Tanúhegyek 100 TT - ahogy én láttam...

Varázslatos Balaton-felvidék: Tapolcai-medence a Tanúhegyekkel, és persze a – szintén különleges hangulatú – Káli-medence. Mindkettőt egyszerre, körbe-körbe, alaposan és részletesen. Különlegesen színvonalas rendezéssel, ellátással… ez a Tanúhegyek 100 teljesítménytúra!

Tavaly egyszeri és utolsó alkalomnak indult, aztán lám, mégis! Talán látták a rendezők a sikert, talán eleget győzködtük őket… (én is kivettem a részem!). De újra összegyűlt sok tucat ember Badacsonytördemicen, a Faluházban, és igen, a hangulat is hasonló, mint tavaly. Az enyém is: nagy várakozás, mint akkor – és aggodalom is (térdek és talpak) – úgy látszik, ez is hozzátartozik. Zoli öcsémmel állunk a sorban, ami most kicsit lassú, de közben beszélgetni lehet, meg üdvözölni az ismerős arcokat.

Aztán fél hét, kezdődhet a hosszú menet! Nekivágunk a Badacsony hatalmas és masszív tömbjének; már az első kilométerek sem ringatnak semmiféle tévhitbe. Gyorsabban megyünk az Országos Kéken, mint tavaly, hamarabb itt a Dongó-kúti kék kör, és hamarabb érkezik A Lépcső is. Naná, hogy a Bujdosók lépcsője! Hadd szóljon, remek hangulatban toljuk, de a beszélgetés azért elcsendesedik…

A Ranolder-keresztet mindig jó érzés megpillantani. Első ellenőrző pont, fél perc se kell, még annyi a kilátáshoz – aztán mehetünk is. Hullámzás, lépcsőzés – csak hogy el ne feledjük: a Badacsonynak még a teteje is komoly, dolgos.

Nagyon lendületben vagyunk, pörög a tempó: kis röstelkedéssel, de a Kisfaludy-kilátót kihagyjuk. Sokszor voltunk fent, nem EP – megyünk tovább. Kőkapun le, a beton szegélyen közben Balázs előz futva: hátborzongató nézni is! A Klastrom-kút aztán pici pihenőt hoz: talán a hely szelleme is hozzájárul (II. János Pál-emlék), meg persze a forrás remek vizét sem hagyjuk ki. Pár szó a kedves pontőrrel, és tűzés le Tomajra. Máris itt a Sörpatika, újabb EP! A fröccs üde és hamvas, a társaság vidám és élénk. Erzsiéket érjük be, remekül elbeszélgetünk a kis aszfaltos szakaszon a Varga-pincészetig.

Ahol persze újabb fröccsözés jön, meg az elmaradhatatlan ropogós sajtos tallér: kiváló párosítás! És valamennyire visszafelé is érdemes tekinteni: olyan kis… kellemes látvány a Badacsony, amikor már a hátam mögött van.

És itt is a Folly-Arborétum; kedvencünk évek óta: kiváló ötlet, hogy ide is bejöhetünk. Pompás és magával ragadó, mint mindig, és bár a tempó most sem hagy alább, a látvány elbűvöl és megmarad az emlék: de szép is itt!

Emelkedünk újra, az Örsi-hegy ravaszdi lankáin. Mert általában nem szokás a „nagy” Tanúhegyek között emlegetni – feljutni azonban ide is felfelé kell, mily’ meglepő… Aztán a piroson meg le, közben a pálos kolostorromot érintve. Nem csak pár fotóért, de némi almaszeletekért is meglassítunk – meg persze pecsételés is van itt.

Aztán szalagozott szakaszon Salföldig: a Kőtenger után felbukkan a kicsike falu, lenyűgöző házaival, portáival. Közepén pedig a Major, újabb EP! Egészen különleges hangulatban, élő „díszletek” között eszünk-iszunk, váltunk pár szót Henivel és Sanyival – és jöhet a Tóti!

Tucadszorra megyek fel, ha jól számolom; mindig élmény és mindig rövidebb… a kilátás meg mindig szebb. Most főleg északkeletnek tekintgetek: a folytatás arra következik. Előbb persze leereszkedünk, biztatva a szembejövőket, de amúgy is érdemes megfontoltan menni. Az elmúlt napok esőzései eddig nem hátráltattak, de itt azért puhább kicsit a szokottnál.

Az Istvándy pincészet is hozza a szokott formáját. Mármint a szokott csúcs-formáját: talpas üvegpohárba kerül, ami oda való – hozzá sokféle kenyér közül én a mangalica-zsírost választom, igen jóféle káposztával. Megáll, meglassul még a futó is: jól esik a sok finomság a hangulatos környezetben, kedves kínálások (sőt: hegedűszó!) közepette.

Káptalantótin szinte csak átszáguldunk, pár méterrel az OKT-pecsételő Horváth-kert előtt jobbra le: kék rom. A Sabari templomromhoz vezet, hiba nélkül: kódot írok, Erzsinek is, aki beért bennünket újra. Együtt megyünk fel vele a Kopasz-hegyre, igazán kellemes utakon, ahol még meggyfa és levendula-szüretelők is változatosságot hoznak…

Hát igen. A lenyűgöző kilátások egyike ma. Voltak, és lesznek is még. De ez az egyik kiemelkedő; felejthetetlen. Körben, minden felé: Tanúhegyek vagy Balaton, Káli-medence: csak attól függ, melyik irányba is nézek éppen. Lefotózni, elmesélni egyaránt képtelen vagyok.

A hosszú lépcsősort baj nélkül teljesítjük, meg hát lefelé mintha más lenne, mint a Káli tényleg 60 TT-n fordítva… Én az imént még apró makett templomtorony máris felettünk magasodik, mi meg bekanyarodunk a Káli Kapocs udvarára. Tesóm bevállal egy paradicsomlevest, én ezt kénytelen vagyok kihagyni. Mosakszom inkább egy jót, és persze kólázunk is egyet (nem olcsón). Felidézzük a tavalyi évet, amikor innen Laci öcsénk is velünk tartott: sajnos, most nem tudott jönni. Így hát ketten folytatjuk utunkat, nekivágva a Káli-medence síkjainak.

Negyed táv. Egy rövid számvetéshez már jó: mi áll előttünk, mi maradt már el a hátunk mögött. Elmorzsoljuk a sík szakasz egy részét: nagy fű (de jól járható), nyitott rész (de hőség nélkül), szemben a Hegyestű. Na, addig még azért menni kell… Zoli ér bennünket utol, Legutóbb is ezen a tájon találkoztunk: jó egy kézfogás, biztatás – aztán el is tűnik a távolban. Hát, ja.

A mosóháznál újra találkozunk: mindenki felírja a kódot (mint több helyen, itt is a Pelso Kupa egy-egy túrájának neve található), aztán hajrá! Kis aszfalt, beérkezünk Kővágóörsre. Kis házak és sok vágott kő. Kerítésekben, házfalakban, kút vagy híd-anyagként is vissza-visszaköszönt. És majd a Millenniumi kilátó impozáns formájú épületénél is, hamarosan. Addig persze még van egy-két kilométer. Ennek egy részét a falun belül tesszük meg: hiányoljuk a tavalyi limonádés kisgyerekeket, találunk viszont szederfát… Aztán a piroson ki, és egyszer csak lehet is lépcsőzni az említett toronyba.

A pompás panoráma után hasonlóan pompás dinnye fogad: uhhh, hogy ez milyen jól tud esni ilyenkor! Mézédes, egészen kellemes hőfokú, és barátságosan kínálják. Kitűnő segítség a következő kilométerekre. Amik – valljuk meg – szimpla „átvezető” szakaszként is titulálhatók. Végig a hegy gerincén, erdőkben, eseménytelenül. Igaz, pont ezek a részek az igazi beszélgetős fél órák, órák – és öcsémmel mi még soha nem beszélgettünk túl sokat… Kihasználjuk hát most is, de a magányos harcosokat ilyenkor nem irigylem.

Akik ilyenkor már ritkábban láthatók. Meg – úgy általában – mások is. A negyed táv óta nagyon kevés sorstárssal futunk össze; inkább csak EP-ken. Széthúzódik a mezőny, hát persze. Mi is magányosan érjük el a Hegyestűt: felbukkan összetéveszthetetlen formája, és mi követjük a Balatoni Kéket – folyamatosan közelítve a csúcsot.

Amit végül idén sem érünk el konkrétan: az EP lentebb van (bár közelebb a tetőhöz, mint tavaly). Akárcsak akkor, most is Jutkáék fogadnak – és most is hasonló finomságokkal. A kolbászkrémes kenyér paradicsommal, retekkel… huh, egyszerre pazar és komoly energiapótlás. Hozzá friss szóda, a szemközti épületben pedig mosakodás – és mehetünk tovább. Ereszkedés és kanyargás a borókásban, és máris felbukkan a Tagyon Birtok. Ez sem olcsó, de a kapott hűs fröccs mennyei – kiváltképp ezzel a panorámával!

Kanyargás a szőlők között – néhol ereszkedéssel, néhol kaptatókkal. Akadnak régi, míves épületek éppúgy, mint újabbak, jellegtelenebbek is. A táj mögöttük mindvégig szemet gyönyörködtető: kis házikók, szőlősorok és gyümölcsfák – végül a Balaton hatalmas tükre. Hatalmas füves réttel fogad Szentantalfa, majd a Mosóháznál friss vízzel is. Feriék érkeznek, kicsit együtt megyünk: elhagyjuk a falut, apró kavargás, de az irány jó: Herendet kerüljük. Mármint a régi, török által feldúlt település romjait…

Ez már a festői szépségű Nivegy-völgy. Apró, megbúvó falvai és a békés táj mindig elvarázsolnak – imádok erre járni. Aztán erdők, rétek, szőlők és ösvények… Beszélgetünk, fogynak a percek és kilométerek. Sajnos, az utóbbiak lassabban, mint emezek. Számvetés, megint: nem szívderítő az eredmény. Tavaly ugyanitt, ugyanígy álltunk… Hát, akkor talán meglesz ez idén is! – bizakodunk.

Forduló. Úgy is, mint féltáv, és a térképre nézve is. Az eddigi keleti irányt a Halom-hegy után nyugatira cseréljük, és megkezdjük a visszautat. Az sem lesz kevés: ugyanúgy ötven. De ne feledkezzünk meg a közbeni frissítésről! Edu és csapata minden földi jóval ellát: még palacsintázás is belefér! Kóla, ásványvíz, sütik… lehetetlen minden megkóstolni. Tóni is felbukkan, András, Tamás, Feriék… nagy a nyüzsgés. És hát itt a kilátó! Ez kihagyhatatlan (és amúgy is furdal a lelkiismeret a Kisfaludy miatt): szétnézünk, fotózunk. Dörgicse, Kab-hegy, Mencshely… ez utóbbit célba is vesszük.

A vulkán-tanösvényen családok, gyerekek is élvezik a táj és épületek szépségét – mi hamar leérkezünk, és megállapítjuk: tényleg érdemes volt kipróbálni a finom mencshelyi kávét. Piros sáv jön – meg egy kis szemerkélés.

Jó ideig nem is zavar, de aztán – Óbudavár magasságában – komolyabban is rázendít. Nagy fa alá állunk (villámlásról szó sincs), és 10-12 perc elég, hogy újra elindulhassunk. A nap is kisüt, és pompás színeket varázsol az égre, meg remek kontrasztot a földre.

Erdők között haladunk. Tavaly ezen a környéken már elég komolyan szürkület fogadott. Tényleg csak a környéken: idén viszonylag nagy különbséggel, északabbra haladunk. Az OKT-ra azonban már ugyanott érkezünk rá, és jutunk be Balatonhenyére. Aggódva látjuk a kocsmaépületet tető nélkül, de aztán kiderül: a felújítás ellenére a megszokott fröccsünket megkaphatjuk most is. Amikor Csipi (mint pontőr) ehhez dinnyével és izó-itallal is hozzájárul, egészen békében hagyjuk el a falut. Pláne, hogy pici lányomnak egy kedves plüss kacsa is rákerült a zsákom hátára…

Szőlők, amiket tavaly megjártunk, de nem láttunk. Hát most igen. Persze, egy órával korábban indultunk, mint akkor – sajnos, nagyjából csak amiatt állunk így. Szürkül, fogy a fény, meg borult is az ég… mai utolsó fotóim készülnek itt.

Erős jobbos, meg mintha emelkedne is. Aha, most már biztos. Te, ez a Vaskapu – vélekedik Zoli. Á, az jóval húzósabb! Neki lesz aztán igaza: pár száz méter után magam is felismerem. Persze, jó érzés, hogy ez is „összement” az emlékeinkhez képest. Felérkezve a gerincre itt-ott már botorkálunk, de a makacsság is nagy úr: lámpát majd az Eötvös-kilátónál! Sikerül is, baj nélkül elérjük, és persze ide is felmegyünk. Naná, hogy mennyire megérte! Szívmelengető érzés végignézni a békés esti tájon, a kivilágított falvakon. Alattunk a sötét erdőben meg – nézd csak! – ott mennek a sorstársak. De kár, hogy ezt nem tudom megörökíteni!

Aztán persze mi is ott megyünk. Lefelé; meglehetősen határozottan. Mondhatnám, hogy komisz ereszkedés… sőt: mondom is. Igencsak figyelni kell: sziklák, gyökerek, meredek oldal. A föld meg elég puha ahhoz, hogy csússzon, ha úgy adódik. És miért ne adódna úgy néha? Mégis sikerül – továbbra is – esés és baj nélkül menni. Előre, Szentbékkálla felé. Nincs is már messze! Láttuk az imént fényeit, és most – leereszkedvén a Fekete-hegyről – előttünk pislákolnak – mint afféle szentjánosbogarak – a falu lámpái. Erről jut eszembe: most van rajzásuk, találkoztunk is néhány egyeddel.

Hamar átkelünk; vonz erősen a Kőtenger. A Káli tényleg 60 TT-n őrült turista-áradat fogadott itt. Figyelj csak, tesó, most kevesebben lesznek! És tényleg. Egyetlen túratárssal találkozunk – vele is csak a túlsó szélén, amikor kiderül: nem találtuk meg a kódot. Na, ő se. Telefon a rendezőnek! Tóni viszont állítja: ott lesz az – konkrétan az Ingókőnél. Nono: de hát arról volt szó, hogy az OKT-n kell menni! Az pedig a kék T (tanösvény) vonalán van (még ha csak pár méter is a különbség). Így már rendben a dolog, de újabb 10-12 perc veszik oda. Húzzuk hát meg Mindszentkálláig!

Megtesszük, és a Káli Kapocs udvarán ezúttal már én is levessel kényeztetem magam. Nem is akármilyennel! Pompás gombaleves, sok-sok finom zöldséggel, komoly adag… uhhh, csak meg ne ártson! Szerencsére nem történik ilyen. Sokkal többet árt az óra – pontosabban annak alapos kielemzése. Meg a kilométereké, nyilván. Háromnegyed táv, nagyjából – és szigorúan rossz az eddigi átlagunk. Értetlenül állunk előtte: nem is jöttünk lassan! Tenni persze egyetlen dolgot lehet: megnyomni a tempót. Hát ez nem mindig megy könnyen. Hetvenöt kilométerrel a talpamban pláne nem. Főleg, ha tudjuk, hogy a talpaim bizony: rongyosak, ezt kell mondjam.

Csak a „kényeztetés” kedvéért most kapnak jól aszfaltot is, aztán jön a mai horror: a Köves-hegy. Tavaly megtanultuk – addig ismeretlenként is – tisztelni. Most még rádobott egy lapáttal, merthogy itt is új az útvonal. Láz-tető, és Köves-hegyi nyereg. Hosszabb is, de az még hagyján… Igen komoly kaptatók és lejtők, mindeközben 45°-os rézsűs oldal… Felfelé szinte mászunk, lefelé aprólékos ereszkedéssel cammogunk. A tempó? Igen, ennek megfelelő.

Kék kereszt, kis diszeli műút (szemből fejlámpások, a régi kékről), aztán folytatódik a kihívás. Előttünk a Csobánc, teljes méretében – még ha nem is látjuk. Talán jobb is. A leghúzósabb, keleti oldal, a mostani OKT vonalán. Tavaly szenvedtünk vele rendesen – most a vihar (üdítő módon) hiányzik. Minden más azonban adott: végtelen hosszú emelkedő, egyre meredekebb szögben, sziklák és gyökerek… De megvan, hát persze; egyszer mind megadják magukat, igen. Kitartás kérdése az egész.

Jutalom fent a várromnál: pecsét és aszalt gyümölcsök. Nem vagyok a rajongója, de most igen jól esik. Közben két leány érkezik: egyikük (mint kiderül) kísérője a másiknak - és egyben leánya is. Anya azonban úgy érzi, hogy kész: itt a vége, és itt feladja. Invitáljuk: véletlenül mi is pont a cél felé megyünk – jöhet velünk, ha szeretne. Nehezen, de rááll. Jönnek a tizenéves kislánnyal mögöttünk az éjszakában, mi meg szóval tartjuk őket a sziklák, majd beton talpfák talpsimogató örömei között. Gyulakeszi csak egy pillanat – a folytatás azért több… (szerencsére itt a kislány beül apához a mindvégig jelen lévő depó-autóba).

A megszokott dagonya stabilan hozza formáját, szépen rommá járták előttünk még a széleit is. Aztán Egervíz, patakátkelés: az asszony nem ingatag, de a híd azért igen… Vasút, majd a tapolcai műút; csak egy villanás mindkettő. Jöhetsz, sárkányölő Szt. György! Még lámpáinkat is kikapcsoljuk egy pillantásra: felmérni tömbjét, sziluettjét. Mónika jön velünk továbbra is, de újra meg újra megállna. Egyszer aztán tényleg megteszi: csak úgy, a szőlősorok között. Hát, fogy a mi időnk is, elmondjuk, merre tovább – legalább a kulcsosházig. Ott alhatsz, vagy ki is szállhatsz…

Benyitunk, miután legyűrtük a lépcsősor első hányadát. Habzsidőzsi, most is. Banán és kóla lesz a kiválasztott turbó számomra – de mire nekiállnék, benyit Mónika is. Ohhh! Mégis mennék tovább, ha lehet… veletek. Gyere! És mint egy főnixmadár, jön. Mint a gép. Mert itt már muszáj úgy menni. Az óra nem viccel. Lépcsősor, össze-vissza fokokkal, sziklákkal? Behajló fák, csúszós terep? Semmi nem számít – csak az a 12 kilométer, ami még hátravan. Meg a hozzá járó három óra.

Feljutunk a tetőre, eső szemerkél erősödve, hozzá jóféle szél. Zoli mellényen töpreng, én örülök, hogy végre nincs melegem. Aztán megcsodáljuk a hajnalpírt Siófok felől, és húzás a piroson. Kanyargás, majd futás lefelé. Aha, futás. Lehet, és akkor meg miért ne? Utána úgysem lehet: sziklák (meg pazar kilátás) a nyugati oldalon. De aztán megint. És utána is, megint. Gyors frissítés az Oroszlánfejű kútnál (mert az azért tényleg kihagyhatatlan), és futás. Toljuk mind a hárman, és nézem Mónit, hogy na, vajon ebből a történetből meg mi lesz? Még mindig tolja, a Tarányinál és a Lengyel-kápolnánál is, aztán megint apa bukkan fel a fehér autóval, de elfut mellette is (ő meg csak pislog). Kel a nap, piros az ég alja Gulács felé.

Aszfalt, majd a hosszú aszfalt… a hosszú kerékpárút… a kevésbé hosszú, de emelkedő betonút fel a várhoz. De nem, oda idén sem kell fellépcsőzni, csak a kapuig. Még itt is frissítés? Mars szelet és kóla. Aztán mars, lefelé! Apró esés, de felkelek, és tolom, tovább. Hosszan ki Szigligetről. Szemközt a Badacsony vigyorog, de visszavigyorgok. Oda ma már nem! Megvagy, majdnem egy napja. Csak ide, Tördemicre. Be, a Faluházba. Oda, az asztalhoz.

És igen! Megvan. Huszonhárom-negyvenhét. Ennyi időt még nem töltöttem terepen, rekord. Mónika készen van, mint a mateklecke. De itt van mellettem, a célban, kezében emléklap, üveg bor és míves jelvény. Neki is, nekünk is. Gratuláció és spagetti – vagy gulyás, vagy paradicsomleves. Meg víz, meg kóla, meg… minden. Meg a társak az asztalnál, és hogy itt milyen jó! Itt minden annyira jó. Jövőre mikor is lesz?

Hársas-tó 20 TT - ahogy én láttam...

Kellemes vasárnapi kirándulás az Őrség és a Vendvidék szegletében: ez volt a Hársas-tó 20 teljesítménytúra. Érintetlen, ritkán járt tájak, pompás idő, laza társaság és könnyed tempó. Mindehhez átgondolt, kiválóan jelzett (és végig szalagozott) útvonal és igen tisztes ellátás járult – és még az esőt is megúsztuk!

Kétszeri rendezés után idén elmaradt a Magyarlak 12 TT, ami ezen a tájon vezetett végig, azonos rendezői gárdával. Most lehetőség nyílt annak pótlására, és persze az esemény része lett a „Vas megye Teljesítménytúrázója” mozgalomnak is – így hát nem is lehetett kétséges, hogy ott a helyünk. Ifjú társunk, Márk, valamint Laci öcsém és (Körmenden csatlakozva) Réka is része lett a kis csapatnak.

A lazaságot már a rajtidő is jelezte: kényelmes fél kilences érkezéssel-rajtolással is belefértünk a mezőny első részébe. Igen: a túra nevének megfelelően a gyönyörűséges Hársas-tó partjáról – annak szabadstrandjáról. Ami korábban az egyszerűbb – de jóval hosszabb és nehezebb – Máriaújfalusi-tó névre hallgatott. Szépsége nem változott, sőt: asztalok és padok, esőbeállók és tűzrakó helyek csábítják megállásra a pihenésre vagy piknikre vágyókat.

Csend, friss levegő, horgászok és napsütés. Kicsit kerüljük a tavat, aztán rögtön egy emelkedő – persze itteni mércével mérve. Emlegetjük ugyanis közben a Mátra 115-öt is, ahol társunk-barátunk-földink, András is megméretteti magát, és már reménység szerint az utolsó óráit gyűri.

Mi a vasi lankákkal birkózunk csak, de közben gyönyörködhetünk a szép tájban: ritkán látható, nagyon sűrű erdőkben haladunk, élveztük a kellemesen árnyas ösvényeket.

A zöld jelzésen haladunk, a táj változatos: néhol tisztások, napsütötte nyiladékok jönnek, néha a megszokott erdők látványa kísér. De újra meg újra a sűrűség, a sötét „vadon” érzése bukkan elő. A Zsida-patak medrét követve, helyenként magas fűben követve a nyomokat egészen vadregényes a hangulat...

Így jutunk el Szentgotthárd „külvárosába”, Zsidára. Az idézőjel nem véletlen: igazából egy hozzá csatolt kis falucska, mindenféle városi jellegzetességek nélkül. Itt érnek utol bennünket a futók: ők kilences tömegrajttal indultak – ennyi időre volt szükségük a különbség ledolgozásához. Nincsenek sokan, hamar elhagynak bennünket az aszfalton, házak között.

Piros jelzésre váltottunk: itt is kiváló minőségű turista-jeleket láthatunk, de a szalagok is ott vannak minden fontos ponton. Átmegyünk egy erdőn: ez választja el egymástól Zsidát és Zsidahegyet. Ahol az eddigi kellemes érzéseket pirosló cseresznyefák igyekeznek még tovább fokozni! Mit mondjak, sikerült… De a picike lakott szakasz amilyen gyorsan érkezett, olyan gyorsan el is marad mögöttünk. Újra sűrű erdő következik, ide-oda kanyargással, figyelmet igénylő patak-átkeléssel.

Aztán búcsút intünk a kis érnek, és vele együtt a pirosnak is. Legalábbis időlegesen: piros kereszt visz át a… pirosra. Ugyanerre, igen, de majd csak pár kilométerrel később. Addig egy kavicsos utat használunk kezdésként, majd arról balra letérve ismét az erdőbe vetjük magunkat. Közben András is életjeleket ad: gratulálunk egészen kiváló teljesítményéhez.

Újabb erdő: sűrű, és változatos. Zöldben pompázó, rejtelmes, de csiripelő. Élénk aljnövényzet, roppanó ágak korábbi évekből. Néha tisztások jönnek, néha hullámzik is a terep. Változatos. Aztán hatalmas, szálas fenyvesbe jutunk; az égig érő fák alatt menni egészen különleges érzés.

Apátistvánfalva, előttünk! Vagyis hát Stevanovci, mert itt így dukál. Aztán meg is érkezünk – már ha annak lehet nevezni ezt a pár házat. Majd újabb párat… Elszórtan, ahogy ezen a tájon ez megszokott. Szórvány, igen. Nem szeres, mint a közeli Őrség, hanem szórvány-település, mint a még közelebbi Vendvidék. Ezt a szerkezetét megtartotta napjainkig is.

Nyílt szakaszra érkezünk ki, jobbról látszik a falu központi része, a dombtetővel. Rajta pompásan kiemelkedve a község gyönyörű templomának tornya. Érdekesség, hogy nem I. Istvánról nevezték el sem ezt, sem a falut, – mint korábban hittem – hanem egy Angliából érkezett ciszterci apátról. A templomban gyakran vend nyelven imádkoznak, illetve énekelnek.

Előttünk egy bója jelzi: megérkeztünk az első ellenőrző pontra. Ifjú leány fogad minket, méghozzá terülj-asztalkával. Víz és bodzaszörp, csokis süti és banán – no meg dinnyeszeletek! Ahogy látom, a nagy melegben ennek van a legnagyobb sikere. Mindezt egy ház előtt, faasztalon, ágasfa és virágok szomszédságában – kellemes hűvösben.

Csabáék is befutnak, váltunk pár szót, majd közösen folytatjuk egy ideig. Fűrengeteg jön, emelkedünk is – minden oldalról meg erdők. Azazhogy nem: hátra nézni is érdemes: a magunk mögött hagyott falut – pontosabban annak egy részletét – búcsúztatva.

…Aztán megint rájöhetünk, hogy errefelé csínján kell bánni az ilyen kijelentésekkel: itt soha nem tudhatjuk biztosan, hogy tényleg elhagytunk-e egy települést? De aztán újabb erdőbe bújunk, és most már tényleg az utolsó házakat láthattuk.

A dózerút egyenesen visz, a jelzés meg be jobbra. Hopp, eszembe jut a térkép-rajzolásom: lesz itt egy picike kitérő! Pár méternyi, de a Locus is kilátópontot jelöl meg itt. Nosza, megtesszük a pár lépést, de csalódnunk kell: az igényes, kellemes kivitelű „kilátó” tetejéről bizony csak a fák látszanak, semmi más. Pedig bíztam benne, hogy ráláthatunk a közeli (és azonos irányban lévő) Apát Hotel épületeire…

Vissza a kavicsos útra, majd kibukkanunk egy aszfaltra. Aha, ez is beugrik: az Orfalu (Andovci) felé vezető országút. Akkor viszont… hamarosan a kereszthez kell érkeznünk. Így van, felbukkan igen hamar: nevezetes pont ez. Nem a sok évvel ezelőtt is kapott defektemről… hanem mert itt érkezik meg (jelen esetben jobb kéz felől) a korábban elhagyott piros sáv. Ami aztán már igencsak ismerős lesz: az Őrség 50 (illetve 75) TT-n ezen érkezünk ide, és most csak rácsatlakozunk, arra.

Egyúttal konstatálhatjuk, hogy féltávnál vagyunk, meg azt is, hogy ma már nyugatabbra nem megyünk. Jöhet tehát a piros, és az erdők végtelen sora. Sajnos, a pocsolyáké is. Előbb néhány, de később sűrűbben kell kerülgetni ezeket, ami által a tempónk is csökkenik. Nem mintha valamiféle rekordokat akartunk volna itt feszegetni… Néha beljebb megyünk az erdőbe, de aztán újra meg újra a széleken haladunk: itt jobban megmaradt a korábbi napokban lehullott sok-sok csapadék. Meg hát ki látott már száraz Őrséget?... Na ugye.

A nem túl fantáziadús Kis-patakot mellőzzük sokáig – amíg aztán át is kelünk rajta. Ekkor már túl vagyunk a derékszögű letérésen is, ahol elvileg láthattuk volna Balázsfalva részét (ami Apátistvánfalvához tartozik), de a nagy fű miatt bizony nem sok minden volt belőle kivehető. Aszfaltúton át, újabb lejtők: itt már kimondottan nagy a sár. És a sűrűben persze puha is, mint a lekvár. Vajon megakadályoz ez engem a futásban? Naná, hogy nem. És naná, hogy addig feszegetem a pofonládát, amíg sikerül egyet begyűjteni. Az esés amilyen kicsi és fájdalommentes, olyannyira látványos. Nem csak ott és akkor: fekete nadrágom mindvégig emlékezteti a mögöttem haladókat az esetre… mondjuk így. Ők meg engem… mondjuk így.

…Szóval, meglehetősen derűs hangulatban érkezünk be Farkasfára. Ahol a kedv nemhogy csökken, inkább nő – pedig csak almafröccsel vagy kólával frissítünk. Pár falat is jut hozzá – meg egy bélyegző is a pultos lánytól, hiszen ez a második (és egyben utolsó) EP a túrán. Aztán ki a faluból, az ismert úton – legalábbis egy darabig. Aztán a piros elkanyarodik jobbra, mi maradunk a zöldön. Igen, amin a napot kezdtük – és amin be is fejezzük: innen a célig már ezen haladunk. Így hagyjuk el a kis haranglábat, meg a falu központját.

Sok szép, gondozott porta marad el mögöttünk – esetenként a vasárnapi ebéd illataival. A kis templom ugyanis éppen délre harangoz, amikor elhagyjuk: lám, nem is állunk rosszul idővel.

Északi irányt veszünk a falu végén, a jelzések itt is jól követhetőek. Emelkedő visz, túratársakat előzünk, kislánynak gratulálunk. Aztán egy erős szúró érzés: Laci, nézd meg a hátam, kérlek! Valami apró rovart távolít el, de többek szerint sem kullancs. Nem derült ki, hogy kiféle-miféle volt, de jólesett megszabadulni tőle, annyi szent. Közben aztán az épületek is elfogytak – sajnos, mert több míves, szépen felújított (vagy arra váró) parasztházat is láthattunk.

Saras, tocsogós, pocsolyás, majdhogynem lápos környék a folytatás. Sok túratársat itt is utolérünk, a haladás nem mindig könnyű, és persze a meleghez sok-sok pára is járul. Majdhogynem a trópuson érzem magam: a pajzsikák látványa azért tudatosítja, hol is járok.

Megérkezik a dózerút. Aha! A Magyarlak 12-ről ismerjük már jól Lacival: nincs sok hátra a túrából, Még mindig túratársak, a tempónk jó, a lejtő kellemes, a környező erdők most is szépek.

A jobbos letérőt most nem nézzük be, mint két éve: készülünk rá, bár ez is felesleges, mert a szalagok bolond-biztosak. Nagyon szép erdő a befejezés is: tisztes jelzésekkel és rengeteg szalaggal – így ereszkedünk le a vízmosás avar-szőnyegében, és így érkezünk be a célba.

,,,Ahol igen kellemes bográcsos illat fogad. De nem! – nem csak az illat, hanem a tartalma is. Kiváló paprikás krumpli, jóféle házi füstölt szalonnával és füstölt kolbásszal. Lehet-e ellenállni a kínálásnak? Érdemes-e? Ha már a fürdést – sajnos – ki kell hagynom, legalább egy jót falatozok. A kitűző is szép, oklevelet azonban majd csak email-ben kapok. A tó nagyszerű hátteret ad a rövid pihenéshez, ami után jöhet a hazaút. Na jó, kis gotthárdi kávéval, sütivel… Ami aztán végképp teljessé teszi ezt a kellemes vasárnapot.