Somlói BORangolás 15 TT - ahogy én láttam...

Rossz idő nincs; túrázáshoz semmiképpen! Főleg ha egy rövid távú teljesítménytúráról van szó. A Somlói BORangolás pedig bizton nevezhető annak a maga tizenöt kilométerével. Rövid táv, sok látványosság – egész biztosan remek élmény volt minden eltökélt résztvevőnek.

Szeretem a Cats Egyesület túráit. Kiváló vonalvezetés, sok látnivaló – és mindig találok magamnak valami újat, különlegeset is. A másik motiváció a Somló volt, nappal. Négyszeri korábbi túrám ugyanis mindig éjszaka volt itt, és már igen röstelltem, hogy napvilágnál még nem jártam be hazánk legkisebb borvidékét. No, ez utóbbi tétel aztán most sem dőlt meg – legalábbis szó szerint nem. Napot ugyanis egyáltalán nem láttunk, és nem is számítottunk rá. Az időjósok szombatra mindenféle világvégét vizionáltak, de szerencsére megint elmaradt.

Ami lett helyette: borult, szeles idő, némi szitálással – ez viszont kevés az otthonmaradáshoz. Így hát kis csapatunk Somlóvásárhelyről dzsekiben, de jó kedvvel vágott neki a hegynek. Andival és Márkkal együtt érkeztünk, de Lacival és édesapjával összetalálkozva öt főre gyarapodtunk.

Pár száz méter, és itt a Vásártéri kút. Ehhez mindössze a nyolcas főúton kell átkelni, ami így szombat reggel hét körül simán megy. Vizet persze most nem töltünk – jöhet az átkelés a réten; szerencsére kijárt ösvényen. A pálinkafőzde mellett tovább, majd elhagyjuk a Hegykapu éttermet is, és tovább, fel, északnak! Beton és aszfalt, persze – ma ez lesz a meghatározó. Meg a szőlősorok: itt már azok között haladunk. És a szürke-fekete bazalt, amiből kerítések, falak, elválasztók láthatók mindenfelé.

Közeledünk, közeledünk a tetőhöz. Felmenni azonban majd csak később fogunk, addig csak kerülgetjük, mint ama bizonyos macska a forró kását. Látnivaló persze akad így is! A Taposókúthoz érkezünk, és fordulunk balra, azaz, a nyugati oldalon kezdjük az ívet.

Felettünk az ég baljós, miközben szinte nekifeszülve, nekidőlve a szélnek, nyomulunk előre, észak felé. Visszatekintve gyönyörű látvány a távoli horizont! Egészen a Balatonig kalandozhat a fürkésző tekintet. Vagyis hát az ottani hegyekig, amik – afféle hatalmas lomha szörnyekként – remekül kivehetők az ég és a föld találkozásánál. Tanúhegyek! Akárcsak amin most állunk, megyünk.

Első igazolásunk önkiszolgáló: a Szt. Ilona-kápolnánál lesz. Könnyű a dolgunk, toronyiránt kell csak menni… Nem, ennyire azért mégsem: a balos letérőt kicsit be is nézzük Márkkal, de igen hamar korrigálunk is. Ekkor már ketten húzzuk a lépteket, a hármas csapat kissé mögöttünk érkezik. A kódot együtt írjuk fel, és fordulunk is vissza: talán itt a leghuzatosabb eddig…

Aztán rábukkanok kedvenc présházamra: mindig rabul ejt a hangulata ennek az udvarnak; muszáj megint lefotóznom.

Első „emberes” pont jön, a Sédfő-forrás. Víz még mindig nem szükséges senkinek – sőt, szörpöt sem kérünk, hiába a kínálás. Vissza a bazalt-lépcsőn, és tovább, előre!

Ragalja-dűlő, hegykerülés (még mindig) a nyugati oldalon; a Somló szoknyájának derekán. Hazafelé fürkész a tekintetem: nyilván onnan jön majd az áldás, mint mindig. Hát… az imént még szépen kivehető Ság-hegy eltűnt a látóhatáron – jelezve, hogy ott bizony már esik. Itt „csak” fúj, de azt kitartóan és erősen. Hideg még sincs, szerintem, bár a többiek már széldzsekibe bújtak. És valami mintha…? Nem, vagy csak annyira gyengén szemerkél, hogy ezért még nem veszem fel.

A jelzések mindenfelé kiválóan és frissek, de a rendezők semmit nem bíztak a véletlenre. Sok-sok szalag kísér – beleértve a foszforeszkáló (az éjszakai túrára szánt) példányokat is. Így hát lehetetlen „benézni” a tízes táv letérését (S+) éppúgy, mint amikor az – addig követett – sárga sáv is elkanyarodik jobbra, fel. Na, innentől ismeretlen nekem is. Megtoljuk Márkkal a lejtőt. Doba község van előttünk; be is érkezünk, aszfaltút szélén haladunk. Aztán itt indul egy sárga háromszög: ez a miénk, ez visz majd fel a tetőre. Előbb azonban a Három diófa és egy jobbos kanyar, újabb kóddal.

Kanyargós betonutak, kilátás kelet felé; kisebb-nagyobb présházak, szőlőillat. Emelkedünk és lejtünk, letérünk a jelzésről egy rövid sárga kör erejéig. Szt. Márton-forrás, és kápolna, persze. Kód, megint. Víz még mindig nem kell – szerencsére felülről sem kapunk. Még mindig – de minden lépés ajándék, így fél távon túl. Feleségem jelenti, otthon reggel óta szépen szakad, és úgy nehezebb is elhinnie, de itt – tényleg nem.

Az emelkedő kezd komolyodni; elhagyjuk a Kinizsi-sziklát, aztán a betonutat is. Derékszögű balos letérő, ami egy igen erős „fel-térő”. Lépcsők fából, földből, lécekből. Lépcsők végeláthatatlanul. Néhol gyökerek helyettesítik, néhol összevissza kanyarog. Ami nem változik, az a kaptató meredeksége: nagyon szigorú. Márk tolja erősen, és kellemes érzés, hogy nem maradok le a (bőven fiam-korú) tinédzsertől…

Minden komoly csúcshódítás jutalommal zárul. Na, ez itt most elég visszafogott! A Szt. István-kilátó párás ködben fogad, ahogy hátulról odaérkezünk. Ráadásul zárva van a teteje is – és a vendéglő is, ahol pedig Márk szerint finom a bor… Mindehhez még hozzájön az itt megeredő eső is! Legalább egy ropogós alma vigasztal, amit Enikő, a főrendező nyom a kezembe, pecsételés után. Még egy búcsú-pillantás a kilátó felé, és mehetünk tovább.

Ereszkedünk, óvatosan a meredek lejtőn, lépcsők segítenek. Szemből tízes távon indulók szuszognak felfelé; sziasztok, jó utat! Elágazás: most jobbra, de mindjárt visszajövünk ide. Előbb azonban a vár! A Somlóvár, amit most először látni is fogok, nem csak a fejlámpa sejtelmes fényében. Fairtás lehetett itt – nézegetünk körbe, ahogy közelítünk a romok felé. Aztán belépünk, körbejárjuk, kitekintünk, fotózunk. Naná, hogy a legtetején várnak a pontőrök (ahogy Márk sejtette is). Müzlivel (és pecsételéssel) díjazzák kitartásunkat, és fordulunk is visszafelé.

A közös szakasz után megint ismeretlen részre érkezek: a tanösvény a hegy déli felső karimáján visz. Finoman lefelé, és – sokkal kevésbé finoman – egy vizes réten át. Cipőink (GTX híján) pillanatok alatt átáznak, és bizony, hideg és nyirkos a zoknim is. Egyetlen védekezés a megnövelt tempó: hamarabb leérkezünk erről a barátságtalan szakaszról, amivel kicsit fűtünk is…

Bebújunk az erdős-fás védelem alá, ahol aztán a harmat is megszűnik. Bazaltsziklák ugyanis sohasem áztatják a cipőt, és itt ezekből jut bőven. Hatalmas köveken egyensúlyozunk, óvatosan a vizes, sima felületeken. Baj nélkül érkezünk ki a fák közül: hú, de furcsa világosban a felbukkanó Szt. Margit-kápolna!

Elhagyjuk (a háromszáz éves hárssal együtt), és megint aszfalt, egy kicsit szintben. Aztán jobbra fel: az utolsó önellenőrző pont jön, a Kőkonyha. Nagyjából tudtam, merre van, de még nem jártam itt.

Hát, hálákat adhatok, hogy most igen! Fantasztikus élmény. Igen látványos kőlépcső, óriási bazalt-sziklákkal, kétoldalt pedig abból épített… kerítés? Mellvéd? Nem tudom, de impozáns és látványos, hangulatos és magával ragadó. Figyelni kell minden léptemre, főleg így vizesen, de az élmény varázslatos.

Főleg felérkezés után, ahol a hatalmas bazaltorgonák szinte rám dőlnek, de egyúttal vonzanak is. Ez utóbbi érzésnek engedve be is lépünk közéjük, és bámuljuk a látványt. Felfelé, körbe, és persze kifelé is. Lenyűgöző!

Óvatos ereszkedés után a cél felé vesszük az irányt. Hogyan, hogyan se, egy nyitva talált pince akad útunkba. BORangolás? Hát, akkor legyen. A hölgy meg sem kérdez, úgy teszi elém a deci juhfarkat – én meg valahogy elfogadom, tiltakozás nélkül… Azt hiszem, erre mondják, hogy „szép bor” – íze sokáig megmarad a számban, megkoronázva a somlói élményeket.

Ereszkedés, szőlősorok, borongós ég – de sem eső, sem hideg nincs; megint elég a póló. Kanyargó utak, derékszögű kanyarok, pár szem otthagyott szőlő… Laposodik a táj, kocogunk közben kicsit, de visszanézni meg-megállunk. Búcsúztatom tekintetemmel a hegyet: de jó volt itt megint!

A vége már ismétlés: Hegykapu és beton-utak, át a kis réten… Szemből érkezők, akik még csak most veselkednek neki: jó utat! És elhagyjuk a forrást, kivárjuk a nyolcas forgalmát, át a vasúton… cél! Lássuk csak: három-nullakilenc; egészen jók voltunk, Márk! Megnéztünk mindent, ettünk-ittunk, boroztunk. Fényképeztünk, megmásztuk, körbejártuk, álmélkodtunk. De jó volt itt! Jövünk, máskor is!

Magas-Bakony 50 TT - ahogy én láttam...

Remek hangulat és gyönyörű tájak, sok-sok kihívás és változatos kalandok. A Magas-Bakony teljesítménytúra ötven kilométerén ezekben mind részesülhettünk. Kiváló rendezéssel és ellátással gondoskodtak arról, hogy a lényegre fókuszálhassunk: a természetjárás örömére.

Bakonybél ezer éves! Mi mással lehet ezt jobban megünnepelni, mint túrákkal? A másfél hónapja bejárt Bakonybél 48 TT után újra nagy örömmel jövök ide. Méghozzá öcsém és Zoli barátunk társaságában, merthogy ők is nagyon számon tartják ezt az eseményt a tavalyi kellemes emlékek alapján. Így hát negyed nyolc után kellemes várakozással lépünk a rajtoltatók asztalához. Kedves üdvözlés, villámgyors papírmunka: előnevezni nagyon is érdemes szerintem. Kézfogások és köszöntések, néhány megveregetett váll, és neki is vághatunk az ötven kilométernek. Borongós, felhős időben! Ismeretlen fogalom ezen a túrán számomra: az előző három alkalommal mindig a hőség és a kánikula nehezített – most az esőkabát a zsákomban.

Íves kanyar, hosszú egyenes, kis kavargás, és a Tökgurító rétnél elhagyjuk a községet. Eddig az OKT-n, innen viszont már a kék kereszt vezet egészen az első ellenőrző pontig. A Gerence partján, pompás ösvényeken, ami komoly meglepetés számomra. A meteorológia ugyanis esőket mutatott előző napokra, és még most éjszakára is. Ha valahol, hát itt biztosan saras, csúszós utak lesznek – véltem. Örömteli tévedés! Kiváló az út; néhol persze technikás, nehézkes, még kapaszkodó-kötél is akad egy helyen. De hát nem a szombathelyi Fő téren járok, a Karneváli várostúrán, mint előző nap… Az is pompás élmény volt, de egészen másképpen. Ez az Öreg-Bakony; legyen is benne kihívás, változatosság, nehézség!

Van. Kellemes és érdekes, sokadszorra is. Balra tőlünk komoly meredély, jobbra alattunk a Gerence. Követjük hűen, kilométereken át – közben előznek és előzünk; sokan vagyunk. Aztán tisztás, majd az Odvaskő Hotel, és már fel is bukkan az esőház, az első EP-vel.

Jöhet a Kőris-hegy! A piros sávot már itt megkaptuk: az visz oda fel. De ha már piros, gyorsan pecsételek egyet a Közép-Dunántúli Piros füzetembe. Ehhez egészen kis kitérőt kell csak tennem, és már lépcsőzök is a fiúk után. A szint-gyűjtés ugyanis azzal kezdődik: igaz, kimértebben és kíméletesebben, mint innen pár méterre, amikor az Odvas-kő felé megyünk fel. Most azt csak megközelítjük, de aztán elkerüljük, hátulról. Piros, mindvégig: Rézbükki út vagy Boroszlán tanösvény – egyre megy.

Fel. Folyamatosan. Kilométereken át, gyönyörű erdőkben, néhol kis tisztásokkal, néhol elágazásokkal. Gond soha nincs: a jelzések többsége jó, de sok-sok fehér-kék szalag is rásegít. Kellemes tehát az út, és többnyire beszélgetni is lehet. Hárman megyünk, együtt; ezt már a kocsiban eldöntöttük – mint ahogy azt is, hogy ma nem rekordokat akarunk dönteni, hanem egy jót kirándulni, nézelődni, beszélgetni. Kell-e ehhez kiválóbb környék? Mindehhez remek az idő is, bár a felhők ott vannak fenn. Egy ideig. Aztán szépen (szinte észrevétlenül) belesétálunk; csak így, lazán.

Ekkor már a szerpentin betonját tapossuk, majd egy kis OKT-kitérő után elhaladunk a „golflabda” mellett. A teteje már teljesen belevész a ködös-párás végtelenbe – na, tesó, felmentem magamat a mai kilátó-mászásról! Még ezt se látnám, távolabbra meg pláne nem. Így hát a csúcsra érkezéskor megelégszünk egy pecsételéssel. Ja, nem! Ezt az asztalt nem lehet ilyen gyorsan elintézni… Banánkarikák és dinnyeszeletek, citrom és narancs, müzli és szőlőcukor, innivaló – lucullusi lakoma fogad. Frissítünk mi is, közben jóleső szusszanni is egyet, persze.

Aztán jöhet – továbbra is a piros. Fel is út, le is út: marad ez a jelzés, még sokáig. De most mintha kissé könnyebben lenne járható… Néhol meg is kocogjuk, többnyire azonban itt is kellemes beszélgetéssel múlik az idő, meg a kilométerek. Ami itt akad szépen, miközben a Pápalátó-kő, majd Fenyőfő környékét karcoljuk – de elhaladunk közöttük, folyamatos ereszkedéssel.

Kalapos túratárs ér be bennünket, és a tempónk felől érdeklődik. Tizenegy – tizenkettő közötti ezreket megyünk, mondom neki. Hümmög, mosolyog, és azt mondja: „Hát, szerény tempó, szerény…” Meglep bennünket ez a hozzáállás –de hagyjuk persze, hogy elmenjen; jól elvagyunk mi így.

Vinye közeledik. Ez könnyen kiderül térkép nélkül is, hiszen immár az aszfaltos szakaszra érkezünk. Itt komoly hőség szokott lenni, ami ezúttal elmarad – de senki nem bánja. Mint ahogy az autók rengetegét sem hiányoljuk, immár a faluhoz érkezve. Ami nem is önálló falu, hiszen Bakonyszentlászló része. A Vinye.hu büfé azonban (akárcsak a környék) szintén közismert: oda térünk mi is be. Udvarán falatozó, iszogató turisták mindenfelé: frissítést kapunk itt. Nem is akármilyent: igen finom a kenyér, amire a zsír kerül, hozzá sokféle feltét. Emlékeztem tavalyról a roppanós zöld, erős paprikára – nem is bánom meg, hogy ezúttal is azt választom. Szerelvény-igazítás, de aztán hamar távozunk is. Ebben komoly része van a darázs-hadnak is, akik erőteljes érdeklődést mutatnak az evő-ivó sokadalom irányába.

Elhagyjuk Vinyét; zöld jelzés kísér. Ezen jutunk le a Cuha medréhez – meg a két Kőpince-forráshoz. A másodiknál kulacsot töltök, és jót húzok is a finom, friss vízből. Módjával, persze: a Zörög-tető jön, épp elég teher az iménti zsíros kenyér is… de hát az energia is kell, persze.

Na ja, a Zörög-tető… Kedves ismerős őkelme, a maga kis tréfás emelkedőjével. De ahogy az évek telnek, ezek az emelkedők sokszor zsugorodnak, érzésre. Ez is. Nem séta, persze, de szépen felballagunk, odafent a pecsétet is megkapjuk. Aztán iparkodunk le – egyrészt azért az mégiscsak lazább, másrészt menekülünk a motorfűrészesek zajától.

Aztán kellemes ereszkedés után szembeforgalom jön: Veráék, Ákos – sziasztok, jó utat! Hopp, máris itt a közös, oda-vissza szakasz - ez Cseszneket jelzi előre. Kisvártatva be is bújunk a híd alá, hogy aztán a faluba jutva a vár impozáns látványában gyönyörködhessünk. Felmennünk oda nem kell, ellenben a vendéglőhöz igen: újabb EP. Frissítéssel most is, ahogy itt már megszokhattuk – de ezúttal egy fröccsel is megfejeljük azt.

Aztán visszafordulunk mi is, és a falut elhagyva immár a sárga sáv jön. Kanyargós, kalandos az út: az első, erdős szakasz kiváló ösvényeket rejt, de Károlyháza után, a villanyvezetékek alatt meglehetősen gazos. Szerencsére a (közben kisütő) nap most nem zavar, és hamar le is érkezünk a pirosra, ami aztán a vasútállomásig visz. Porva-Csesznek, nyilván – bár csinos távolságra fekszik mindkét településtől, meg kell hagyni. Az egyiket most fejeztünk be éppen, és frissítés-pecsételés után megkezdjük a másikat. A büfé még mindig nem üzemel, így hát elköszönünk a már jól megszokott, kedves pontőr-párostól: jöhet a zöld sáv!

Ha az előző szakasz növényzete sűrű volt, most még ahhoz képest is szintet lépünk. Helyenként tényleg embermagas, vagy még nagyobb is előfordul. Szerencsére nem a szúrós-tüskés fajtából, így hát ha lassabban is, de haladunk előre gond nélkül.

Kidőlt fák, száraz patakmeder is gondoskodik a vadregényes érzésről, hangulatról. A terep – néhol alig észrevehető módon – hullámzik: emelkedünk, lejtőn ereszkedünk. Az erdő nagyon szép, pompás árnyas fák alatt jutunk Porva felé.

Kiérkezünk az erdő szélére: lenyűgöző kilátással a Magas-Bakonyra. Végig pásztázhatjuk tekintetünkkel a hegyek vonulatát, beleértve a megjárt Kőrist is. Alattunk pedig feltűnik Porva: ha kerülő íven is, de most oda igyekszünk.

Igazi Katlan-érzés szokott itt lenni, de a borongós-felhős idő ezt most feledteti. Viszont egyre kevésbé tartunk a beharangozott korai délutáni esőtől: az az érzésünk, hogy jó eséllyel megússzuk. Így ereszkedünk alá a mélyútban, ami most nem annyira repedezett és poros, mint megszoktuk, viszont az aljnövényzet itt is magas. Közben megcsodálhatjuk a madarak (és talán más állatok?) által belefúrt-vájt odukat, furatokat.

Porván is a megszokott helyen, megszokott ellátással fogadnak bennünket. A szilva különösen jól esik, de remek a sajtos rúd és pogácsa is. Beugrom egy hideg teáért a boltba, közben szedelőzködnek is a fiúk. Hopp, ismerős arc: a kalapos, „szerény tempós” túratárs indul előttünk. No lám! Megyünk kifelé a faluból, kellemes iramban. Ami igen hamar elegendő ahhoz, hogy visszaelőzzük őt, majd szépen lassan le is hagyjuk. Egymásra mosolygunk, és még a kilométerek is mintha gyorsabban fogynának… Aztán egy új, eddig még nem látott drótkerítés balról. Bosszankodunk, mert nem csak a mezőt, de az utat is elkertelték – nehézkesen jutunk előre. Aztán itt a Templom-domb: megérkezik Borzavár felől a Kék. Fonódva visznek a sárgával Szépalmapuszta széléig – közben erdős és aszfaltos szakasz is váltakozik.

A hotel melletti EP megint csak frissítőpont is. Bekapunk pár falatot, vizet pótlunk kulacsainkba, és elhagyjuk a kis tavacskát. Jöhet a ménes kifutója, a rétek – mögöttük pedig a pompás hegyek látványa. Most már a „golflabda” is tisztán kivehető: a felhők onnan is tovább álltak.

Lekocogunk a kaszált réten, bebújunk az erdőbe. Itt is hiábavaló volt az aggodalmam: egy-két pocsolya kerülésével megússzuk: kifogástalanok az erdei utak. Végül aztán kiérkezünk az aszfaltos „nemszeretem” erdei útra, ami bevisz egészen Bakonybélig.

Igaz, beszélgetésre egészen kiváló, és élünk is ezzel a lehetőséggel. A szerény, de folyamatos lejtőn nagyon kellemes, mégis gyors tempót tudunk produkálni, amivel sikerül az addigi „szerény, nagyon szerény” sebességünket ötös átlag fölé vinni a végére.

Pikoló, befutó: a szokásos oldott, vidám hangulat. Gratulációk és oklevél, szép jelvény és pecsét ide is, oda is… Meg az elmaradhatatlan célkaja: ki-ki mákkal, tejföllel vagy sajttal kéri a tésztát – ahogy szereti.

Néhány fotó és elköszönünk (közben még kapok néhány igen megtisztelő ígéretet a két hét múlva esedékes Alpannonia-túránkra is). Kellemes fáradtsággal, jóleső érzésekkel simogatom végig tekintetemmel a környező hegyeket az autóból: köszönjük, megint igen jó volt itt!

Bauxitkutató 30 TT - ahogy én láttam...

Balatoni nyár, megint újratöltve. Itt minden teljesítménytúra sokadszorra is remek élmény, hangulat és felfedezés. Megunhatatlan, igen! A hegyek és kilátók, a völgyek és patakok, a falvak és városok… és persze ami mindezeket összekapcsolja: a Balaton.

Harmadik rendezés, harmadszorra is ott leszek – ez már hetekkel ezelőtt nyilvánvaló volt számomra, a túranaptáramat tervezgetve. Aztán sorra jöttek a balatoni események; mondhatnám, tömegesen: az utolsó öt túrám mind felvidéki... A Bauxit helye mégis stabil maradt, sőt: négy társamat is megfertőztem, így egy egész autónyi ember szállt ki Balatonalmádiban reggel fél nyolckor az (akkor még üres) parkolóban. Réka már másodjára, Zoli öcsém, Andi és Márk viszont először indult ezen a túrán. Gyors nevezés, kis beszélgetés a rajtban, és máris fogyasztjuk az első kilométereket – természetesen aszfalton.

Balatoni kék sáv, persze: első célunk a Csere-hegy, és oda ez a legrövidebb út. Kevés ember között haladunk át, a nyaralók nem ennyire korán kelnek… A városszéli utcák sem forgalmasok, pár kutyát sétáltatót látunk, de aztán jön a kavicsos út, majd a hegy. Ami persze nem szemérmes; azonnal megdolgoztat. Hajrá! Ekkor már a két lány valamivel mögöttünk jön, hárman fiúk vágunk neki a kalandnak. Nagyon szeretem ezt a hegyoldalt, pedig semmi extra vagy rendkívüli nincs itt – szép erdőben, kiváló úton (sziklákat, köveket kerülgetve) kaptatunk felfelé. Mégis, egyik kedvenc szakaszom. Talán a fenti jutalom miatt?

Alighanem. A Csere-hegyi kilátó csodaszép! Egyedi, hangulatos, megunhatatlan – hiába jártam itt pont két hete, máris húzok fel a tetőre. Tihany és Füred még kissé homályos a reggeli párában: no lám! Azért csak-csak kifelé megyünk a nyárból, nincs mese… Aztán a hűs fa alatt a pontőröket is meglátogatjuk, akik vízzel is kínálnak. Aztán folytatjuk a kéken, immár lefelé. Belekocoghatunk? – kérdi Zoli, és mivel Márk is erre voksol, igencsak megtoljuk a tempót. A terep kifogástalan, bár néhány vízmosásban alaposan figyelni kell – de itt meg pont ez adja a dolog szépségét. Leérkezve kitérőt javaslok a fiúknak: rá is állnak, hogy egy kis plusz úttal a tanösvényen folytassuk. Így az amfiteátrumot nem alulról és távolabb látjuk, hanem azon ereszkedünk le – közben pedig megcsodálhatjuk a remek kilátást, egészen a Somlyó-hegyig.

Rajta a kilátóval, amit ezúttal nem hagyunk ki. Irány tehát Alsóörs! Szintidő-rombolással, persze, hiszen útba esik a Felső kocsma… amit kihagyni mindig kár – ilyen nyári melegben meg szerintem egyenesen dőreség. A fiúk szerint is, így aztán ki-ki megissza saját fröccsét szőlőből vagy almából – igaz, a csapos szerint a kettő vegyíthető is… Hajrá, fel! Melyik ágát válasszuk a kék háromszögnek? A lányok döntik el, mert kilépve a nemes intézményből, meglátjuk, amint a jobb oldali szárra kanyarodnak éppen. Ja, hát ugye… akik mennek, nem pedig kocsmáznak – azok előznek. A padoknál már együtt megyünk, a pecsétet is együtt kapjuk meg – de amíg mi felszuszogunk a kilátó felső szintjére, ők lazán előznek megint odalent. Sebaj, én le nem mondanék a kilátásról. A Magyar Tenger most is lenyűgöző, meg a múlt héten bejárt félsziget is, hát persze! De ezúttal elidőzök tekintetemmel az északi irányba is. Később arra megyünk majd, egy kellemes kanyart követően.

Aztán még mindig kék (újabb visszaelőzéssel), a falu szélén azonban a „laminált kéken” folytatjuk: azaz, a lovasi kertek alatt – vagyis a Panoráma úton. Amióta ismerem ezt az alternatívát, nem az aszfaltot koptatom (legalább ezen a szakaszon).

Aztán át a templomok között: a református harangja éppen fél tízet jelez. Ekkor hagyjuk el a kéket, majd hamarosan Lovast is: piros, zöld és sárga sáv is jut helyette. Az utolsó házak némelyike egészen különleges hangulatot áraszt: mindig érdemes nyitott szemmel haladni.

Megérkeztünk a csodaszép Malom-völgybe! Enyhe, folyamatos emelkedője szinte fel sem tűnik, de a tisztások, a csend igen – amit csak a kis patak csobogása tör meg. Kiváló úton haladunk, a vizet balról mellőzve – mígnem átkelünk a hídon, 180°-os kanyart veszünk, és időlegesen elköszönünk a pirostól és zöldtől: már csak a sárga marad.

Gyönyörű erdők balról-jobbról, melyeket néha tisztások váltanak. Előfordul néhány pihenőhely is, sőt, szabadtéri kemencét is találhat, aki hosszabban is szeretne elidőzni ezen a békés tájon.

A Király-kúti völgyben haladunk, ahol aztán újabb hídon kelünk át. Elköszönünk a sárgától; kapunk helyette egy újabb pirosat. Ez vezet a névadó Király-kúthoz. Pár méterrel később fel is bukkan a hangulatos völgyben található forrás, ahol persze azonnal vizet vételezünk.

Meleg van. És még melegebb lesz mindjárt, figyelmeztetem a fiúkat: rövid erdei szakasz után nyílt úton haladunk majd. Így van, egészen a zöld sáv jelzéséig a napon megyünk. Ott aztán újabb pecsétet kapunk az „Őskori festékbányák” nevű ponton. Ahogy megtudjuk, a bánya nem megtekinthető, tehát rátérünk az említett zöldre, jobbra. Ez visz a Dellő nevű részhez, ahol erős jobbkanyarral dél-délkeletnek vesszük az irányt.

A Malom-völgy megint hűs, árnyas – és megint csobogó patakkal örvendeztet meg. Ehhez még egy szerény, de folyamatos lejtő is adódik: mondanom sem kell, kiváló tempóban haladunk, jókat beszélgetve.

Közeledünk Felsőörshöz: ezt legjobban a Geológiai bemutatóhely árulja el, ami felbukkan előttünk. No meg a kirándulók, akik szemmel láthatólag csak kisétáltak kicsit a közeli erdőbe.

És igen: csakugyan felbukkannak az első házak. Kis utcákban kanyargunk hol balra, hol jobbra: ahogy a zöld vezet. Aztán le a lépcsőn, elköszönve a zöldtől: annak keresztes változata kísér tovább. Kis kitérővel egy forrást is felfedezünk: térképen már többször láttam, most sikerült meg is találni.

A következő ellenőrző ponton aztán megtudjuk, hogy nem ivóvíz: szerencse, hogy csak töltöttünk, nem ittunk belőle. Így meg pláne: a Civilházban ugyanis azt is kapunk. Bodzaszörp jut citrommal, de croissant is – sőt, a kedves házaspár saját termésű gyümölcsökkel is kínál. Pompás szőlő és zamatos körte: hmmm, mennyei mindkettő, köszönjük!

Kis utcákon hagyjuk el Felsőörsöt, aztán a Pocca és Pityorka dűlőit: gondozott szőlősorok mindkét oldalon, távolban pedig a Somlyó, tetején a kilátó. Kellemes visszatekinteni: ezt már megmásztuk!

Az utolsó házikók után az út is véget ér, és a Felső-hegyre vezető ösvény jelzetlen. És bizony használatlan is, azaz erősen dzsungel-érzést ad. Néhol embermagasságot is meghaladó a dzsindzsa, ráadásul több helyen szedres-tüskés, szövevényes. Szerencsére nem hosszan küzdünk vele, és már csak füves ösvény visz – a legvégén pedig egy sárga háromszög is felbukkan. Utána pedig a (vízzel kínáló) pontőrök, és a csőkilátó is – ez utóbbi sajnos csak nevében az; felmenni (és körülnézni) nem lehetséges.

Az említett sárga háromszög aztán szépen levezet bennünket Almádi legszélső házaihoz. Tényleg csak párat érintünk, és máris újra erdőben találjuk magunkat. Kísérjük a régi veszprémi vasútvonalat, meg a helyén épült kerékpárutat. Aztán egy szinttel feljebb, a Vödör-völgy felső peremén jutunk tovább: sok-sok gyümölcsös és szőlő szegélyezi utunkat, több helyen szilva is akad…

A Kő-hegy után figyelek, mert itt letérünk a zöldről – és egyszersmind a túra útvonaláról. Nem, nem kispista… inkább „nagy”. A szikla, ami vagy ember, vagy nem… Sokáig úgy tudtam ugyanis, hogy ez az Ember-szikla, de aztán felvilágosítottak, hogy a szomszédját illeti ez az elnevezés. Jó, de akkor ez mi? Hááát, ez is Ember-szikla – hangzott a válasz. Végül is aztán mindegy a név, a kilátás viszont kihagyhatatlan.

Így hát felviszem a fiúkat, akik nem is bánják meg: gyönyörködünk a lenyűgöző panorámában Szentkirályszabadja felé, távolabb meg Veszprém és a Bakony látszik. Aztán kellemesen kalandos, de épségben megtett ereszkedés után újra a zöldre jutunk vissza.

Az előzetes ismeretekkel felvértezve immár megcsodáljuk az „igazi” Ember-sziklát, meg a kőfülkét is, aztán a patak hídján átjutva folytatjuk a zöldön. 

Ehhez a zöldhöz itt már piros is társul, sőt, hamarosan a Balatoni Kék is. Addig teszünk egy kellemes kis jobbos ívet (az iménti sziklát kerülve), és a Malom-völgyi pihenőnél nem csak a kékkel találkozunk, de pontőrrel is: ez az utolsó EP, 3,6 km van hátra! Egy ideig még árnyas lombok között, de aztán nincs mese, megjön a város – és vele az aszfalt és meleg. Meghúzzuk a tempót, de a trafiknál beugrunk egy gyors kólára. Aztán ereszkedés tovább, és hamar felbukkan a cél. Hat és fél órára volt szükségünk: elégedettek vagyunk a tempóval – és a legnagyobb meleget talán meg is úsztuk. Beszélgetünk egyet a rendezőkkel, de aztán hamar beérkeznek a lányok is. A hangulat remek, a kocsi hűvösön áll, és gyorsan megtaláljuk a tavaly felfedezett cukrászdát is… Minden klappol tehát, és jóleső érzésekkel hagyjuk el Balatonalmádit.