellett az a vadregényes hangulat, amit csak kevés helyen érzek ennyire. Sántít minden hasonlat, de többször a Tolvaj-árok jut eszembe a Lővérekből, meg persze a Cuha völgye a Bakonyból. Teljesítménytúrázóként ritkán teszem, amit most igen: megállok, sőt, leülök – és „csak úgy” gyönyörködök a tájban. Hagyom, hogy átjárjon, megérinthessen, és (megint csak ide jutok vissza) gyógyítson.

Balról megérkezik az OKT, majd aszfaltos utat látok, kicsivel feljebb – ott baktat egy túratárs. Hogy miért jobb neki a betonon, mint itt lent, ezen a remek ösvényen, ki nem találhatom. Nekem szinte fáj, ahogy kijutok a világosra, a falu szélére, majd le is ereszkedek oda, kanyarogva a szerpentinen. Kutyaugatás, fűrész hangja, emberek és autók. Pilisszentlászlón vagyok – először. Ha minden jól megy, jövök majd még egyszer is, hiszen a túra útvonala afféle nyolcas: önmagát metsző girbegurba vonal.

Ebben a kocsmában már jártam, idén februárban, a Fellegvár 45 TT-n. Vajon már akkor is Jánošikova Krċma volt a neve? Erre bizony nem emlékszem. Most kellemes zsíros deszkák várnak ránk, és élek is eggyel. A tervezett fröccs viszont kimarad, lévén hogy csak édes boruk van… nehéz az élet, na! A hideg kóla azért jól esik, neki is lendülök az útnak a zöldön. Aztán rájövök, hogy nem is erre kell most mennem… Errefelé az említett februári túrán mentünk – most a piros sáv játszik, nem a zöld. Ohhh, beletettem plusz hatszáz métert, hát nagyobb baj ne legyen… de azért nem vagyok boldog, persze. Jön egy túratárs, ő is erre menne – sőt, megy is. Neki szimpatikusabb a „nyolcas” tetejét fordítva végigjárni, és a pontőrök sem emeltek kifogást ellene…

Kimegyek a piroson a faluból; balról az Apátkúti-patak szegődik mellém. Ha az imént megismert Bükkös-patak lenne, azt is elhinném, olyannyira emlékeztet arra. Egy ideig számolom, de aztán feladom, és most nem tudom megmondani, hányszor keltem át a patakon. Legalább tucatszor, de lehet, hogy hússzor is?

Tulajdonképpen mindegy. Két hídra emlékszem, a többi alkalom köveken, fatörzseken át adódott, néha meg csak átugrottam. Hol balról, hol jobbról, hol óvatoskodva, alkalmi faágak segítségével, hol pedig könnyedén ugrálva a köveken, sziklákon.

Meredek partoldalak, sötét, mély szurdok, csobogó patak. Igen, mint korábban. Most megint ez gyönyörködtet, az ösvény meg kanyarog, követem.

Kiváló minőségű út: futók is jönnek-mennek. Szabolccsal találkozok, ő is gyors. A Kaán-forrásnál azért mindketten megállunk, élvezzük hűsítő, friss vizét.

Aszfalt jön, balról autónál álló lányok üdvözölnek. Aztán kiderül, hogy pontőrök – de majd csak visszafelé. Előbb uzsgyi a tóhoz, az ottani kódot felírni! Térképem mutatja, hogy odafelé lent, vissza pedig fent (az aszfalton) kell menni-jönni.

Letérek hát, és itt is bámulatos környék fogad. Hatalmas méretű sziklákon lépdelek-ugrálok át, miközben a patak harsogva szalad alattam tova, kisebb vízeséseket produkálva. Lenyűgöző!

Amint aztán az odaérkezés is a tóhoz: előbújik a lombok közül, megcsodálom, majd írom is a kódot. És fordulok vissza, a túra legészakibb pontjáról: alig pár száz méter ide Visegrád, de oda ma nem megyünk le.

Túratársak, fent az úton: hú, visszafelé lent gyertek! Itt nagyon szép! Öööö, oké, köszi… De aztán mégis ott mennek, vissza is. Én meg lent… vissza is (ahol aztán Sanyival is összefutunk). Így jutok a kedves, barátságos pontőrökhöz, akiktől megkapom a kis gyümölcslét meg a csokit.

Jöhet a Spartacus-ösvény! Ahová egy rövid zöld kereszt visz fel – de aztán tényleg itt a zöld sáv, indul a móka, délnek le. Kanyarogva? Ez a szó nem is adja vissza teljesen, ami itt megy… Különösen térképen visszakövethető, ahogy a rengeteg kanyart látom. Az élmény hatalmas – úgy meg különösen, hogy folyton felidézem a Fellegvár 45 TT-t, amikor ugyanitt (csak fordított irányban) komoly hóban, latyakban küzdöttünk. Fel is hívom öcsémet, muszáj megosztani az élményt. A Spartacus bizony zöld is lehet, lila virágokkal, lombok között átszűrődő napsugarakkal!

Jenő-kunyhó, kódot írok, mehetek is tovább. Pazar erdők, fák, töméntelen virág, mindehhez pompás illatok, madárdal és rovarok zümmögő röpte. Földi paradicsom? Talán ez az, igen.

A Szarvaslyuk környéke egészen bizonyosan az. Meg aztán később is… Ezen a szakaszon újra meg újra meg kell állni, visszatekinteni, gyönyörködni.

Markáns (bár rövid) emelkedő jön; hohó, erre emlékszem! És ritkul az erdő, feltűnik egy-egy ház, majd több is: visszaérkeztem Pilisszentlászlóra. Kocsma, újratöltve. Meg a kólás poharam is (képletesen szólva)… Tóni lép hozzám, üdvözöljük egymást. Futsz? Mert ha nem, mehetnénk együtt. Persze, szívesen – csak egy zsíros deszka még… Nyugodtan, addig kicsit előremegyek, úgyis utolérsz.

Hát, utolérem, tényleg – de ehhez mégiscsak futni kell, mert nagyon előre jutott. Ez is jól esett! Aztán együtt érkezünk a Hegytetőre: zajos országút, sok parkoló autó – de jó visszabújni az erdőbe! Ereszkedés, mélységek mellettünk, és itt is remek illat, meg a sok-sok madár. Eltávolodunk az úttól, de aztán megint megközelítjük, és végül rá is térünk. Nem sokáig, szerencsére – bár a jobbos letérőnél túratársat követünk, nem jelzést. Na, ezt páran be fogják nézni – jósolja Tóni. Aztán rétek és erdők között jutunk a Vízműhöz: felírjuk az utolsó kódot. Visszatekintve még fotózunk párat, és hajrá, tovább!

Most jól esik a társaság, a kellemes beszélgetés – sőt, meg is osztom vele minden gondom-bajom. Így igen gyorsan fogynak a kilométerek, és máris Szentendre utcáin járunk. Megússzuk az ígért esőt is vajon? Meg, szárazon érkezünk a célba, több túratárssal együtt. Ahol barátságos fogadtatás, gratuláció vár. Pecsétet kérek a Cartographia-füzetem számára is, aztán jöhet a klasszikus zsíroskenyér, sokféle ízesítéssel: jól esik a falat. Akárcsak a kóla – itt ez is dukál, szuper! Azon már csak pislogok, hogy egy logós pólót is kapok ajándékba a rendezőtől, Csabától – akivel több levelet váltottunk még a túra előtt, térképeket rajzolgatva, track-et tervezgetve… Nahát! Mennyire, de mennyire jó volt ide eljönni!

Igen: a természet, a túrázás gyógyít is. Ezt most már bizton állíthatom.

Vendvidék maraton 42 TT - ahogy én láttam...

Hármashatártól hármashatárig három országon át: röviden ez a Vendvidék maraton 42 TT mottója, ami szépen össze is foglalja a lényeget. Magyarország legnyugatibb csücskéből indulva szlovén, majd osztrák tájakon barangolhattunk, megcsodálva a szórványok vidékét. És megtanulhattuk azt is, mekkora kincs a magyar turistajelzés-hálózat: a rendezvény ugyanis igazi „vizsgamunka” volt tájékozódásból.

Az Őrség - Vendvidék egy kétnapos alkalom, azonos rendezői gárdával (TTT), egymáshoz igen közeli tájakon. Vas megye csodaszép délnyugati sarkát járhatják be a túrázók, megismerkedve az ottani különleges tájakkal, a sok helyütt érintetlen természettel, a helyi kultúrával. Míg az Őrségben a szerek világába kalauzolnak el bennünket, addig a vendek földjén a szórvány-település sajátosságait figyelhetjük meg. Ez a település-szerkezet határoktól független, hiszen a táj „alkotta”, és az itt élők egyébként is ezer szállal kötődtek – és még kötődnek ma is – egymáshoz.

Idén először maratoni táv is kiegészíti a korábban megszokott 12 és 25 kilométeres lehetőségeket. Környékbeliként természetesen azonnal felcsillant a szemem, és piros betűs helyet kapott a túra-naptáramban. Az előző napi visszafogott Őrség 30 TT is csak afféle ráhangolódás lett erre az alkalomra: így jött el a vasárnap reggel. Tegnapi csapatunk kis módosításokon esett át: Zoli öcsém és Márk társaságában indultunk Szombathelyről, Réka Körmenden csatlakozott (András és Laci pedig külön jöttek).

Negyed nyolc, Felsőszölnök, a helyszín pedig a Kern Gostilna (azaz kocsma). Kellemesen hűvös, de ragyogóan napos idő – a rajtban pedig sok-sok remek ember gyülekezik. Örömmel üdvözlöm az ismerős arcokat közelről és távolról: eljött Jani és Áron, Petya és Gábor… Andrásék el is rajtoltak, mi is beneveztünk, a hangulat szuper: minden együtt van, indulhatunk! Leginkább a piros sáv és háromszög jelzésen, végig a Szölnöki-patak partján, ki a faluból. Aztán a házak megfogyatkoznak, a domborzat pedig – ezzel párhuzamosan – hullámzásba kezd. Zöldben pompázó rétek balról, árnyas erdők jobbról, középütt pedig a kanyargó ösvény. Megérkezett a zöld, tesó; nyithatod a botokat!

És már emelkedünk is, hirtelen jönnek a szintek, sűrűbe bújunk, kapaszkodik a láb a gyökerekbe. Bőven elég a póló; naná, hogy elég… sok is. Megérkeznek a lépcsők is, meghúzzuk hát a lépteket, nem is marad el a jutalom. Magyarországon ennél nyugatabbra nem tudsz menni! Hármashatár, az obeliszkkel, meg padokkal, esőházzal és túrázókkal.

No és persze a pontőrök, el ne feledjük őket se! Megkapjuk az első pecsétet, elköszönünk tőlük – és jó pár órára kis hazánktól is. Az előttünk indulókat itt gyakorlatilag meg is előzzük – leszámítva az élen vágtató Andrást persze. Aztán indulunk, de még ráellenőrzünk a következő jelzésre, mert innentől ismeretlen a táj.

Igen, Szlovéniában folytatjuk, az ő piros kör jelzésükkel, aminek közepébe egy kis fehér paca is került. Ez elég nagy szerencse, mert – ellentétben a mi turista-jelzéseinkkel – a fehér téglalap-alapot ők nem ismerik. A kisméretű felfestés így igencsak nehezen észrevehető, még nappal és közelről is. Ha ehhez azt is hozzávesszük, hogy ritkán találkozunk velük, kereszteződésekben meg még ritkábban, akkor lesz teljes a (borús) kép. Azt már csak halkan bocsátom előre, hogy osztrák oldalon még ezt is visszasírjuk majd…

Elindulunk hát lefelé, meredeken lefelé a gyönyörű erdőben, de nekem valahogy nem stimmel az irány. Telefon elő, nézem a Locus turistatérképes programot. Hohó! Hát jól éreztem – nem jó felé megyünk! Pedig a jelzés stimmel. Fel újra a csúcsra, megtalálom a másik piros kör-jelzést: igen, ez már jó. Zúgás le, a hirtelen balos visszafordítót meg öcsém szúrja ki. Folytatjuk az ereszkedést, elképesztően szép a fák között az ösvény! A balról beszűrődő napsütés lágy, simogató fényében fürdik az erdő, közben trilláznak a madarak, és végtelen béke honol. Jobbról erős kaptató, balra le messze elkalandozhat a tekintet…

Meseországban érzem magam. És ez az érzés csak fokozódik, ahogy előre haladunk. A sűrű fák többször is engedik a bámészkodást, a ki-kitekintgetést, csak hát ezt lefotózni vajmi bajos dolog; jószerivel lehetetlenség. Marad hát a gyönyörködés, lépten-nyomon a „nézz oda!” hangzik. Később házak is felbukkannak a távoli horizonton, de csak egy-kettő, majd megint néhány… Szórvány, igen, itt is. Magas dombok, kisebb hegyek, ölelésükben pedig széles völgyek. Zöldben pompázó vidék, mezők, erdők és rétek. Mesevilág: borzongató, lenyűgöző, ámulatba ejtő. Csoda-e, ha a közben érkező – néha egészen erős – emelkedők, kaptatók is könnyebben fogynak?

Kis falul széle, látjuk a feliratot: Trdkova vége. Elolvasni könnyebb, mint kimondani, mosolygunk. Be az erdőbe, fel a hegyre! Magas antenna-torony, újra gyanús az irány, a telefon megint megerősít: aprót, de tévedtünk, korrigálás kell. Kellemes lejtő, szép erdők, kellemes ösvény: házak között, völgyek karéjában jutunk ki a világosra. Messze kalandozik a tekintet, van is mit! Alpesi típusú házak itt is, ott is – köztük pedig a táj nyújtózkodik. Nincs düledező vagy romos épület… kockaházak sincsenek, lelakott vagy igénytelen portát se látok. Piros tetők, színes falak, pázsitos udvarok – és milliónyi virág. Így érkezünk le egy műúthoz: Völgyköz, vagyis Dolič községbe jutunk. A parkolóban az ismerős kocsi: igen, második ellenőrző pont, pecséttel és szörppel.

A műút szélén, a kiváló minőségű járdán jutunk át Kuzmába: nagyközség, lenyűgöző rendezettséggel, tisztasággal és békével. Pedig járókelőkkel találkozunk, templomba is sokan mennek, de mégis olyan békés, nyugodt minden… Hamar kifelé tartunk, megint szórványok között, mindenfelé házikókkal, telkekkel, domboldalakkal és völgyekkel. Kanyarog utunk, minden portához ugyanaz az ötcsillagos minőség vezet oda. Bámulunk, de kicsit keserű is az érzés: harminc éve (jól emlékszem) kicsit lefitymáltuk a „jugókat”: előbbre tartottunk náluk. Most kijózanító a különbség a két ország között…

Bíborhere-mező emeli ki még jobban - ha ez ugyan egyáltalán lehetséges – a táj szépségét. Kanyargunk, itinert olvasunk, track-et nézünk. A jelzések ugyanis továbbra sem sokat segítenek. Utolsó házak, acsarkodva kifutó kutya: szerencsére a háziak visszaparancsolják. Be az erdőbe, felfelé vezet az út: a fák között nagyon kellemes hűvös van, de elágazás jön, afféle T – a track meg egyenesen mutatja. Hát ott csak erdőt látunk, utat nem. Szerencsénkre futó férfi érkezik, akivel öcsém kamatoztatja német tudását. Tényleg az erdőbe hatolunk be, pár méter után az út is látható lesz…

Ereszkedés a hegyről, felbukkan Sotina. Mielőtt beérkeznénk a falu közepébe, el is hagyjuk – jobbra fel vezet a kavicsos út, majd megint a Locus segít. Gyönyörű patak fogad egy káprázatos völgyben; a hűs erdő és a csobogó, kristálytiszta víz több fokkal enyhíti hőérzetünket. Ami ekkor bizony már nyárias, és ehhez az újabb és újabb emelkedők mindig hozzáteszik a magukét. Itt is azzal folytatjuk: meredeken felfelé, miközben jelzem öcsémnek, hogy rendesen súroljuk az osztrák-szlovén határt.

Ház és melléképületek bukkannak elénk: az udvarán haladunk át, nyugtalan vagyok ilyenkor. Kutatva pásztázok tekintetemmel kutya után, de sóhajtok: a gazdát látom meg. Üdvözlő karmozdulatom minden nyelven egy: le is teszi a keze ügyében lévő szerszámot, elénk ballag (naná, hogy közben előkerül egy hatalmas kutya is). Öcsém megint viszi a (német) szót, mivelhogy a szlovén bácsi is így szólal meg. Meg is mutatja, hogy a portája szélén fel kellett volna kanyarodni jobbra – köszönjük a segítséget! Ekkor megkérdezem, hogy tud-e adni egy kis ivóvizet?

Nem ver meg, de megrökönyödve elmagyarázza, hogy inni nem vizet, hanem bort szokás… De igen, ilyen melegben is. Méghozzá uhudlert, természetesen, amit ő készített, saját szőlőjéből, de vegyszerek nélkül. És – Uram Istenem! – hozza is, üvegkancsóban, üvegpoharakkal, és alighanem elmebetegnek néz, amikor vizet is kérnék hozzá. Öcsém lazán letolja tisztán, próbálom vele tartani a lépést, de én ilyenkor jobban szeretem a lépést… mármint azt a hosszabbik fajtát. Nincs mese, inni kell, de a második pohárnál megenyhül, és tényleg higíthatom. És még narancslevet is adna a drága jó ember, de azt már tényleg nem fogadjuk el.

Teljesen meghatódva köszönünk el, vetése mentén meredeken felfelé, ahol aztán jön a rémület. A termetes berni pásztor ugyanis fut utánunk, hiába hívogatja vissza. Aztán asszonyi szó hallatszik, és végül csak elmarad az ugatás, meg a kutya is. Folytatjuk a masszív emelkedőt egy annyira pompázatos réten, amilyent utoljára gyerekkoromban láttam; talán akkor is csak a képzeletemben…? Ezernyi színű tarkabarka virág, fű közt megbúvó aprótól a nyújtózkodóan magasig, köröttük mindenféle rovarok és pillangók, és tényleg a mesében érzem magam.

A rét közben Ausztria volt, de most újra szlovén földön járunk. Jobbról civilizáció: vendéglő, aminek kerítését sílécekből húzták!

Mellette hatalmas műtehén – szerencsére legalább nem lila. És igen, ott a tetőn, a horizonton a szép mívű kilátó! Satinski breg: az itinerünk címoldalára is ez került.

Előtte meg Heni fogad és fényképez (köszi!). Lám, ígérte tegnap Ispánkon, és tényleg itt vannak ma is Sanyival. Nagy öröm, és jól esik a barátságos köszöntés, kínálás: a finom innivaló és a nápolyi is.

Meg persze a bónusz: a pompás, 360°-os panoráma fentről. Sőt: végül az útbaigazítás is – merthogy elindulnánk tovább a jelzésen balra – holott jobbra, az erdőszélen vezet tovább.

Kavargások jönnek itt is, szépen: pontosan a határkövek mentén ereszkedünk le, nem is akármilyen meredekség közepette. Hosszú balos kanyar; észrevesszük, hogy kicsit mellette megyünk, de az irány jó, hát sebaj!

Két túratárs érkezik, és előznek is, miközben a hegyoldalban csetlünk-botlunk. Műúton át, jobbos derékszög, nagyon figyelni kell.

Lápos-csillogós rét, aztán megint erdők, meredek kapaszkodó. Hányadik ma már? Visszaelőzzük a társakat, kanyargunk, faépülethez érkezünk. No lám, laminált útba igazító tábla, nekünk! Jobbra le a jelzésről, megint szép erdőkben, pontosan a határon. És itt már jelzik táblákkal, szalagokkal: mindjárt visszafelé is itt jövünk.

Gyula (az egyik főrendező) ismerős hangja valahonnan fentről: „körbe, uraim!”. Mindenki mosolyog: nem a lépcsőn, hanem egy vargabetű után, de feljutunk hozzájuk mi is. Ez a Mária Terézia-kő, az újabb „hármashatár”. Legalábbis abban az értelemben, hogy itt meg az osztrák-szlovén határ kiegészül a stájer-burgenlandi határral. Így hát – pár lépés erejéig – járhattunk Stájerországban is. Fogy a narancslé, nápolyit ropogtatunk, beszélgetünk kicsit. Fotózunk, de Gyula is – az itteni képek az ő keze munkáját dicsérik: köszönöm, köszönjük!

Jönnek páran szemből, amíg az említett közös szakaszt járjuk le visszafelé, de aztán – osztrák földre érkezve – megint magunkra maradunk. Legalábbis Kalch faluig, ahol egy kis szökőkútnál arcot mosok: a túra-páros megint megelőz bennünket. Nyomukban haladva jutunk Krittendorfba (ahol újra visszaelőzünk), miközben itt is sokfelé a civilizáció nyomait látjuk. Ami szintén szórvány, szintén tiszta és rendes, és ugyanúgy jómódot tükröz – akárcsak eddig a szlovén tájak.

Kanyargós, néptelen (de kifogástalan minőségű) útszalag visz fel Bonisdorfhoz. No, itt is a Márton-kultusz… dünnyög öcsém, látva a falu elején a khm, nem annyira művészi kápolna-szerű építményt. Igen hamar túljutunk rajta, és az elágazásnál újabb EP egy vadkörtefa hűs árnyékában. Igen, még mindig másodikak vagytok (András persze már másfél órája elment). Egészen kellemes ásványvizet vételezhetünk, majd bevetjük magunkat az erdő hűsébe.

Túratársak, de… szemből. Sziasztok! – magyarul köszöntenek, de közben már az itinert is felismerem egyikük kezében. Uhhh, durván eltévedtek szegények, mint kiderül. Mások nyomában, de teljesen rossz irányba mentek, sok kilométeren át. Amazok fel is adták, ők mentik, amit lehet – de több EP is kimarad nekik. Útbaigazítjuk őket a közeli pontőr felé, és elköszönünk. Te Zoli, nem csak nekünk adta fel ez a túra a leckét, úgy látom!

Aszfalt most is – át egy gyorsforgalmi út felett, hídon. Balról völgyekbe látunk bele, a látvány megállít, muszáj fényképezni, muszáj csodálni. De mindent lehet fokozni… tovább haladva annyira lenyűgöz az alant elterülő csodaország, hogy azt mondom öcsémnek: én itt most leülök a fűbe, legalább két percre, mert ezt nekem most itt csodálnom kell. Muszáj, érted!? Mosolyog, és leül a fűbe: érti, és ő is csodálja. Ő egy ilyen tesó…

A határ – mint szinte egész nap – folyamatos kísérőnk, útmutatónk és barátunk. Szembe szomszédok két oldalon, más-más országban… osztrák beugrót nyír egy szlovén férfi, minden két nyelven, és igazából minden: egyforma, vagy hasonló. Újabb szép erdők, lejtők és egy esőház – emberekkel. Ó, hát csak nem? De, a Holzmannkögel (mint utolsó EP), igen, ismerős terep! Itt már jártunk az előző években: pár méter a magyar határ – és a hármashatár is, de oda újra már nem kell menni. Csak Felsőszölnökre, a célba. Nincs több elágazás, letérés, EP és útkeresés. Egy kevés osztrák oldali menet még igen, de harmadszorra már egészen ismerős, és igen; megérkezünk kis hazánkba.

Lekanyarodunk, pirosra a zöldről, lejtő jön és pár házikó. A végén pedig lépcső, és innentől már végképp ismerős: reggelről is. Beérkezünk a célba, Gyula gratulál, meg persze a többiek is. Oklevelet és ital-bónt adnak a kezembe, de a jelvény (mert a maratonon az lesz!) sajnos nem készült el: azt postán kapjuk majd meg. Zsíros deszka és kóla: jól esik mindkettő – de azért Szentgotthárdon egy kávéval tesszük majd teljessé ezt a kört. Rékával, persze, mert hamarosan ő is megérkezik. Együtt örülünk a sikernek, és osztjuk meg az élményeket. Kimondottan nehéz, kihívásokkal teli menet volt – de már most várom a következőt!