Bakony 50 TT - ahogy én láttam...

Patinás, sok éve megtartott túra (a 28. rendezés volt az idei), és voltam már Bauxit-eseményen, ami tetszett is – de ez valahogy eddig kimaradt. Pedig a Bakony közeli táj nekem (még így száz kilométerre is, sajnos), és hát múltkor nagyon megtetszett ez a környék… Ott kell lennem!

Elegáns mozdulattal gurul be a nyolcas főút szélén lévő megállóba a fehér busz, és a jókedélyű sofőr barátságosan megígéri, hogy segít majd, hol kell leszállnom Veszprémben. A megálló látszólag a senki földjén van; igen sokszor elmentem már mellette. De a látszat csal: pár perces gyaloglással érkeztem ide fel a városlődi focipályától, ahol a kocsimat hagytam. Mindebből kiderül, hogy nem körtúrára készülök ma: Veszprémből Városlődre vezet a Bakony 50 teljesítménytúra útja. Az efféle vonalvezetés hátránya (és első kihívása) a logisztika. Ha ezt sikerül megtervezni és véghezvinni, akkor már csak teljesíteni kell a túrát…

A vasútállomáson hamar lebonyolítják a szemmel láthatóan gyakorlott rendezők a nevezést-rajtoltatást, és pontban fél nyolckor útra is kelhetek. Tudom, hogy jó sok aszfalttal kezdek, de ez most kivételesen nem zavar. Veszprém óvárosa lenyűgözött másfél hete a Tekeres-völgyi maratonon, és most is hasonló (ám nem azonos) vonalvezetésre számíthatok. Zöld jelzés, hosszú ereszkedés a Séd patak mellett. Bár a város közepén járok, mégis zöldövezet, madárdal és csend fogad. Hamar feltűnnek az Óváros épületei: ezúttal felettem magasodnak, mert alulról érkezek. Megkerülöm a Benedek-hegyet, többször látom rajta a feszületet is, ahol múlt héten fotóztam a tájat. Visszaívelő kanyar, és letérek a zöldről: innen sokáig a piros sáv lesz a kalauzom. Elvezet a Viadukthoz – sőt, elvisz alatta is: újra lenyűgöz a látvány.

A patak partján zöldellnek a fák, hangos a madárdal, és nagyon-nagyon tavaszi hangulatom van. A kocsiból kiszállva (még Városlődön) rövid gondolkodás után kitettem a kis zsákomból a bekészített futó-felsőt. Most áldom a döntésemet, mert a póló – vékonyka mellény – dzseki variáció is sok már; le is vetem a középső réteget. Az Állatkerthez érkezek, de az alatta lévő parkolóban – egy kocsinál – előbb beszerzem az első pecsétet. Lépcsősor következik, majd kerítés mentén szűk ösvény: ha jól sejtem, a majomház környékét látom – kívülről. Aztán felbukkan a Gulyadomb tetején a kis kilátó: most sincs szívem elmenni mellette. Visszatekinteni mindig jó, megteszem most is. Aztán zúgás le a lejtőn, a balos kanyar azonban megint fékezésre – és pár fotó elkészítésére – késztet. Ezúttal előre szalad a tekintetem: felmérhetem a következő 6-8 km kihívásait. Aztán leérkezek a domb aljába, kis kitérőt teszek a Laczkó-forráshoz, és átvágok a nyolcas főúton.

A Séd-patak hűségesen kísér továbbra is, de itt hamarosan – egy időre – elválunk. Az Ördögrágta-kőnél járok már: furcsa látvány a múlt heti ellenőrzőpont üres helye. Háromszáz éves tölgyeket mellőzök, kerékpárutat szelek át, és tavaszi héricsek látványában gyönyörködhetek. Átszelem a kopár rétet, és már fel is tűnik a fehér-narancs bója: második EP. Adom az itinert, kedves hölgyektől kapom a pecsétet, gyerünk tovább!
Bevetem magam Csatár hétvégi házai közé, barátságos bácsi kérdezi: a kilátóba, ugye? És már mondja is, merre menjek… Nem ábrándítom ki, hogy tudom – és hogy ez a túra oda pont nem visz fel. Azért megköszönöm neki, és csak megerősít az elhatározásomban: naná, hogy felmegyek! Kilátót kihagyni számomra mindig vétek. Így hát a kis kápolna mellett átmenetileg a piros háromszögre térek. A kilátás most is megfog, fényképezek egy sort, és már futok is lefelé… És ez pont elég ahhoz, hogy a három túratársat beérjem, akiket az imént előztem.

Hosszú kellemes lejtő, emlékeztem, hogy itt nagyot lehet futni, és éppen több csapatot érek utol: könnyen megy az előzés. A hóvirág-mező még mindig szép, az (újra felbukkanó) patak csobogása szívderítő, és máris a márkói völgyhíd közelébe érek. Teljesen oda nem, mert előtte lekanyarodunk a pirost követve. Azért felpillantok a Malom-hegy meredek oldalára: hát igen, csinos kis szakasz, tényleg. Megkapom a pecsétet a kocsiban ülő pontőrtől – mást nem. Érdeklődésemre (ellátmány itt sincs?) egy rövid „nincs” választ kapok. Lassan 13 kilométernél járunk, ilyenkor már elő szokott fordulni valami apróság (müzli vagy gyümölcs)… na, mindegy, tovább! Sík rész következik, továbbra is a Séd partján, az út minősége kifogástalan, a mezők szép zöldek. Balra a Miklós Pál-hegy: sajnálkozva nézem. A Tüses-völgy és a kilátó, meg persze a tiszafás szép emlékeket ébreszt bennem, és szívesen mennék arrafelé. Ráadásul a piros is arra kanyarodik, de éppen itt hagyjuk el – innentől a herendi vasútállomásig a piros kereszt vezet bennünket.

Előtte azonban előbb az új híd, majd Bánd jön. A faluban – természetesen – aszfalt, amit csökkentek kicsit: betoldok itt is egy plusz kanyart. A pár perce előzött hármas csapat félreérti a helyzetet, és jönnek utánam. Bakony ötvenen vagytok? Az a piros kereszten megy, tovább! Én a látványos Esseg-várhoz igyekszem… Ők maradnak a „hivatalos” úton, bár szerintem rosszul döntenek. Pazar napsütésben csodálhatom és fotózhatom a romot (és a falut), ráadásul lefelé egy remek lejtő enged meg egy príma futást. És forgalomtól sem kell itt tartanom… Aztán ismétlődik az előbbi eset: leérkezek, és újra utolérem őket. Jön a fő utca, bal kanyar, járda a falu végéig. Ott már látható az új, nyolcas utat átívelő felüljáró: magam is arra tartok. Hatalmas beton-szörny, de hát ez is kell, értem én. Egy kis gyalogút-bicikliút azért jó lett volna… A rálátás azonban kellemes Herendre – meg a távolabbi hegyekre (amik egyúttal a távolabbi terveim is).

Herend békés kisváros, csendes kertes utcákkal, és nagyon sajnálom, hogy a híres Porcelán-manufaktúra előtt nem megyünk el. Kicsit bosszús vagyok magamra is: ide is terveztettem volna egy kis kitérőt… Helyette a meglehetősen lerobbant állapotú és külsejű állomás épülete fogad (meg Veráék): itt a negyedik EP! Pecsétet kapok, meg lehetőséget víz töltésére – a mosdóban. Hú, hát ez sem „etetőpont”: de hát akkor az hol lesz? Nos, kiderül, hogy: sehol. Olyan ezen a túrán nincs. Nyelek egyet, és a vész-tartalék szendvicsemre gondolok (amit mindig hazaúton szoktam megenni). Meg talán mintha egy müzli-szeletem is lenne… igen, itt van, ki is veszem. Kezdésnek jó lesz, a szendvicset meg majd – beosztom.

Sárga kereszt visz ki a város széléig, ahol átkelünk a síneken és hosszú egyenes emelkedő aszfalt jön. Szerencsére több helyütt is figyelmeztettek, hogy itt új vonalon (és ami fontosabb: erdei ösvényen) vezet az út. Örülök neki, jóval kellemesebb itt menni, és szebb is. Utolérem Veráékat, beszélgetésbe kezdünk – és ezt abba se hagyjuk a célig. A maradék harminc kilométert tehát együtt tesszük meg (most húsznál tartunk ugyanis). Szép erdők jönnek, kicsit emelkedünk is közben, időnként jobban is. Remek erdei utak, néha csak egy nyomon, de többnyire szélesebb, „beszélgetős” szélességűek. Ki is használjuk, jókat adomázunk, sztorizunk, nevetünk.
Igen gyorsan fogynak így a kilométerek, a Magyal-tetőt mellőzzük, majd az Alsó-Hajag is mögénk kerül. Jöhet a középső, ahol EP is van. Teázó: így írja az itiner, és lám, tényleg! Komoly sátor, kedves kínálás fogad, és – langyos március végi idő ide vagy oda – jól esik a forró nedű, ízes citrom-darabkákkal. Repetázhatunk, kerül a kis kulacsomba is, és mehetünk tovább a pompás hagyma-illatban. Itt ugyanis már tart a hosszú-hosszú szakasz, ahol a medvehagyma-rajongók paradicsoma van. Kaszálni lehetne, szó szerint! Üde zöld színe, illata egészen egyedivé varázsolja ezt a szakaszt.

Felső-Hajag, kissé köves, de igen jól járható, hullámzik is, de komoly emelkedő vagy lejtő nincs. Nem is lesz, ezt tudjuk: 50 kilométeren 900 méter szintkülönbséget adtak meg: ez meglehetősen szerény. Néhol futunk is keveset, de többnyire inkább a beszélgetés diktálja a tempót. Az sem kicsi; szépen haladunk, gyönyörködünk a Bakony erdeiben, fáiban és élvezzük a tavasz illatát, hangjait. Nagyon szép ez a rész! És a következők is: itt van hamar az Öreg-Hálás, a következő EP-vel. Két kedves hölgy adja az igazolást, mi meg a szendvicset halásszuk elő. A helyére a dzseki kerül, mert teljesen felesleges már: igen kellemes egy szál pólóban is. Ki is tartunk így a célig, még a sűrű, árnyas helyeken is. Mert akad ilyen is: szép fenyvesen is átkelünk, pompás az illata, látványa egyaránt. A „Szénahordó úton” megyünk, Pápavár felé, itt már jó ideje a piros sávon. Egy helyen alaposan figyelni kell; majdnem rossz irányba megyünk, de aztán segít a térkép és a track.

Pápavár alja a következő pecsételőhely, ahol jobbról megérkezik a kék: az OKT-n megyünk innen tovább – egészen a célig. Kis réten át, majd újra erdők, hol vékonyabb, hol szélesebb utakkal. A turistajelzés néha letér, néha vissza: figyelni kell, de nincs gond. Az erdők és a fák gyönyörűek, a napsütés és a meleg pedig plusz ajándék. Errefelé több helyen érdekesen hullámos a terep: ritkán látok ilyent. Nagy árkok, vagy kis völgyek, nem is tudom – de tetszik, különleges látvány. Gyorsan a Jáger-réthez érkezünk: Németbánya közelében járunk, EP megint. De nem csak az: OKT-pecsét is van itt! Emiatt füzetet is hoztam, mivelhogy ez a szakasz még hiányzik nekem. Tényleg kis kitérővel meg is szerzem a lenyomatot, és mehetünk is tovább.

A Vámos- és a Torna-patak völgyében járunk már, többször át is kelünk kisebb-nagyobb vizeken, szerencsére gond nélkül. A délutáni nap fénye egészen káprázatos színeket varázsol környezetünkre, és fogynak, fogynak a kilométerek, észre se vesszük. Az utolsó EP-t azért igen: elköszönünk, átkelünk a hídon, tovább, lefelé. Aztán nagy rét szélén megyünk: vannak, akik kb. 50-60 métert spórolnak, és középen levágják az utat… Egészségükre.
Kicsit, de folyamatosan ereszkedünk, kis kavarás egy felhagyott legelőnél, de megint megvan az ösvény, semmi gond. Aszfalt jön, de tudom, ez már nem lesz sok. És igen, felbukkan Városlőd széle, halljuk a nyolcas út zaját, majd át is bújunk alatta. És hát itt a cél is: a focipálya, beérkeztünk! Kocsim hűségesen vár az út szélén, megnyugtató látvány. Bemegyünk a kis öltözőbe, leállítom az órát: 8.49 a vége, szuper! Nem is gondoltam volna, egy beszélgetős sétának éreztem Herend óta. Gratuláció, oklevél és kitűző: a tengelic nagyon tetszik rajta! Egy-egy croissant-t kapunk, meg teát – a még mindig kellemesen meleg napsütésben, kint fogyasztjuk el.

Elbúcsúzom a lányoktól, és megköszönöm remek társaságukat. Nekem még hátravan egy kis gyaloglás, mielőtt hazaindulok: még egy OKT-pecsét – hogy a szakaszom meglegyen. Így válik teljessé a nap, és örülök, hogy nem kell buszra várnom, és visszamennem Veszprémbe – és még világosban hazaérkezek.

Lepke 25 TT - ahogy én láttam...

Kutyaharapást szőrével – tartja a mondás. Túrán leamortizált láb gyógyítása újabb teljesítménytúrával? Nem tűnik meggyőző megoldásnak. Pedig működik, jelentem! Nem kell hozzá más, csak alapos rákészülés, némi kuruzslás és egy laza, kellemes túra (a Lepke 25 TT pont ilyen). Na meg persze a hit.

A Tekeres-völgyi maraton után – ahol sikerült a fájós lábamat még jobban leamortizálni – két és fél napom állt rendelkezésre regeneráció és rehabilitáció gyanánt. Kis feleségem meg is tett minden tőle telhetőt, de figyelmeztetett, hogy készüljek fel a legrosszabbakra. A feladásra legalábbis mindenképpen… Ez csakugyan opció volt, de semmiképpen sem akartam előre, a túra előtt: legalább megpróbálom! Amúgy is Cartographia-forduló, és zsinórban három teljesítés után természetesen ott kellett lennem. Főleg, hogy tesóim is rákészültek. A tervezett negyvenes táv azonban innentől kizárt: titkon 25, reálisabban 15 nézett ki. Két öcsémmel megbeszéltem mindezt, és meghatottak döntésükkel: ők is a huszonötösre jönnek. A tizenegy - dél körül várható, beharangozott esőre való tekintettel pláne.

Reggel aztán – természetesen kígyóháj, macskagyökér és sámántánc után – jó időben, hét körül a vonyarcvashegyi vasútállomáson toporgunk. Gyors nevezés, a rendezővel rövid diskurzus: igen, meggondolhatom magam útközben és lenevezhetek tizenötre, ha akarok. Ebből ki is derül, hogy bevállalom a 25 km lehetőségét – de azért a 15 km is megmarad eshetőségként. Na, hát akkor jöhet Vonyarc és az aszfalt! Mert azzal kezdünk – a teljes távhoz képest nem is kis hányadban. Nem szeretem. Borongós, de talán még nem esőre álló időben, szél nélkül. És hát egészen elfogadható ütemben, bár a negyvenesek lazán húznak el mellettünk. Önkontroll, és nem, nem veszem fel a tempójukat: ma muszáj kímélő üzemmódban, okosan menni. Ez se biztos, hogy elég lesz… Meglátom. A falu végéig jó eséllyel: ha ott nem fordulok vissza, bármi megtörténhet…

Nem fordulok vissza. Egészen jól viselkedik a lábam: kevés fájdalom, óvatos tartás, súly és támasztás a balon. De ezt is csak okosan; át ne billenjen a baj oda is. Elhagyjuk tehát a házakat és nyaralókat, itt már a piroson megyünk; dózerút jön. Ebből jó sok lesz ma! Emelkedünk, de igen finoman, lassan, alig észrevehetően. Timiéket érjük utol, újra megdicsérem a Tekeres-völgyi sütijeit, kellemesen beszélgetünk.

És itt is az első EP: Pető-hegy, Berzsenyi-kilátó. Hamar fel a tetejére, innen igen szép a Balaton, Gyenes és Keszthely felé is remekül ellátni.  Fent kicsit huzatos, de ez természetes is – amúgy egész nap nem lesz gondunk a széllel. Persze a nappal sem: de most nem is ez a kérdés, hanem hogy mikor érkezik meg az eső. Egyelőre nem – kellemes, langyos a hőmérséklet, igaz, az emelkedő is tart, továbbra is. Az meg ugye fűtésnek is jó…

Sok tarvágás vagy részleges irtás után, immár a sárga jelzésen, haladunk tovább. Kellemes erdei ösvények is akadnak errefelé, de aztán újra kavicsos erdészeti úton vagyunk. Sokfelé látunk virágokat: már lent a faluban is, de a hegyre feljutva is egyértelmű a tavasz jelenléte. Megjön balról a sárga kereszt, majd jobbról a zöld sáv. Ezzel haladtunk közös szakaszon még a rajt után – a tizenötös távon indulók érkeznek rajta. Elég sokan vagyunk! Meg is lepődünk, mert a beharangozott eső miatt kevesebb résztvevőre számítottunk. De úgy látszik, aki eltökélt, azt nem lehet egykönnyen elriasztani. Sok kisgyerekes családot látok, meg tinédzsereket, vidám csapatokban. És szépkorúak is jönnek – néha komótosan, néha egészen gyors tempóban, derűsen. Így hát három generáció is képviselteti magát – és mindenfelé remek a hangulat.

Így érkezünk a „lepke-alaprajzú” túra közepére: Büdös-kúti pihenő, második ellenőrző pont. És ellátó pont is – a rövid távosokat leszámítva kétszer is. Pecsételés után mi is leemelünk egy-egy zsíros deszkát a komoly halmok tetejéről, és falatozunk egy jót. Igazán kiváló, forró tea is dukál hozzá; bizony még mindig jól esik, tavasz ide vagy oda. Aztán Zoli előre szalad, ő nagyon szereti a medvehagymát – és itt lelőhelye szokott lenni, oda tart. Lacival követjük hamarosan, és látjuk is, amint a szokott helyen gyűjti be a csemegét. Mi nem vagyunk érintettek, lassan előre ballagunk hát (immár a piroson), de hamarosan újra hármasban folytatjuk. A Vékony-cser nevű EP jön, farakások és kerítések után, egy balos derékszögű kanyarban. Kellemes pálinka-kóstolóval fogadnak; jól esik egy korty. Itt negyvenesek már nincsenek velünk – ők más úton folytatták – a tizenötösök meg visszafordultak az EP után Vonyarcra.

Mi harmadtávnál tartunk, észak felé megyünk – sőt, hamarosan el is érjük a legészakibb pontot, ami egyben a Veszprém – Zala megyei határ is. Elhagyjuk a piros keresztet, zöldre váltunk. Itt megint medvehagyma bukkan fel, több helyen is; szép élénk színe messziről látszik.

Kellemes erdei utak megint: tudjuk, hogy ez lassan a forrás környékét jelenti. Így is van, megérkezünk a Szt. Miklós-forráshoz, két derűs pontőr adja a pecsétet. Friss vizet is vételezhetnénk, de jól állunk innivalóval, és úgyis hamarosan visszatérünk a Büdöskúthoz – és a forró teához… Előbb azonban kis hullámzás a tereppel, „kimászunk” a forrás völgyéből. Nagyon szép ez a rész, kedvenc szakaszom a túrán, sajnálom, amikor újra kavicsos dózerút jön. Igaz, elég rövid: a rádiótornyot mellőzve hamarosan újra a Büdös-kúti pihenő nyüzsgő forgatagába csöppenünk.

Nem csodálom, hogy az út két oldalán, két asztalnál fogadnak a pontőrök: külön „érkezési” és „indulási” oldal találató itt. Fél tizenegy van, azaz még fél óráig akár rajtolni is lehet: ők majd csak kb. másfél-két óra múlva lesznek itt. Miközben – ugye – a hetes indulók már lefelé tartanak… Mi szépen elhagytuk a féltávot is, engedélyezünk magunknak egy rövid evés-ivást, és mehetünk is tovább, a zöld háromszögön.

Ereszkedés kicsit, aztán forduló után kis emelkedő. Akárcsak egész nap, most is figyelem a lábam. A lejtőt nem komálja, de az sem vészes – a többin egész jól viselkedik. Az meg mindegy neki, hogy megyek vagy futok – tehát időnként kocogunk is egyet, bár tesók jobban aggódnak értem, mint én magam. Persze nem ők érzik, amit én: jó lesz ez, még a végén egészen jó lesz!

Felbukkan egy újabb kilátó: tavaly készült el, és ehhez mérten egészen pompásan fest: ez a Pad-kűi kilátó (így, autentikusan). A táblán is így szerepel, rápillantunk, miközben lépcsőzünk fel. Érthetetlen számunkra, de többen ezt nem teszik meg, csak mennek tovább a kapott pecséttel. Merthogy itt is EP van, ezen a kis rövid szakasz zöld háromszögön – ami aztán hamar beletorkollik a zöld keresztbe. Arra váltunk, de ez egyben az utolsó jelzésváltás ma: azon eljutunk egészen a célig. Addig hosszú ereszkedés jön: enyhe, kellemes, laza. A lábamnak is az, legnagyobb örömömre. Persze a kavicsnak kevésbé örülök, de ezt tudtam előre, készültem rá – és azért rossznak sem nevezném. Az meg külön öröm, hogy sár és pocsolyák gyakorlatilag egyáltalán nincsenek.

Elhaladunk a Keserű-tető mellett, kellemes fenyves szakasz jön. Aztán a Csereze-hegy, ahol EP is fogad, a megszokott két barátságos pontőrrel. Egészen profi kis sátrat húztak fel maguknak. Korábban ez nem volt jellemző – gondolom, ők is az esőre számítanak. Ami még mindig nem jött meg! Igaz, bármelyik percben várható, ahogyan az eget kémleljük. Bélyegző után kanyargós, erősebb ereszkedés jön – de előbb lekukkantunk a felhagyott bányánál. Óvatosan, mert igen éles, veszélyes a széle – de a kilátás pompás, még ebben a borongós, eső előtti párában is. Távolabb azonban a Balaton sajnos kevésbé látható, mint ahogy az előző éveken örülhettünk neki. Ugyanez igaz a Szt. Mihály-dombra is, ahová tartunk éppen. Ereszkedünk, továbbra is, kisebb-nagyobb fák és bokrok között – és egészen hirtelen jön meg a falu, az első házak.

Aszfalt, nyilván, megint: a talpam nem rajong érte most sem. Házak, nyaralók, Balaton-parti érzés. Lefelé, még mindig, a part irányába, át a főúton is. Igen szép zöld, zsenge a fű, balról egy kis tavacska, a szomorúfüzek is öltik már fel tavaszi ruhájukat. Ehhez kapnak most egy adag frissítést: merthogy itt kezd el szitálni, szemerkélni az eső. De fogynak a kilométerek is, a domb és a kápolna szépen közeleg. Harangszó: dél van! Fellépcsőzünk, és gyönyörködünk a Balaton panorámájában. Itt egészen szépen látszik, igaz, nagyon közel is van. Fotózunk és begyűjtjük az utolsó pecséteket mára – és indulhatunk is. A szemerkélés – egyelőre? – eláll. Lefelé, kellemes ösvény, majd kerékpárút, át a hídon, hát persze. És a vasúton is, vissza, majd házak és nyaralók.

Végül felbukkan az állomás, meg a mellette lévő nagy rét. Ámulunk: a reggeli egy-két tucat autóhoz képest most teljesen teli van! És beérkezés, nahát, ez pont öt óra lett, perc-pontosan. A táv meg (60 méter híján) pontosan 25 km. Egészen szép; ötös átlag! Kellemes egy olyan túrán, ahová úgy érkeztem, hogy 60%-ot tettem arra, hogy fel kell, hogy adjam – és 30%-ot, hogy le kell neveznem. Megvan, sikerült! És a lábam sokkal jobban érzi magát, mint akár az előző napokban, akár ma reggel. Bónuszként pedig az esőt is megúsztuk. Oklevél, kitűző, és persze pecsét a kupa-füzetbe is. Fél órával később pedig – akkor már a szigligeti Várkávézó teraszán – leszakad az eső… Minden jó, ha jó a vége; megint.

Tekeres-völgyi maraton 42 TT - ahogy én láttam...

„Minden fejben dől el” – hangzik gyakran túrázók körében is a közkeletű mondás. Különösen hosszabb távok esetében szokás idézni, és ha nem is szó szerint, de tényleg nagy igazság van benne. Vallom, hogy minden túrára felkészülten kell menni: fizikailag és mentálisan egyaránt. Ez a túra kivétel volt, sajnos. Okuljon a Kedves Olvasó – hiszen a bölcs ember más kárán tanul!

Három nappal az eddigi leghosszabb túrám után (Iszkiri 100 TT, 108 km) csábítóan vonzott a Tekeres-völgy környékére hirdetett esemény. Ott kell lennem! Az előjelek azonban nem voltak kedvezőek. Társ nélkül kellett mennem, senki nem tudott-akart velem tartani. Kevés időm volt átnézni az útvonalat, EP-ket, ami nyilván nem elvárás, de én megszoktam. És hát a legfőbb gond a jobb sarkamon lévő vízhólyag, amit az Iszkirin „sikerült” begyűjteni, a megszokott dupla helyett szimpla zokniban. Épeszű ember ilyenkor otthon marad – a függőségben szenvedők viszont engednek a vonzásnak. Sebtapasz az Achilles-en, cérnaszálak a talpamban – és megyek.

Nemesvámos: rengeteg parkoló autó, sorállás a rajtban. Meglepett, mivel afféle lokális, helyi túrára számítottam. Tévedtem: sokan, sokfelől eljöttek, kihasználva a hét közepére eső ünnepnapot. Itt is, mint aztán egész nap, igen profi szervezést és rendezést tapasztaltam: nagyon gyorsan megkaptam az itinerem és útnak indulhattam. Toronyiránt: merthogy a faluból kivezető út mindjárt egy emelkedőn visz, a víztorony irányába – ami (Likas-domb néven) egyszersmind az első EP is. Ön-ellenőrző pont, amiből… sok lesz ma még. Meglepően sok. Mivel egyedül vagyok, sajnálom az itiner miatt leráncigálni a mini futózsákom, és inkább lefotózom. Főleg, hogy tollam sincs, pedig ott volt a kiírásban… hajjaj, ma nem vagyok a topon, na. Folytatom az utam a borongós, kissé felhős ég alatt. Mezőket kerülgetek, néha túratársakat is. Aztán az úthoz érek, ahol szerencsére nem annak szélén, hanem a mellette haladó kerékpárúton haladhatok tovább. Ennél is jobban örülök annak a mini aluljárónak, ami a forgalmas nyolcas főút alatt visz át. Máris itt van Veszprém!

Járdákon, kis forgalmú szakaszokon jutok előbbre, néhol lépcsőzök is; az épületek egyre patinásabbak. Megyei Könyvtár, Megyeháza, Színház… Aztán az Óváros-tér, nagyon szép, nem győzők fotózni. Városháza és Tűztorony, templomok, Várkút és székesegyház.

És István király szobra, Gizella királynéval: igen impozáns, ráadásul pompás kilátóhely is! Visszafordító, balos kanyar, elindulok lefelé, de… várjunk csak, itt nem EP kellett volna, hogy legyen? Itiner elő: de! Elhagytam, remek. Upsz, futás vissza, mérges vagyok magamra, amatőr hiba. Először fordul elő, hogy kihagytam egy pontot – még szerencse, hogy viszonylag időben (és a közelben) észrevettem. Így is majdnem két kilométer oda-vissza, de üsse kő! Igen szép ez a rész, vigasztalom magam.

Megkapom a pecsétet – némi édességgel egyetemben – és zúgok le a Benedek-hegy felé. Itt a következő EP, most már figyelem a leírást a kis lapon, sőt, zsebre is teszem, legyen csak kézügyben. Íme, az ember! Ezt a feliratot látom – na, ez könnyű, megjegyzem, megyek tovább. Kimegyek a keresztig, fényképezek visszafelé. Nagyon szép! Kanyargó kis utcák jönnek, nézem a telefonomon a track-et, követem a vonalát. Itt nincs turistajelzés, és – a városra való tekintettel – szalagozás sincs, tehát figyelni kell. Jobbról a Szt. László-templom, lépcsősor vinne fel – én lefelé megyek, a viadukt mágikus vonzásában. Hiba! Ott fel kellett volna menni, sóhaj, olvasni kéne a kis itinert. Ami: eltűnt. Itt veszem észre – alighanem kiejtettem valahol. Újabb sóhaj, követem a track-et, elmegyek a kis templom mellett. Aztán később megtudom, hogy ez is EP lett volna – amiről persze a track nem tudhatott…

Leérkezek a viadukthoz, ami Veszprém egyik jelképe. Áttérek a túloldalra, leereszkedek a lépcsőn, és közelről, alulról is megcsodálhatom, nem csak a fentről látható panorámát. Leereszkedek, majd elhaladok az Állatkert közelében. Lépcsősor jön: hosszan emelkedik, oldalában táblák mutatják be Veszprém lapp testvérvárosát. Nevét is innen kapta: Rovaniemi lépcső. Persze, utólag erről is kiderül, hogy (az egyik évszám) EP lett volna… Felérkezek, apró faépítmény jobbról: leginkább a Kab-hegyi Kinizsi-kilátóra emlékeztet. Érdemes felmenni: remekül vissza tudok tekinteni a városra és az eddig bejárt szakaszra. Gyerünk, tovább, itt a Gulyadomb! Tetején újabb kilátó: ezt Gizella királynéról nevezték el. Pompás, új építmény, igen érdekes formával. Fém-szerkezet, információs tábla taglalja a részleteket. Szerencsémre egy túrázó páros is ezt nézi – igen, EP ismét! Felírom az alkatrészek számát (itt ez a kérdés), és kölcsönkérem egyik útleírásukat, hadd fotózzam le! Házaspár, végig együtt mennek – tehát nekem is adják, köszönöm!

Így azért könnyebb. Kocogok lefelé, közben böngészem, memorizálom a következő szakaszt. És főként az EP-ket, amiből rengeteg van. Átkelünk a nyolcason ismét: itt sajnos szintben, de sikerül hamar. Füves és fás szakaszok váltják egymást, majd hirtelen holdbéli táj jön. Hatalmas sziklák között visz az út, az egyiket magáról a Sátánról nevezték el… Ördögrágta-kő, hátborzongató kifejezés, és itt is EP van. A hamar felbukkanó emberek azonban – most még – nem: majd csak visszafelé. Hamar bepótolom az itinerem hiányosságait, és (egy puszta mezőn áthaladva) Csatárra érkezek. Hétvégi házak sora; a szabadnapra és a kellemes időre való tekintettel elég sok pihenő-kertészkedő emberrel. Kis kápolnánál jobbra fel, jöhet a Csatár-hegy, tetején újabb panorámával.

A Cholnoky-kilátónál is kérdés van: társaktól tollat kunyerálok, és felírom a helyes választ. Zsák marad a padon, itinerrel a zsebemben hamar felfutok, fényképezek. Párás, de szép – ide fel fogok még jönni máskor is, érzem. Lent felkapom a zsákom, és futás lefelé! Remek terep, kiváló kanyarokkal, süt a nap… hajrá! Leérkezek, milliónyi hóvirág, patakpart, csend és béke. Aztán civilizáció és „emberes” EP: pecsételés, elő az itinerrel! Az itinerrel… Ööö, izé… talán a másik fiókban…? Zsebemben? Sehol?!

Vannak ilyen pillanatok, szó se róla – csak ma már kezd sok lenni. A kilátónál, hát persze, amikor nem tettel el, csak a zsebembe! Na, ott eshetett ki. Telefon Edinának, a rendezőnek: rögzítem az utat, meg fotózok is: elfogadod? Persze, ne viccelj, menj csak tovább! Jóleső a bizalom, erőt ad (ami most kell is), így hát folytatom tovább.

Itt a márkói völgyhíd; a közvetlen közelében megyünk el, majd fel is kapaszkodunk mellé, egy bányát mellőzünk. Eléggé beborult, erős a szél is – na és a monoton száguldó autók zaja és látványa se felemelő. Ehhez még három gazdátlan kutya jön, hogy teljes legyen az élmény… Túratársak „árnyékában” lopakodok tovább, és jobb híján futok egy sort, hogy kicsit lerázzam a rossz érzéseket.

Felbukkan Bánd, előtte pedig az Esseg-vár romja. Pompás látvány, nagyon magával ragad, alaposan körbejárom. Alatta a békés kis falucska, mögötte a hegyek – amik nekem még előttem vannak. Itt a fordulópont, a túra legnyugatibb pontja: elindulunk visszafelé – csak persze más úton.

Előbb azonban még egy bándi EP: személyzettel és ellátással. Kedves hölgy fogad, rám néz, és nevemen szólít. Ööö, igen, én vagyok… de honnan tetszik ismerni? Az elhagyott itineremet nyomja a kezembe, már le is pecsételve! Döbbenten állok. Mosolyogva magyarázza, hogy megtalálták túratársak, Márkónál leadták, az ottani pontőrök egyike meg utánam hozta. Meghatottan állok, köszönöm neki, nekik, és arra gondolok, hogy lám!

Hogy jó helyen vagyok… nem csak a csodás tájak, nem csak a szervezés és rendezés… Ez egy ilyen társaság. Egy igazi közösség, ahol a köszönés, a mosoly alap. Ahol a segítő kar, egy sebtapasz vagy egy korty ital a sajátból… itt ez mind természetes. És mindezek felett a hit: hogy lehet ezt így is. Teljesítménytúrázók társasága.

Megeszek egy szelet zsíros kenyeret valami különleges, finom hagymával, és házi karamellizált bodzaszörpöt iszok hozzá (igen, megjegyeztem, tényleg ez volt!). Mindjárt kisebbnek tűnik ott az a halom, a Cinca-patak túlpartján, az Alinca-völgy mellett. Igen, a Miklós Pál-hegyről van szó, oldalában a közeli Szentgálról elnevezett lenyűgöző tiszafás. Eléggé meredek kaptatón megyünk fel, de igencsak megérte!

A tiszafák a kora tavaszban is zöldek, egészen sajátos hangulatot árasztanak, és remek, kanyargós ösvény vezet közöttük. Sokat fotózunk itt Gáborral, akivel összetalálkozunk – és kellemesen el is beszélgetünk. Gyorsan felbukkan a kilátó – merthogy megint az jön; ma már a negyedik. Nem semmi egy maratoni távon! Hát ha még hozzáadjuk a természetes kilátópontokat is (ahol nincs szükség efféle építményekre) – a lista igen tekintélyes lesz.

A panoráma innen is szép, és kiválóan látszik utunk folytatása, a Tüses-völgy és a Várhegy is. Egészen őszi hangulat van itt: sok fán megmaradt a barna lomb: valamiféle védett, zárt hely lehet ez, ahol a tél sem tudott érvényesülni. Kiváló futóterep, ki is használom. Aztán a lejtő alján egy szép híd a Séd patak felett, ezt le is fényképezem… ejnye. De hiszen ebben a zsebemben volt… Még mindig nincs vége?! Visszafordulok, az imént előzött három túratárs érkezik nevetve: kérsz egy fotót?? Megkönnyebbülten mosolygok én is. Hát, ma ez van. Tovább megyek-kocogok, igyekszem mindenemre jobban figyelni, és innentől már nem is lesz gond.

Márkói völgyhíd, másodszor. Nagyon megköszönöm kedvességüket, eszek-iszok – de csak módjával. Figyelmeztetnek ugyanis az előttem álló feladatra. Itt tornyosul előttünk-felettünk: a Malom-hegy. Meredek lesz, mondják, de hát jártam már pár igen erős hegyoldalban, hadd jöjjön. Na, a feladat meghaladja a várakozásaimat – és a tapasztalataimat is. Felkerül a képzeletbeli dobogó tetejére! Olyan versenyzőket taszít le, mint a Bánya-hegy a zöld jelzésen vagy az Ágasvár a kék háromszögön. Szalagozott, turistajelzés nélküli négyszáz méterén 141 méter emelkedés fogad – alaposan megmozgat és megizzaszt, mire a tetőre érkezek. Persze, a jutalom most sem marad el: lenyűgöző kilátás fogad. Ráadásul egy siklóernyős pont a szárnyait bontogatja, és sikerül lencsevégre kapnom a levegőbe emelkedését. Egyedi élmény számomra, szárazföldi patkánynak… Alighanem előbb leérkezik, mint én, gondolom…

Neki is lódulok, megteszem a tőlem telhetőt – jó kis futóterep jön. Hosszú egyenesek, kellemes lejtés, majd egy erős hajtű fordít vissza, sok szalaggal. Ismerős kietlen-bokros mező, igen, közeledünk újra az Ördögrágta kőhöz. Itt ugyanis Mátéval találkozok-ismerkedek össze, jól elbeszélgetünk. Az EP-n pedig Timi és kis csapata fogad. Nem üres kézzel: saját, házi készítésű sütikkel kínál. Felejthetetlen! Főleg a pizzás csiga, meg a kókuszos rolád, meg a piskótarolád… Mindehhez forró tea az üstből – nem is könnyű tovább menni. De vár a névadó szakasz: hamar bent tekergek a Tekeres-völgyben.

Igen látványos, hangulatos – valamelyest a Gaja-szurdokra emlékeztet. Óriási sziklák, kanyargó ösvény, pihenők és esőház. Közönség is dukál mindehhez: jó néhány családdal, kisgyerekkel kirándulóval találkozok. Jó érzés látni a piciket, ahogy kipirultan rohangálnak, élvezik a friss levegőt és a mozgás szabadságát. Utam kanyarog tovább, újabb kódot fotózok le, majd kiérkezek, nyílt mezők közé. A távolban civilizáció bukkan fel, és tudom, hogy az már a mai túra vége: Nemesvámos.

Amilyen szépen kitartott egész nap a sárült, vízhólyagos talpam, most úgy adja meg magát – szinte pár méteren. Előbb ég, majd sajog, végül: fáj. Kitartás, két kilométer, biztatom magam. Átvágok az úton, próbálok a lépteimre gondosan figyelni, terhet könnyíteni. Aszfalt jön, nemszeretem fajta, de hát a befutó már csak ilyen, mindig. Bicegek a házak között, a betervezett hat kilométeres Vámosi sétát lélekben elengedem. Ezzel a lábbal nem… örülök, hogy ennyit is kibírt. Mert aztán végül kibírja, szegény, célba érkezek, sorállás, sokan vagyunk. De az érkeztetés is igen gyorsan megy. Kezembe nyomják az egyedi kitűzőt és az emléklapot, kézfogás, gratuláció. Na látom, meglett az itinered, örülök! Hát én is. Meg hogy meglett ez az egész. Mert igen szép túra volt, szuper vonalvezetéssel, jó rendezéssel – még a sok-sok csetlés-botlással, hibát hibára halmozással együtt is. Minden jó, ha jó a vége… bízom benne, hogy most is így lesz. Igaz, a szombati Lepke-túráig már csak három nap van… kettő és fél. Na, itt a következő nagy kérdés, igen. De hát majd meglátjuk! Addig összerakom magam, bízom benne – így is, úgy is. A tanulság nem kevés, okuljatok, felebarátaim!