Terepfutók között könnyű elcsábulni – és túrázóként is
belefutni, kocogni. A SopronTrail pompás hangulata, nyüzsgése és forgataga magával
ragadó és egészen különleges. Ehhez hozzájön a szuper ellátás, Brennbergbánya miliője,
sok kedves ember – no és a Lőverek szépsége.
A sok jelzetlen (de remekül kitáblázott-szalagozott)
vadregényes ösvény még a Soproni-hegység ismerőinek is számos kellemes
meglepetést tud okozni! A két évvel ezelőtti emlékek ismét ide vonzottak, és ezúttal
is pompás élményeket szerezhettem.
Brennberg egyedülállóan különös kocsmatemploma
előtt már nyolckor elrajtolok Roland és Karcsi kedélyes üdvözlése után.
Meglepően sok túratársat előzök a kezdő emelkedőkön – de egy fényképezés során engem
is előz egy fehér pólós fiatal srác.
Az első ellenőrzőpont (Vörös-híd) után komisz emelkedő
következik: itt a futóknak külön szakasz-verseny is van. Még itt is előzök
néhány túratársat, fent pedig ámulhatok a gyönyörű kilátásban.
Sajnos a
Poloskás-bérc tetején erre egy erdőirtás is „rásegít”. A Béke-kilátónál
barátságos pontőrök mondják, hogy második vagyok. Ennek örömére fellépcsőzök
további panoráma végett – és nem is bánom meg.
Szép erdők, kiváló terep: az előző napok esői inkább
javítottak, mint rontottak a terepen.
Mára is csapadék néz ki, dzseki a derekamon…
Amit a 2. EP-n (Matyi-pihenő) tervezek letenni időlegesen, hiszen ide visszatérünk
még egyszer. Ám odaérkezésemkor (miközben válogatok a terülj-asztalkám kínálatából)
valami csepegni kezd… Marad hát a kabát. Nem sokkal később fel is veszem: szépen
esik. De tényleg szépen: szinte üdítő, kellemes és olyan nyugodtan esik… Nem
sokáig: talán 30-40 perc, ami alatt egyszer csak utolérem fehér pólós társamat,
és egy hosszú lejtőn előzök is.
Ilyen hosszú lejtő több is akad errefelé –
persze a hozzájuk tartozó hosszú emelkedőkkel. Néhol MTB-pálya jelzését látom,
néha (ritkaság!) turistajelzés is akad. Nem különösebben figyelem őket: a
szalagozás 100%-os biztonságot ad, mindvégig.
Füzes-árok és Pedagógus-forrás:
pár fotó, egy futólagos mosakodás, és itt a Lővér Kalandpark – újabb EP.
Hátrapillantok: megérkezett az első futó. És… a fehér pólós srác. Uhhh. Gyorsan
eszek-iszok, és jöhet a Hétbükkfa, meg a Ciklámen-tanösvény.
Sokadszorra is
elvarázsol, lehetetlen vele betelni! De még így is készülök A Nap Csúcspontjára.
Meg is érkezek a fenyveshez (jaj, de finom az illata!), és itt van, igen. A Tolvaj-árok:
Magyarország egyik legszebb szakasza. Kocogok a könnyű lejtőn, futók húznak el
egyre többen – de újra meg újra meg kell állnom. Fényképezek, gyönyörködök,
szívom be a látványt, hangokat, illatokat. Ez itt a csoda, igen. A hegyek
oldalai, az alant csobogó patak, a hidak és ösvények, a számtalan átkelés…
A Béla-forrás zárja ezt a
szépséget. Megint bőség: eszek-iszok, a kis övtáskámhoz egész nap nem is nyúlok…
Oldalra pillantva pedig: igen, a fehér pólós kolléga. Nagy levegőt veszek
(talán ő is?), és indulunk, egymás után. Neki a siratófalnak: így hallottam nevezni
az imént egy futótárstól. Nem sokat túloz: megszuszogtat rendesen. Persze benne
lehet ebben a zsíros kenyér is (olívabogyóval, sós paradicsommal), meg a kóla
is… De azért csak feljutunk. Nemsokára meg lejtők – ez már az Ultra környéke.
Megint jókat futok, hosszú egyenesek, fotós: lefényképez, pedig mondom, hogy én
csak gyalogos vagyok… Seprűkötő-hegy, aztán megint ereszkedés, megint nagy
futás: és nem látom a fehér pólót.
Matyi-pihenő, másodszor!
Derűs a személyzet, még mindig – sőt, ezúttal rozéfröccsel is kínálnak. Hú, jól
esik – de balra tekintek, mert valaki érkezik: és fehér pólója van. Aú.
Rövid távos túrázók
jönnek még mindig, őket előzöm – és várom, hogy most minjárt, engem is… Tényleg
így lesz – de egy futó az, és… fehér pólója van. Hoppá! Hátranézve sem látom alkalmi
útitársamat – mosolygok, hiszen egy játék az egész, semmi több. Pompás kilátás
jobbra, Brennberg felé, fényképért kiált. Aztán gyűrt terep, dimb-dombok sűrűn,
komoly (bár rövid) szintekkel. A futónép hátsó traktusa még mindig érkezik,
velük kocogok többször is – ezt a tempót már-már én is tudom. Profik nagyon,
például az előzéseknél. Itt még mindig sok a rövid távos, és a futók „árnyékában”
remekül átvágok én is ezen a mezőnyön. Utolsó EP, műanyag edényekben víz és… Mik
ezek, szivacsok?? – Ezek?! Ez maga az Élet, barátom! – mosolyog egy futótárs,
és mossa az arcát. És igen, tényleg igen jó érzés a felfrissülés; élek vele én
is.
Aztán lejtők, mélyút, és már tudom: mindjárt itt a kis bányászfalu. Az
egyedi haranglábtól meg már látszik is a cél! És a templom – hamarosan oda
érkezünk le alkalmi futótársaimmal. Szalagok és kapu, fotósok és tapsolók.
Uhhh, gáz, én csak túrázó vagyok! De ez itt, most nem is számít. És jó ez így.
Hát sikerül: elsőként
érkezem be a fiúkhoz! Méghozzá négy órán belül a 26 kilométer: nagyon örülök. Megkapom
a díjazást (kitűző és emléklap), egy gyümölcssör és egy póló társaságában. Meg
egy ebédjegy, amire halászlé jár! Kifejezetten jól esik – kellemes zárásaként a
szuper napnak. Ami aztámn majd a Somlón folytatódik, éjjel... :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése