Művészetek völgye 20 TT - ahogy én láttam...

Igazi kikelet: pompás napsütés és hóvirág-mezők, langyos meleg és ama bizonyos tavaszi szél, ami vizet áraszt. Ezekhez jött egy kellemes, jellegzetes táj a maga varázslatos hangulatával, némi dombok és hegyek – és az eredmény: egy jóleső túra a Művészetek völgyében.

Ha csak tehetem, a leghosszabb távon indulok minden túrán. Így láthatok legtöbbet a környékből, nagyobb a kihívás, és persze enyhébb a fajlagos költség is. Kivételt családtagjaim kedvéért szoktam tenni – így volt ez most is. Kis feleségem is elkísért, szóval, a leghosszabb táv („Nagy kör”) felét, kb. 18 km-t vállaltunk. Itt viszont némi számolgatásra és logisztikára is szükség volt, mivel ez a variáció nem körtúra: Puláról kell eljutni Monostorapátiba. Célszerűbbnek láttam a kocsit a célban letenni (beérkezéskor kellemes érzés tud lenni), és átbuszoztunk a rajtba. Ott mindjárt ismerősökkel, Brigiékkel találkoztunk, akik a tízes távra jöttek – együtt szálltunk hát le és neveztünk be Pulán. Messzire ugyan nem kellett menni: a rajtoltatás – kissé nomád módon – a buszmegállóból történt. Sorállás, mivel hogy sokan vagyunk – és ugyanezen okból a nevezési lap is kifogyott. De aztán hamar indulhattunk, egy-egy gyümölcs kíséretében.

Néhány száz méter után elbúcsúzunk az aszfalttól, és hamar a Tálodi erdő remek útjain haladunk előre. Kiváló időjárásban, napsütésben van részünk, bár a szél elég erős. Az erdőben, a fák között azonban nem érezzük, így nem kell erre figyelnünk. Szerencsére van más, amire viszont igen: felbukkannak az első hóvirágok! Itt még csak pár szál, később tengernyi.

Mellettünk pedig ott csobog és kanyarog az Eger-víz, később pedig virágzó mogyoró-bokrok barkáit csodálhatjuk meg. Aztán rét balról, ismerős már – és igen, itt az OKT, jön az is Nagyvázsony felől, balról, megjártam már többször.

Haladunk rajta kicsit, erdőbe érkezünk újra, és máris a Kinizsi-forrásnál találjuk magunkat. Kód a fán, sorállás érte, egyszerűsítek, hamar lefotózom. Emlékszem a finom vízre, de Jutkát nem tudom meggyőzni, így magam kortyolgatom. Aztán a pár lépésnyire álló Tálodi kolostorromhoz megyünk, megnézni a részletében is impozáns falmaradványt. Környéke most igen rendezett, tiszta, és itt is rengeteg a hóvirág.

Indulás tovább, emelkedő jön, a Som-hegy tetejére, jól belátható, egyenes szakasz. Sok túratárs szuszog felfelé, Tamás előz viccelődve… gyakran találkozunk, kellemes a viszontlátás. Aztán hosszú laza, beszélgetős lejtő. Néhol saras, de nem vészes – egy-két szakasznál azért oda kell figyelni, „szélezni”. Kanyarok, többször derékszögben, de ahogy a túra teljes szakaszán, úgy itt is megbízható, igen korrekt szalagozás kísér. Újabb erdők, madarak dalolnak, és azon kapjuk magunkat, hogy ritkás-ligetes részhez érkezünk. Kiérkezvén az erdőből, pompás panoráma tárul elénk: egy völgy. Sőt: A Völgy! A túra névadója, ami ma már sokaknak ismerősen hangzik: Művészetek völgye. Balra Vigántpetend, távolabb dombok-hegyek láthatók. Kivehető a „Szputnyik”, vagyis a Távközlési Állomás, aztán Öcs és rajt-helyünk, Pula is.

Vigántpetendre pontban harangszókor érkezünk, jól esik hát az ellenőrző ponton az ellátás. Igen finom a kenyér, jószerivel mindegy is, mit teszek rá… de van választék bőven. Enikőék dolgoznak ezerrel, de sokan vagyunk, akik pecsétet vagy étel-italt kérünk… hát, nem irigylem őket. Pompás a tea is, szusszanunk egyet, eszünk-iszunk, beszélgetünk. Vera is előbukkan, jó a hangulat a szép tavaszi időben, aztán tovább indulunk (egy szál pólóban folytatom). Elhagyjuk a templom-dombot, betérünk balra, mezők között emelkedünk, lassan.

Aztán gyorsabban; közelítjük a mai csúcspontot,

a Király-követ. Erdőszélen, majd bent haladunk, többször muszáj visszatekinteni, fotózni - a panoráma lenyűgöz. Majdnem sok is a szalag, kicsit belekavarodunk, de korrigálunk, jöhet a meredek emelkedő. Jutka a térdét fájlalja, megállunk többször is pihentetni. Brigiék érkeznek szemből, nekik itt volt a vége, a tízesek célja – ők már csak leballagnak a faluba a buszmegállóba. Mi törünk felfelé, a bazaltsziklák tömbje balról rendkívül impozáns, az út helyenként határozottan meredek. Aztán fent vagyunk, jöhet a pecsét és a müzliszelet. Meg a kilátás, persze: elsősorban az alattunk látható Kapolcsra, de messze szaladhat a tekintet, végig a völgyön.

Ahogy sejtettem is, az ereszkedés még nagyobb kihívás kis feleségem térdének. Többször megállunk, sállal köti be, kicsit jobb így. Aztán enyhül a lejtő, beérkezünk a faluba, ahol zsong az élet. Pillangók előttünk, a fű itt-ott már zöldell kicsit, a patak hangulatos hidak alatt csobog tovább. Inkább az alsó úton megyünk, ez ismeretlen, és csendes is. Aztán a falu vége felé egy tiritarka háznál jobbra fel – és jöhet az utolsó emelkedő. Jutka azonban átgondolja, és nem vállalja be sem ezt, sem a maradék hét kilométert. Aggódik, nehogy komolyabb gond legyen, és visszafordul, a faluba. Nagyon sajnálom, de megértem, és egyetértek döntésével.

Egyedül veselkedek hát neki a maradék szakasznak, ami mindjárt itt egy kaptató formájában jelentkezik. Megtévesztő a név: Bondoró alja – de amikor készültem a túrára, láttam már, hogy itt elég sűrűek a szintvonalak… Felérkezve nagy rét fogad, közepén szép tavacskával. Kutyás túratársak veszik körül, az út jobbra halad el, megyünk tovább. Hamarosan papírlap a fán, újabb kóddal, megint csak fotózok. Itt igen jól futható a terep, nem szeretnék kiesni a tempóból. Főleg, hogy a telefonban Jutka élcelődik (immár a buszmegállóból): melyikünk érkezik előbb a célba?

Megteszem, amit lehet, meghúzom az ütemet, nehogy sokat kelljen rám várnia. A terep is segít, kellemes lejtő következik, hosszú szakaszon. Aztán hirtelen vége az erdőnek, és a látvány lélegzetelállító. Előttem a Tanúhegyek egy csoportja: szemben a Szt. György-hegy, balra a Csobánc sapkája bukkan ki a Boncsos-tető felett, jobbra a Hegyesd. Előtte a Monostorapáti-tó, míg leghátul a Keszthelyi-hegység vonulata vehető ki. Lenyűgöző, de sajnos fényképezni – a szemből sütő nap miatt – igen nehéz.

Aztán az utolsó kilométerek… enyhülő, majd megszűnő lejtő, jól járható utak. Megjelenik a civilizáció: kerítések, szőlők és gyümölcsösök – és persze előttünk a falu. Leérkezek a műútra, a forgalom nem vészes, de a kipufogókat újra szokni kell. Néhány kanyar, rengeteg túratárs: sokakat utolérek újra. És beérkezés a célba, emléklap és kitűző – meg egy gyors telefon. Be, igen, sőt: megyek is érted Kapolcsra, mert érdemes… a busz majd csak fél óra múlva jön. Jutka közben egy kellemeset pihent és napozott, és szemmel láthatólag nem bánja a kihagyott utolsó kilométereket. Tapolcán remek ebédet csapunk, majd felfedezünk egy kiváló cukrászdát is… szóval, minden jó, ha jó a vége!