Őrvidék-Várvidék 100 TT - ahogy én láttam...

Tavaly meglehetően magasra tették a lécet a rendezők: színvonalas, változatos (és nem könnyű) teljesítménytúrát szerveztek, köröket verve az első évi kísérletükre. A Kőszegi-hegységet szeretők (vagy most felfedezők) ezúttal is fáradtan, de elégedetten, élményekkel gazdagon térhettek haza. És amire legkevésbé számítottunk: száraz lábbal!

Hosszú napokon át szinte folyamatosan szakadó eső, patakokban ömlő víz… Lucskos parkok, fázó, lakásokat befűtő emberek: így kezdtük meg a túra hetét. Szerdától jött az enyhülés, és egyúttal komoly szél is, amik így együtt szombatra hihetetlenül megváltoztatták a borús helyzetet. Így hát nagy-nagy optimizmussal és visszafogott öltözettel ballagunk be Zoli öcsémmel a lukácsházi Közösségi Házba. Ahol aztán pár perc múlva csak nevetek, fejemet csóválva… Ilyenre még nem volt példa: minden egyes indulót ismerek, mindenkivel kézfogás vagy puszi – ez hihetetlen! Az is igaz, persze, hogy nem hömpölyög a tömeg: negyven-egynéhányan jöttünk itt össze, hogy a százas távot megkezdjük. Fantasztikus a társaság, és ennek megfelelően a hangulat is. Villámgyors rajt-procedúra (hála az előnevezésnek és a vonalkódnak), felhörpintek még egy kávét is – aztán hat óra, indulás! Kikanyarodunk a faluból, kevéske aszfalt, be és fel a sárga körút-jelzésen az Avas-tetőre. Egy párost előztünk, azóta az élen vagyunk, üres utakon. Itt már tényleg nem kell lámpa, de eddig kicsit rezgett a léc… És kaszált, kiválóan járható ösvények, szuper! Tavaly elég nagy volt az aljnövényzet: ez most az első kellemes meglepetés. A másik a már említett száraz talaj – hamar fel is jutunk a kereszteződésbe. Nem mélyedünk el a gondolatban, hogy itt majd 83 km környékén leszünk ismét, másik irányból… Inkább lezúgunk a kiválóan futható lejtőn, réteket érintünk, elhagyjuk Kőszegszerdahelyet; gondozott gyümölcsösök között haladunk előre.

Velem, Pittyes kocsma az első ellenőrzőpont, ahol várunk két percet Kati nénire (meg a pecsétre). Ez most sok! Elhatároztuk ugyanis, hogy megkíséreljük a tavalyi 20:06-os eredményt megjavítani – cél a húsz órán belüli teljesítés. Az olyan jól hangzik… Hát, itt most három perc pluszban vagyunk, sajnos, így hát maxigázon megyünk fel a piros sávon, ahol pedig figyelemre méltó emelkedők fogadnak. Utána a piros kereszt sem sokkal kímélőbb.

A piros körnél a Borha-forrás fogad; meglepetésemre szárazon: na, ilyent sem láttam még… Két órája jövünk, és hitetlenkedünk: hogyhogy még mindig nem előztek meg futók? Gyors ereszkedés, kis aszfalt, és az Enikő-forrás vigasztal kellemes vizével. Itt matricát ragasztunk, és a sárga kereszt után áttérünk a zöld háromszögre.

Ez megint jó kis emelkedő, tehát gyorsítunk: itt lehet időt nyerni… Az Óház-tetőn mosolygok – Péter, a rendező ígért kilátós ellenőrző pontot: hát ez az! Fel kell menni, és egy ötletes megoldással a leláncolt tábla lakatján van a bélyegző.

Panoráma, persze, ezredszer is meg fog állítani egy percre. Emitt Kőszeg (oda most megyünk), tőle balra Ausztria: oda meg mindjárt utána… hát hajrá! Plusz öt perc, hú, tesó, lassúak vagyunk! Kék háromszög, pompás utak, Fatalin-bükkök és Ördögtányér-szikla. Ezeknél muszáj megállni, fotó és emlékezés korábbi találkozásokra. És megérkezik az OKT, a Pintér-tető, majd megint ereszkedés, lejtők és jóleső futások.

Letérünk az antennáknál, sárga Alpannonia-jelzés, majd itt a Szulejmán-kilátó, újabb matricával. Le a lépcsőkön, Király-völgy – és itt ér utol az első futó. A zegzugos utcákon azonban bizonytalankodik, és segítünk: bekocogunk vele a várig (először jár itt, mint kiderül). Ott aztán rövid pihenő, evés-ivás: kenyerek, finom tea és szörp, kávé… Befut Ádám, mi viszont elköszönünk, plusz idő terhével vállunkon. Tovább az OKT-n a Kálvária aljáig, majd át a zöld sávra: Csónakázó-tó és Andalgó. Beszélgetünk, de közben nem andalgunk…

Határátkelő, egy harmincas távon indulót igazítunk útba, gyors fotó a Hubertus-kápolnánál. Alig három hete jártunk itt pici lányommal, de jó is volt! És Rőtfalva (Rattersdorf), majd Liebing – ez utóbbi végénél megint a fiatal futó srác… Nem, nem arra! Megköszöni, elhúz. Itt már kifejezetten meleg van, nem is csak langyos idő. Nagy csapat előttünk: Valtert üdvözlöm, harmincon tolja a többiekkel. Jönnek az erdők, kavicsos utak, sok-sok elágazó.

Tavaly mintha több szalag lett volna… igaz, kevesebb zöld M-betű a fákon (Mária-jelzésként). Nem mindig könnyű észrevenni, bár nekünk nem okoz gondot – de mi harmadszor járunk itt. Krisztián (futó barátunk) először, és többször meggyűlik a jelzésekkel a baja. Így hát újra meg újra segítünk neki Hochstraß-ig. Ott megint matricázunk, és Lékáig (Lockenhaus) hárman, együtt megyünk. A várnál ellátó- és ellenőrző pont: roppanó, édes alma, sok-sok nápolyi és ásványvíz jut mindenkinek. A rövidebb távosok itt visszafordulnak, mi meg lezúgunk a kis patak felé.

És át a hídon, hát persze! Lóháton tilos, jelzi egy tábla... Balra fordulunk, és a Billa parkolójában feleségem, pici lányom fogadnak. Tavat és várat néztek, kirándultak, vásároltak – és még egy kis serpázást is vállalnak. Zoknit, pólót cserélünk, én még lábbelit is: sok aszfalt jön, megreszkírozom a kevésbé kapaszkodós, de komfortosabb talpú futócipőmet. Csak eső ne legyen! Elköszönünk, kijutunk Lékáról – és egy kereszteződésben ott van Krisztián. Uhhh. Na, itt lett elege az osztrák turista-jelzésekből (pontosabban azok hiányából), és innen már a célig elkísért bennünket. Toljuk a sok-sok aszfaltot, de újdonsült beszélgető- és túratársunkkal gyorsabban fogynak a kilométerek. 

Langeck és Weißenbachl ahogy jön, úgy el is tűnik mögöttünk, és az aszfalttal együtt a sík utaktól is elköszönünk. Meg a melegtől is: komor felhők gyülekeznek, és ahogy közeledünk Oberkohlstättenhez (Felsőszénégető), úgy látszik egyre bizonyosabbnak az eső. Fázni azonban – az említett emelkedőknek köszönhetően – nem kell. A falu közepén balra térünk, fénykép a névadó boksáról, és máris az ellenőrző ponton vagyunk.

Ez a legnyugatibb pont; majdnem féltáv, szusszanunk hát egyet, és megköszönjük a remek szendvicseket. Ásványvíz is jár megint, és a padokon pompázatos panoráma tárul elénk. Jobban esik így még a falat is, beszédbe elegyedünk a pontőrökkel is. Örülnek nekünk, mint első érkezőknek, így hát nem is könnyű újra elindulni.

Pedig el kell, mert most vágunk neki túránk legmagasabb hegyeinek! Tekintet az órára: igen, a többlet most is kísér bennünket. Hol több, hol kevesebb, de mindig pluszban vagyunk. Tesó, hogyan száguldhattunk itt tavaly? Bármennyire is tempózunk, képtelenek vagyunk „utolérni magunkat”. Az erdők szépsége persze aztán gyorsan feledteti ezt: gyönyörű szakaszok vannak errefelé is. Meg emelkedők. De hát Burgenland (vagyis a Várvidék) legmagasabb tájain járunk, előttünk a legmagasabb hegyek. Mégsem lesz eső? Úgy tűnik, elkerül bennünket.

Füves szakasz vezet, biztos jeleként a Kis-Szarvaskő (Kleiner Hirschenstein, 836 m) közeledtének. És itt az emléktábla, Mátyás királyt idézve (meg az itteni vadászatait), távolban meg a két antenna-torony. Arrafelé vetjük az irányt, jöhet a Dreihotter (795 m), majd a Nagy-Szarvaskő (Großer Hirschenstein, 862 m). Na, ez már döfi! Ez már magasság! Ezt már csak egyetlen hegy tudja túlszárnyalni errefelé…

Oda megyünk, persze. Az örök kedvenc, a lenyűgöző, a sokszor bejárt Írott-kő. Nekik Geschriebenstein… szeretik ők is. Az még további 21 méter. Lenne, ha nem kellene előbb leereszkedni a Ranch-hoz, átvágva a főúton, parkolón. De le kell, természetesen. Sok-sok kiránduló most is, ami sok-sok előzést is hoz.

És íme, az írott (vésett) kő, az eredeti - bár az írás megkopott, de a tábla megemlékezik a történelemről. Kilátótorony, tövében pecsét, édesség és az ígért tea! Megköszönjük: komoly dolog lehetett felcipelni ide, de meg kell hagyni: jól esik. Felmenni itt is kötelező, Krisztiánnak különösen – leereszkedés után pedig a két Kék kiindulópontját is megmutatom neki. És azt is, hogy az OKT-n 2,6 km-re (kellemes ereszkedéssel) odaérkezhetnénk a Hörmann-forráshoz, ahová nemsokára megyünk. Csak hát előbb – kis lazításként – leereszkedünk Bozsokra, majd át Velembe – és aztán tényleg jöhet az említett Hörmann. Ja, hogy közben megteszünk plusz tizenegy kilométert? És veszítünk (majd visszanyerünk) majdnem hatszáz métert? Ez lesz a következő órák sava-borsa!

Ez talán a hegység legszebb szakasza? Majdnem biztos vagyok benne. Nekem az. A Golgota, a patak környéke, a Sötét-völgy… elmondhatatlan, lefényképezhetetlen. Aztán jönnek a Kalapos-kövek: megcsodáljuk mindhárman. Szóltak, tudjuk, várjuk: kidőlt fák, nehezített terep jön pár száz méteren. Óriások lépcsője, nyílegyenes ereszkedés, bozsoki panorámával - majd zegzugos futás és lejtők. Feleségem és pici lányom, megint! Bozsok, a Sibrik-kastély közelében: eljöttek ide is. Megint gyors átöltözés, de nem veszem vissza a terepfutó cipőt: bízom a jó időben, a jó utakban. Elköszönünk, kék kereszt, gesztenyések, a lassan nyugodni térő nap varázslatos fényei és színei. Velembe érünk, futás az utca közepén, Pittyes újratöltve. Zöldségleves! Istenem. Hogy ez megint milyen finom lett! Tetejére jóféle kőszegi Chardonnay; tisztán, mert öcsém most így javasolja. És milyen igaza van! Mennyivel könnyebb így nekivágni… A falunak, a sötétnek, a hosszú-hosszú emelkedőknek. Mert itt már a fejlámpa is előkerül, azzal jutunk fel a Guglinra, a Szt. Vid-kápolnához. Megkerüljük balról, hatalmas kidőlt fákon átjutva – hm, jobb lett volna a lépcsőn felmenni. Aztán kis szusszanás, át a szerpentinen, és tovább. Fel. Továbbra is fel. Meredek, sötét, gyökeres és köves. A fenyvest viszont már az illatáról felismerem, és tudjuk: felérkeztünk! Matricát ragasztunk, jobbra térünk: kék háromszög. Pólóban és papírvékony mellényben – a dzseki továbbra is hátul marad nehezékként.

Kendig-gerinc! Felemlegetjük a tavalyi éjszakai panorámát: most is az fogad, kiváló kilátással, egészen Szombathelyig, a célunkig. Meg a sok kis kivilágított falu… lenyűgöző látvány. Igen huzatos ez a hely – most egészen szerény széllel megússzuk. Végigjárjuk a tetőt, gyönyörködünk. A két Kendig-csúcsnál oda kell figyelni, meg a végén az ereszkedésnél is. Itt kétszer is megnyikkantom a cipőt – hát, nincs mese, ez korlátozott tudású darab terepen, de hát ezt választottam, ezt vállaltam. Szerencsére megjön a Vöröskereszt, váltunk az OKT-ra, majd az Irány-hegyen keresztül újra a – délelőtt már érintett – Óház-tető jön. Ezúttal személyzettel, forró levessel vagy teával: szánunk rá pár percet. Meg a kilátóra is, hát persze! Hát ki lehet ezt hagyni bármikor is? Odalent a szüretet ünneplő Kőszeggel? Fények, idáig hallható zene és mulatság… indulunk mi is tovább, lefelé.

A városig ugyan nem (talán jobb is), de azért jó mélyre. Majdnem negyed óra hátrányunk van tavalyhoz képest. Mégsem tudom feladni; még mindig nem… Zöld sávon haladunk, majd áttérünk a… zöld sávra. A másikra, merthogy itt kettő is van, egymáshoz egészen közel. Vadonatúj jelzésekkel, frissítve, kiváló utakon. Ez igen! Tavalyhoz képest ez az egyetlen újítás az útvonalon, ez a hétszáz méter – de megérte, úgy véljük (ráadásul sok aszfaltot is kihagyva).

Isten veled, Kőszegi-hegység! Ez itt már a Pogányok, a kereszteződés: sárga sáv. Na, ez marad egészen Szombathely határáig! Úgy is, mint Szt. Márton turistaút, 22 kilométeren át. Sok-sok murvás-kavicsos út jön most, egyenesen egészen Kőszegdoroszlóig. Lélekölő irdatlan hosszú egyenes, inger- és esemény-szegény. Még a falu is… mintha a kutyák is csendesebbek lennének. Aztán az utolsó komolyabb emelkedő, amit még érdemes számon tartani, de elfogy ez is, felérkezünk, és hamarosan itt az Avas, megint. Meg a nagy kereszteződés, a reggeli (csak akkor a másik két szárán jártunk). Betársul a piros is, de lényeg a sárga… ezeken jutunk el a Csömötei-kilátóhoz. Itt szinte kaszinó van: tea és kávé mindenféle kiegészítőkkel, édességek, meg kenyerek. Nyúlnék a szokott zsíros deszkához, de azt hallom, hogy „málnalekvár”. Na, nem is bántam meg, hogy öcsémre hallgattam: eszméletlen finom volt, Kösz, Szilvi: jövőre is jövünk!... J

Kis belekocogás – javítunk, de még mindig nyolc perc hátrány. Holdfény Liget, jobbos-balos derékszög, picike emelkedő. Tényleg az utolsó! Szőlők és gyümölcsösök között tovább, jön a szántóföld széle. Na, ha sehol, itt akkor is dagonya lesz. Hát nincs! Semmiféle dagonya, semmi sár – porszáraz ez is. Hát akkor húzzuk meg! Perenye fényei, jobbos-balos derékszög megint, a kutyák valahogy itt is nyugisabbak. Vasárnapra váltunk – öcsém szerint túl későn: tavaly ezt a falu túlsó végén sikerült, nem itt. És azt hiszem, valahol itt kezdett el gyorsítani. Még gyorsítani. Kiérkezünk a faluból, tényleg komoly tempóban, és – gyorsítunk. Egyenes szakaszok délnek, elfogy a kukorica, megjönnek a tuják, meg (valahol balra, párhuzamosan) Gencsapáti is. Mi most jobbra térünk, Szt. Márton-kápolna jön, balra vissza, és hosszú-hosszú egyenes dél felé, megint. És gyorsítás. Újra hálásan gondolok a cipő-választásomra. Kavicsos dózerút, fussunk kicsit, fiúk! Krisztián azonnal rááll, öcsém inkább megy. De nagyon. Itt a 89-es elkerülő műút, utolsó matrica – és még itt is, mint egésze napon át, mi bontjuk ki a tasakot, amiben megtalálható. Rétek, gyümölcsösök - és Olad fényei! Oda tér be a sárga: mi elköszönünk tőle, és megkezdjük az utolsó hármat. És igen: ott már tudtuk.

És úgy is lett. Az utolsó hármat kis híján lefutottuk, nyolc-kilenc közötti ezreket mentünk, és az órát 19:44-nél állítottam le az Őrvidék Ház kapujában. Uram Istenem! Háromnegyed kettő! Minden idők leggyorsabb százasa! Na, jó… kereken egy perccel jobb csak, mint az idei Kinizsi. De – szerintem – jóval nehezebb túra, és az sem mindegy. Szilvi fogadott és gratulált, és mi is egymásnak: elsőként érkeztünk be, ez is annyira hihetetlen! Mint az egész nap, mindvégig: a sok csodálatos táj, a kedves emberek, a küzdelem az elemekkel és az órával... és legfőképpen: önmagunkkal. Fantasztikus volt, köszönjük, viszontlátásra!

Lővér IVV 12+ TT - ahogy én láttam...

Mindig hangulatos, könnyű és kellemes túrákat rendeznek a Lővér Természetbarát Egyesület lelkes tagjai – ezúttal sem volt ez másként. Érezhető és tapasztalható, mennyire szívükön viselik szűkebb környezetüket, és mutatják azt be másoknak is. Sőt, még egy kis módosítást is engedélyeznek, ha éppen arra támad kedvünk…

Remek élményekkel gazdagodtunk tavaly ezen a túrán, és persze, hogy visszavágytam. De június óta bennem motoszkált a Tolvaj-árok emléke is, ami igen mély nyomokat hagyott bennem a felejthetetlen SopronTrail óta. Vettem hát a fáradságot, és ötvöztem a kettőt! Főleg miután kiderült, hogy a középső, 12 km-es táv a valóságban alig több nyolcnál. Húszat most nem akartam egy maxigázos előző napi Hegyhát 50 TT után, de a Lővéreket meg ki nem hagytam volna. Megrajzoltam hát az áhított útvonalat a GPSies oldalán, aztán a rajtban előhozakodtam a kérésemmel. Meg sem lepődtem, hogy a mindig nagyon szívélyes szervezők azonnal igent mondtak. Így hát Laci öcsémmel ennek vágtunk neki – de előbb még egy meglepetés: idén fordított bejárási irány lesz! Hoppá, de jó is itinert nézni indulás előtt, igaz?! Szerencse, hogy éppen egy hete, a Tátika-Rezi 50 TT-n tanultam meg ezt a szabályt.

Így hát délnyugatnak vesszük az irányt az Erzsébet-kert büféjétől, a zöld sávon. Egészen kevés aszfaltozás után máris erdei úton ballagunk, nekivágva a Károly-magaslat felé vezető emelkedőknek. Itt eddig még csak lefelé jöttem, szóval örülök a változatosságnak. Kellemesen beszélgetve, kényelmes öt körüli tempóban haladunk, fényképezünk. Megjön a Deák-kút, majd a kis tisztás, most is – mint sokszor – piknikező emberekkel.

Az ösvény kifogástalan, a turistajelzések pedig semmiféle kívánnivalót nem hagynak. Ez nem tántorította el most sem a rendezőket, és a megszokott fehér nyilakkal, vonalakkal most is végig festették-jelölték a teljes távot. Ha van valami, amire rá lehet mondani, hogy „bolondbiztos”, akkor szerintem ez az iskolapéldája… Így aztán igen hamar felérkeztünk a Károly-parkolóba, az esőházhoz, padokhoz. Első ellenőrzőpont – és igen komoly tömeg. Aha, és persze a megszokott zsíroskenyér-parti! Na, ez ám a különleges megoldás. Az ellátás a túra (szinte) legelején; ilyent sem láttam még. De végül is gond nincs, hamar fel fog szívódni, nagy vágtára meg amúgy sem készülünk.

Elkerüljük a komoly létszámú szombathelyi csapatot, akikkel gyakran összetalálkozunk efféle rendezvényeken, és elhagyjuk a kis aszfaltos szakaszt is. Kezdődik egy újabb pompás környék: a Ciklámen tanösvény. Sárga sáv a Hétbükkfáig, onnan Soproni Kék. A tizenkettes(nek mondott) táv itt megy fel északnak – mi viszont folytatjuk a nyugati irányt. Ez az egyik legszebb szakasz, szerintem: kanyarog a Tacsi-árok mentén, pompás kilátásokkal, finom erdei illatokkal, kitűnő ösvényekkel. Az MTB-sek szerint is: több bringás is jön szembe, de velük sincs semmi gond, jól megférünk. Közben elő-előbújik a nap is, amire pedig nem nagyon számítottunk.

Elhagyjuk a Hármas-forrást, délnek kanyarodunk, és át a hídon. Hát persze! És ott éles jobbos, északnak, vissza, fel. Balról a kora vaskori halomsírok láthatók, majd a Bella-emlékhez érünk. Biztos jele a Várhely-kilátó közelségének: nem is hagyjuk ki a remek panorámát.

Hat-hétszáz méteres kitérő csak, de bőven megéri, persze. Kissé különös a Lővérek 40 TT-n megszokott komoly nyüzsgéshez képest, hogy most csak ketten vagyunk az egész környéken. Megcsodáljuk a város és a Fertő-tó panorámáját, és visszatérünk a kékre.

Nem sokáig: kb. másfél kilométer megtétele után jobbra letérünk, élesen visszakanyarodva. Dél helyett megint északi az irány, ezúttal már a kék kereszten. Hát megkezdődött! A Tolvaj-árok, igen. Ereszkedünk, lefelé, finoman, majd határozottabban.

Az igazi emelkedők és lejtők általunk bejáratlanok maradnak: azok balról és jobbról láthatók, csodálhatók. Megdöbbentően meredek partoldalak! Másodjára is elképedek rajtuk, igen. Komoly kihívás lenne felmászni, igen veszélyes vállalkozás lenne leereszkedni. Legalábbis a magamfajta gyalogos közlegénynek… hegymászók és mindenféle zergék alighanem megmosolyognának ezért a csecsemő-gondolkodásért.

De meg nem is megmászni jöttem ezeket a meredélyeket – hanem megcsodálni. Ahhoz meg pont ideális ez az ösvény, a kék kereszt. Később a célban a helyiek elmesélik majd, hogy ez a szakasz csak pár éve látogatható – addig tele volt kidőlt fákkal, benőtt iszalaggal, dzsungellel. Hálásan gondolok azokra az emberekre, akik sok-sok munkával mégis járhatóvá tették.

Haladni még így is igen lassan tudunk – nem a természeti akadályok, hanem a sok-sok megállás, fényképezés, rácsodálkozás miatt. Hát visszajöttem, sikerült, de tudom, még vissza is kell jönni, még, még, máskor is. Csak otthon derül ki, hogy jó pár tucat – ha úgy tetszik, „több tekercsnyi” – képet fotózok itt el… és észre se veszem.

Mint ahogy azt sem, hogy odafent beborult. Ez persze nem csoda, ennyire sűrűn benőtt fák között. Az viszont már feltűnik, amikor valami csöpög. Hohó, erről nem volt szó! Pedig aztán de: el is ered az eső. A zárt lombozat még tartja persze, csakhogy tudjuk: innen mindjárt kiérkezünk. Előttünk van ugyanis a Béla-forrás (víz nélkül, sajnos), és innen már csak pár száz méter a brennbergbányai út. Egy kisebb réten kell csak átvágnunk, és oda is érkezünk. Azt túlzás lenne állítani, hogy elázunk – de azért vizesek leszünk valamelyest. A GTX-es cipő választásának azért örülök, a fűben jó szolgálatot tesz. Az aszfalton aztán ilyen gond már nincs – ellenben a forgalom meglepően nagy, az sokkal inkább zavaró. Sárga sáv, ez már bevisz a városba, szerencsére nem tart túl sokáig. És feltűnik az elágazás, ahol a húszas táv leérkezik a Kutya-hegyről: itt az utolsó ellenőrző pont, pecséttel.

A kéken koptatjuk az aszfaltot; immár napsütésben! Nyilak persze itt is, újra, mindenütt, tévedni lehetetlen. Megszokott rész, csak hát ez is fordítva, de így remek a rálátás a felettünk magasodó karmelita templomra. Itt már csapatostul találkozunk visszafelé, célba tartó túratársakkal is, sokat előzünk. Feltűnik az Erzsébet-kert és a büfé, órát állítok le, de nem is az idő érdekel, csak a táv: 14,7 km lett a vége, egészen jól terveztem. Meleg fogadtatás, nevetés és gratuláció, kitűző – oklevél sajnos itt most sincs. Van viszont IVV- és ÉDK-pecsét – ez utóbbi itt és most lett elegendő az idei kupához: megvan a tizenkettő!

A barátságos rendezők még a saját egyesületi kitűzőiket is leveszik, nekünk adják, mint „tiszteletbeli tagok”, Lővér-rajongók számára. Igazán jól esik, nincs mese. Mint ahogy aztán a remek lángos is a büfében: korrekt adag korrekt áron. Elköszönünk, de még utánunk szólnak: áprilisban várunk ám benneteket megint! Hát úgy legyen.

Hegyhát 50 TT - ahogy én láttam...

Bármely táj lehet kedves, bárhol bukkanhatunk érdekes, megragadó vagy szívet melengető részletekbe. Nem csak égig érő bércek között, nem csak több ezer méter szintkülönbséggel lehet teljesítménytúrát teljesíteni. A Hegyhát 50 TT kiváló példa, hogyan mutathat be egy ilyen esemény egy kevésbé ismert, de mégis rokonszenves környéket.

Tanévnyitó, délután ötkor. Az első… Tiszta sor, ott leszek. Legfeljebb kicsit korábban kelek – de egy Hegyhát 50 TT bele fog férni még előtte, hát persze! Vasvár fél óra: naponta teszem meg a távot oda-vissza, lévén hogy ott a munkahelyem. Így aztán hat előtt pár perccel ott toporgok a rajtban, kettes rajtszámot kapok. Réka már készül az indulásra, Veráék is befutnak: na, lesz itt mezőny, kérem! Gáborral a parkolóban találkozok össze, de pár mondat után tőle is elköszönök: most tényleg sietnem kell. Hat-nullakettő, nekivágok az aszfaltnak, ki a vasútállomás felé; meglehetősen sötét van még. A Tüzép-telepnél barátságos fuvaros szólít meg: ne a kerítés mentén, „ott igen nagy a csekmet!” Szót fogadok, mert emlékszem is rá: két évvel ezelőtt is nehezen volt járható, amikor öcsémmel itt jártunk. Így hát kisebb kitérővel közelítem meg a vasútállomást, majd vissza a nyolcas főútra, tovább a jobb szélén, a járdán. Komoly a forgalom így reggel hat után is, határozottan örülök tehát, amikor a TIR-büfénél végre elhagyhatom a büdös-zajos (és veszélyes) szakaszt. Hétvégi kis házak között haladok, egy helyütt birka-bégetés mosolyogtat meg. A kavicsos út jól járható, aztán aszfalt váltja.

Kifelé tartok a városból, az oszkói úton, piros sáv visz itt is. Aztán letérés, be az erdőbe, a két nyíl egyértelmű. Sok és jó a turista-jelzés, megfelelően sűrű is: itt valami történt az elmúlt két évben, mert akkor… nem ilyen volt. Most szemben megyek a nappal, ami egészen fantasztikus módon ragyogtatja be az erdőt.

Nagy élmény így haladni, közben az erdő neszeit figyelni. Nem ám csak kis neszek ezek: gyakran a most nászukat élő nagyvadak zaja hallható – egy helyütt pedig meg is mutatják magukat. Őt őz szalad át előttem, egészen közel: az első meglepően nagy, az utolsó egészen fiatal. Hej, ha ezt kicsi lányom láthatta volna!... Aztán néhány pocsolya, de könnyen kerülhetők – és itt a Sándor-lépcső. Átkelek a vasúton, alaposan kiszalagozott részen. Nahát, ez igen! Itt azért megmutatja magát a reggeli harmat, sűrű növényzet segítségével. A folytatás aztán megint jól járható, sok kavicsos, széles szakasszal: a Római katonák útját tapodom.

Hosszú egyenesek, kis megszakítással: a volt oszkói vasútállomás környéke ez. Aztán megint hosszú egyenesek. Néha hátra-hátra tekintek, de sehol senkit nem látok magam mögött: teljesen egyedül vagyok.  Így érkezek el a Jeli Arborétum közelébe: látom is a kaput, de oda nem visz az út, és EP sincs itt. Ez utóbbit nem is értem: szerintem legalább egy kód elkelne. Elindulok visszafelé: megint széles dózerút, megint hosszú egyenesek. Továbbra is egymagam, de itt már egyre jobban figyelek: két éve túlfutottunk, nem tértünk le jobbra, és plusz utat tettünk meg. Ez most kizárt: remek felirat jelzi, hogy hol kell bebújni a szűk erdei ösvényre. Kiválóan futható, kissé lejtős szakasz, ahol előbb csak egy-egy romos házikó, majd egyre több présház jelzi: közeledek az oszkói szőlőhegyhez. Régi és újabb épületek között kanyargok, állapotuk igen változó. És feltűnik a bálványos faprés, rajta a bójával: megvan az első ellenőrző pont.

A – rajtban említett – matricát keresem, amikor mellém lép valaki: „Te is a Hegyhát túrán vagy?” Döbbeneten fordulok meg, korombeli férfi áll előttem, könnyű mosollyal. Azon, igen… te is? Uhhh, akkor vagy én vagyok igen lassú, vagy te vagy szigorúan gyors! Mikor rajtoltál? Hat-tízkor. Na, kezdek ponttá zsugorodni: az eddig remeknek gondolt (lazán hat feletti) tempómra gondolok. De hát mindegy, ez van, végül is nem másokkal, hanem az órával versenyzek. Együtt metsszük át újra a fent említett oszkói utat; mesélem neki, miért is sietek, és meg is nyomom a lépést, ahogy tudom. Két-három perc után aztán a következő mondattal lep meg: „Menjél csak nyugodtan előre, hiszen sietsz, nekem meg mintha éppen egy vízhólyagom kezdődne, inkább lassítok”. Elköszönök, és akkor eszembe jut a fent említett oszkói út. Amiről ha nem tértem volna le, ugyanide hozott volna – jó pár kilométert spórolva… és közben EP sem volt…

Elhessegetem a feltörő gondolatokat; túrázni jöttem, magammal és a tájjal foglalkozom. Van is mit: erdőszélre érkezek, ahol remek panoráma nyílik a környékre.

Tovább haladva pedig hamarosan Oszkó következik, igaz, csak kis részét érintjük. Balra le, a Verna-patak hídjánál, és déli irányba visz az út. Kis tavacska jobbról, kukoricások balról, meg fekete napraforgók: ezt lassan aratni fogják már. Legelésző lovak, rájuk is emlékeztem; most is itt vannak.

Kozmafánál megint csak lehetetlen eltéveszteni az utat: újabb A4-es felirat és nyíl figyelmeztet. Felérek az útra, szép a kilátás most is, fotózok.

Beérkezek a faluba, fent magasodik a templom, aztán a központba érkezek: itt a kocsma. Megkapom az első pecsétem, a pontőr a kiszolgáló hölgy, aki igen sokallja ezt az ötven kilométert… Virágos, parkos főtér, aztán ki a faluból, és a végén balra le. Megint déli irány, majd jobbos: két éve kicsit elvétettük, de most ezt sem lehet…

Futós kis szakasz jön, de nem sokáig: balról letarolt erdőszél, sok-sok akáccal a földön. Sajnos, a gyalogúton: komoly küzdelem az előre haladás. Később jobb felől rét segít, ahol kerülni lehet – nem tudom, fadöntés volt-e, vagy itt is a múltkori vihar? Végül kukoricás váltja az erdei szakaszt: fellélegzek. Kalocsapuszta környékén megint nagyon figyelek, itt is kavartunk anno – most kis drótkerítés és megfelelő jelzések, minden rendben.

Elcsippanja órám a 25. kilométert is: elvileg féltáv, nézzük csak… Három-ötvenhat, huh, ez nem túl szívderítő… Titkon bíztam a két évvel ezelőtti 7:37-es idő megjavításában – hát, ez most nem úgy néz ki. Gyerünk, tovább! Hatalmas szántók jönnek jobbról, a távolban feltűnik Győrvár, és bár messze van még, az erős tempónak köszönhetően mégis hamar rákanyarodok a falu végére.

Fekete kutya fogad az úton, de szerencsére gazdáját kíséri. Idős bácsi, kis talicskával, fadarabokat tol a legszélső házikóba, ahol él. Váltunk pár szót, mosolya elkísér, jó érzés. Vasutat keresztezek, érkező vonatot kapok lencsevégre, majd a temető melletti közkútnál utántöltök. Apró házak között előre, át a Verna-patak hídján, aztán már nagyobbak a házak: közeledek a központhoz. Kis kitérőt teszek balra, átvágok az ápolt, igényes parkon: hegyháti települések táblácskái között jutok ki a főúthoz, a Kuruc emlékműhöz. Béri Balogh Ádám serege itt győzte le a császári sereget: ennek állított emléket a hálás utókor. Aztán elkanyarodok a templom felé, majd újra ki a főúthoz: a Makovecz-tervezte Faluházat nem érinti túránk. Átkelek a 74-esen, sok aszfalt vár most rám. És Hegyhátszentpéter: míves, faragott fatábla üdvözöl a falutáblánál: egészen jó ide betérni.

Később ez az érzés aztán megerősödik. Egy asszony áll a kerítésénél, kislánnyal, és kérdezi: jönnek a gyerekek is? A túrázók? Hát, mondom, alighanem kicsit később… biztosan valamelyik rövidebb távon, vélem. Merthogy ő őket várja, meg hát úgy általában a túrázókat. Véletlenül sem üres kézzel: frissen sütött bukta az asztalkán, konyharuhával letakartan: tessék venni! Szabadkozom, én nem gyerek vagyok, nekik maradjon… A szelíd erőszaknak aztán csak-csak engedek… főleg mikor kiderül, hogy házi szederlekvár van benne… Uhhh. Meg a szörpben is – merthogy a kancsó meg azt rejti, készen, kikeverten… Uhhh. A kislány – Pannika – meg apró kék zsákocskát nyom a markomba, mikor kiderül, hogy az én lánykám is csak két évvel idősebb. Levendulát rejt a bevarrott kis csomag, ajándék, neki! Istenem, hát alig tudok megszólalni! De aztán mindent megköszönök, és elköszönök.

Tájház, igényes és szép állapotú. Bevallom, két éve be sem kukkantottunk. Ezt most pótlom: megéri, tényleg! És hát itt is folytatódik – mármint a kedves és adakozó kedvű fogadtatás. Három barátságos hölgy adja a pecsétet, invitál pogácsához és házi bodzaszörpre. Mind finom, jóleső – és még az is kiderül, hogy egyikük kislánya (és anyósa) fogadott az imént… Na, a szendvics továbbra is marad a zsák mélyén, így megyek tovább, még mindig aszfalton. Változatosságot túratársak hoznak: ketten, majd hárman is talpalnak előttem. Köszönünk: ki-ki húszon vagy harmincon – gratulálnak az ötvenhez, jóleső. Elhagyatott, gazos focipálya, rozsdás kapukkal: hja, kérem, a FIFA 17’ (és társai) korát éljük. Így érkezik meg Petőmihályfa. Nagy kereszteződés, megyek tovább, emlékezetből – de aztán le is kanyarodnék, mert itt is tévesztettünk tavaly. Most itt is felirat, nyíl fogad, már meg sem lepődök.

Nagyon-nagyon szép szakasz jön, ligettel, patakkal és fahíddal, arra is emlékszem… és a túra egyik „legerősebb” emelkedője. Mélyútban, vízmosásban haladok előre, felfelé, madárdal és rovarok döngése kísér. Feljutok egy mezei szakaszra, balról kukorica susog, jobbról a vetésen pedig… egy őz. És nem rohan el, és megvárja, hogy lefotózzam! Na, ez igen ritka élmény számomra, élek is vele. 

Aztán újabb párost érek utol: harmincas srácok, szemmel láthatólag jól érzik magunkat, kellemes beszélgetés közepette haladnak előre. Talán kicsit bolondnak is tartanak, ahogy az újabb emelkedőn előzöm őket? Vagy talán igazuk is van? Ezen mélázok, de ma tényleg megvan az önigazolásom a tempóra. Amit időről időre ellenőrzök, és egyre kevésbé aggódok az évnyitó miatt…

Az emelkedő lanyhul, szelídül, és feljutok a petőmihályfai szőlők közé. Békés csend, hangulatos épületek, néhol nádtető is, néhol viszont megrogyott, romlásnak indult házikók. A kanyargó út aztán felvisz a Szt. Bertalan-kápolnához, az utolsó „emberes” ellenőrzőpontra. Mert itt megtudom, hogy a Rumi erdészháznál mégsem lesz senki, csak egy kód. Müzliszeletet és szódát kapok, váltunk pár szót az ismerős pontőrrel, és nekiveselkedek az utolsó 12 kilométernek (ahogy itt megtudom). Eszembe jut a rajban kapott alma: elropogtatom a finom, friss csemegét, miközben újra piros sávra váltok a sárgáról. Hosszú erdei szakasz, átkelek a gersekaráti úton, néhol erős kanyarokkal, de a jelzések kiválóak. Kavicsos dózerút: széles, sima, száraz. És jól futható: néha-néha megteszem, jól esik. Elegáns hölgypáros előttem, kellemes beszélgetésben, egészen meglepő számomra… de hát végül is miért ne lehetne selyemsálban túrázni? Jobbról is, balról is hiányolok egy-egy erdőt; a jobbos kanyarnál egészen biztos vagyok benne, hogy itt tarvágás volt az elmúlt két évben. Szomorú látvány.

Aztán kanyargós szakasz – egészen különös a hosszú egyenesek uralta vidéken – és meglátom a lombok között megbúvó erdészház tetejét. Igen, tényleg kód fogad, Vasvár irányítószámával, lefotózom. Aztán megint visszatérünk az egyenesekhez, megint rövidtávosokat előzgetek, vidám népes társaság, felderítenek. Lejteni kezd az ösvény, remek vágtára csábít, miért is ne? Ez már levisz Kismákfára, úgy emlékszem. Így is van; hamar átvágok a kis falun. A végénél meg majd csalok, határozom el: az Y-elágazásban nem megyek le balra a piroson, hanem beiktatom a Szentkút-kápolnát, jobbra. A rendezők aztán jót derülnek, mikor később ezt elmesélem nekik: ugyanis kint a felirat és nyíl: jobbra tovább! Na, így akarjak csalni, tessék… Lezúgok a kis lejtőn a kápolna szelíd, kedves épületénél, forrásvizet töltök. Tudom, persze, hogy már egy kilométer sincs a célig, de ezt muszáj… ez annyira finom, hűs, testet-lelket üdítő.

Véletlenül rápillantok az órára, amit pedig már nem akartam; hadd legyen meglepetés. Hát az lett. Nagyon is az. Egészen a célig ezt próbálom értelmezni, összerakni (miközben elhúzok a pazar Csónakázó-tó mellett). De nincs tévedés: a vége 6:53 lesz, vagyis egy óra előtt öt perccel érkezek be, elsőként az ötvenes távon. A két évvel ezelőtti – sokáig verhetetlen – eredményünket háromnegyed órával javítom meg. Felfoghatatlan. Gratulációk, kézfogások, pazar a hangulat. Emléklap, kitűző, kedves szavak ismerős emberektől. Lenyújtok hamar, és jöhet a remek, olívás-hagymás zsíroskenyér, meg a jó meleg tea. Minden nagyon finom! És érkeznek, sokan, boldog-büszke emberek és gyerekek. Én meg – az igazán bőséges idő-keretemre gondolva – szépen kiballagok a kocsihoz, és behozom a: strand-cuccom! Itt ugyanis a Szentkút fürdő – és a túrázók számára ma szabadon használható. Sokak példáját követve magam is belemerülök a habokba, a kellemesen langyos vízbe, az indián nyár napsütésében. Ez már tényleg a hab a tortán, igaz?...