Őszi Balaton,
megunhatatlanul. Hiszen olyan pompázatos és visszahívogató! Ráadásul egy
túrában elképesztően sok változatosság beleszerkesztve: igazi esszenciája ennek
a környéknek. A Felsőörsi nyolcas kínálatából teljesítettem a Felsőörs 50 nevű
kihívást – különleges módon.
Felsőörsi nyolcas, nyolc kilátóval – és jubileumi, nyolcadik
rendezés: olvasom a kiírást. Nah, ehhez jött még egy nyolcas: pici lányom
nyolcadik születésnapja! Nincs mit tenni, szombaton ünneplés lesz, így tehát
túra: nem. Vagy… esetleg… nincs valami megoldás? Merthogy 2014 óta vágytam ide
vissza, de valami mindig közbejött. Tavalyelőtt egy Halacs 20 TT sikerült ugyan
feleségemmel, de hát az ugye… rövidebb. Ötvenest szeretnék! És megadatott, hála
a főrendező szívélyességének – két nappal a túra előtt; köszönöm ezúton is!
Csütörtök reggel tehát leparkolok Felsőörsön, a Civilház
előtt. Friss! Mármint az idő. De igazodok a régi mondáshoz: induláskor szabad
(sőt, kell is) kicsit fázni, aztán majd úgyis bemelegszünk. Nos, ezúttal is
teljesen igaz lett eme okosság. Szerény lejtőt és emelkedőt követően máris a
Somlyó-hegy fogad. Amit öt nappal ezelőtt, a Nyitott
pincék 30 TT-n csak kerülgettünk… Itt efféle probléma nincs, és nem is lesz
egész nap! Ami hegy, kilátó vagy csúcs a közelembe kerül, azt kedvesen hagyják
(sőt, kérik), hogy megmásszam. Mind a nyolcat, igen – bár én végül
tíz-tizenegyig jutok a számolásban. De egyelőre még csak a Somlyónál tartok: remek
bemelegítés a kék háromszög, meg a lépcsőzés, a felső szintre. A jutalom persze
nem marad el: a panoráma csodás. Gyönyörködök kicsit a hatalmas víztükör
látványában, de ezúttal észak felé többet időzik a tekintetem. Nem csoda: sokat
fogok arrafelé kószálni ma…
Kocogás le, az említett kék háromszög folytatásán, aztán
jöhet a kék. Dehogyis jöhet! Pár méter kitérő csak a Felső kocsma… amit
szombaton hej, de megbántam, hogy kihagytam! Na, most nem: a hamvas fröccs
hűsít és energiát ad. Hajrá, jöhet a kis kedvencem – de előbb az Amfiteátrum.
Nem csak úgy elballagok mellette: ez egy full extrás túra, kérem! Fel, persze –
és még feljebb, a tanösvényre. És a kilátás visszaigazolja, hogy hát persze,
hogy ide fel kell jönni, nincs mese.
Aztán most már tényleg: Csere-hegy! És a vörös kőből épült,
fa toronnyal kiegészített kilátó. A legszebbek egyike! Még a kutya is
barátságosan csóválja a farkát az udvaron, amíg felszuszogok a toronyba. Most a
keleti irány van soron (már ami a fotót illeti): Almádi, igen! Felmérem, merre is
fogok mindjárt aszfaltozni, és indulás lefelé, a megvalósításhoz!
Előbb persze kavicsos út visz le a hegyról, de aztán beton
jön; nem is kevés. De ki ne bocsátaná meg, hiszen az Óvári messzelátóhoz vezet!
Ahonnan… huh, hát szóval… na. Pazar, maradjunk ennyiben. Sőt: az oda vezető
úton – Káptalanfüreden át – is érdemes nyitott szemmel járni. Újra meg újra oda
kell nézni: le, jobbra. A reggeli napsütés fantasztikusan csillog vissza a víz
felszínéről! Közben egy kis emelkedés után folyamatosan lefelé visz az út,
már-már aggasztó mélységig. Nem emlékeztem, hogy a víz szintjéig le kellene
menni… És nem is kell, „csak” annyira, hogy még jobban meg kelljen dolgozni az
említett kilátásért.
Hopp, egy gőzmozdony, jobbról! Annyira hirtelen, hogy meglep
– pedig hát nem először találkozunk. A megszüntetett veszprémi vasútvonal
mementójaként őrzik itt, a hídon az utókor számára. Aztán jöhet az emelkedő
java, aminek végén felbukkan a kilátópont bájos épülete.
Mindössze tizenhat lépcsőfok. Ennyi is elég itt! A panoráma
lenyűgöz, főleg kelet felé. Na, arrafelé viszont már nem megyek… Ez
visszafordító pont: mostantól nyugat felé veszem az irányt.
Balatonalmádi északi élén haladok előre, néhol kis utcákon,
néha csak érintve-érezve közelségüket. Aztán be az erdőbe; kiváló utakon itt
is. Korábbi túrák rémlenek fel, szembeni irányból. És azok nagy le-futásai, ami
persze most szilaj emelkedés. Kiválók a jelzések is, remekül haladok: gyorsan
felbukkan a geodéziai torony betonoszlopa. De kár, hogy kilátóként nem működik!
Elhagyom, és vele együtt a sárga háromszöget is. Sőt: turistajelzésem sincs
itt; a túrán szalagozott szakasz lesz. Ösvény – és emlékek – azonban
szerencsére akadnak, így mindenféle gond nélkül érkezek le a Felső-hegy
aljához, ahol már pincék is felbukkannak.
Teljesen ismeretlen szakasz jön; track segítségével megyek.
Szőlők, présházak, gyümölcsösök között haladok – többnyire felfelé. Déli
irányba, a Balaton felé most is van, ami vonzza a tekintetemet: leginkább az
előzőekben végigjárt hegyek és a szép szőlősorok.
Derékszögű kanyarok, figyelni kell – ami persze meg is hozza
gyümölcsét: itt a Pocca pince, a következő ellenőrző pont. Illetve csak a helye,
nyilván: az majd csak holnapután fog üzemelni. Jelen pillanatban egy tábla van,
ami magánterületre – és kutyára hívja fel a figyelmet. Na, ez simán elég nekem
ahhoz, hogy bevállaljak egy kitérőt, plusz párszáz métert… de a kutyát inkább
kihagyom. Cserébe pompázatos őszi színekbe öltözött fákat és cserjést kapok:
pici lányomnak viszek is pár ágacskát a gyűjtőmunkájához…
Felsőörs, újra. Áthaladó érintés, ahogy a túra leírása
nevezi. Megállok egy kicsit a depóként működő kocsimnál: szendvicset teszek el,
innivalót pótlok, de a kis ABC-be is beugrom egy késői tízóraiért. Amit a kis
forrásnál költök el, aztán jöhet a lépcsősor és a zöld sáv. Folyamatos
emelkedéssel a Forrás-hegyre, ahol megcsodálom a geológiai bemutatóhelyet, és
máris lejtmenet jön. Meglepően hangos a víz zúgása: kicsit le is ereszkedek,
hogy a miniatűr vízesést közelebbről is szemügyre vehessem.
Pompás élmény a kis patak partján menni felfelé, miközben az
ösvény minőségénél kívánni sem lehetne tökéletesebbet. Ehhez jön a kitűnő
októberi túraidő, a madarak dala és a fák, az erdő tüdőt tisztító, finom
illata. Balos forduló következik, távolabb legelésző lovak, meg a veszprémi út
fasora tűnik fel egy pillanatra.
A festékbányák felé közelítek, a környékre jellemző erdei
fenyők néhol sűrűbb, néhol ligetes rengetegében. Megérkezik a piros sáv, és
hamarosan már csak az marad számomra. Átjutok a köves szakaszon, nyílegyenesen
haladok Veszprémfajsz irányába, amit közben a 73-as út zaja és forgalma szakít
félbe. Aztán megint a hatalmas erdők, újra csend és béke, a tökéletes magány.
De jó is az néha! Nem csak a tüdőm, de az agyam is tisztítom, érzem.
Ritkul, tisztul az erdő, füves tisztások, majd rétek jönnek
– távolban a Bakony hegyei. Biztos jelzés, hogy mindjárt megérkezek a fajszi
kálváriához. Igen, itt a 180°-os visszafordító, lehet menetelni felfelé. Komoly
gyerekzsivaj és tömeg fogad lent is, fentebb is. Lelkes tíz év körüli fiúk
mesélik, hogy Szentkirályszabadjáról jöttek ide kirándulni. Méghozzá gyalog! És
mennyire örülnek a dicsérő szavaknak… jönnek is fel velem, gyors léptekkel. A
tetőről persze érdemes újfent körülnézni: vissza és előre. Azaz: merre voltam
már, és hová megyek még. A kettő nagyjából azonos hosszt jelent itt, hiszen majdnem
féltávnál járok.
Kellemes és gyors ereszkedés jön, aztán átvágok a műúton.
Itt a park: játszótérrel, esőházzal és gondozott pázsittal. Meg gyönyörű
fákkal, amik megint csak a szépséges őszt idézik fel: csodálatos élmény alattuk
járni.
Zöld sáv és piros kereszt visz ki a faluból, de utóbbitól
hamar elköszönök. A Balaton 50 TT jut eszembe, de több túrán is jártam már
erre. Klasszikus felvidéki szakasz: ligetes-ritkás facsoportok, amik aztán – dél
felé közeledve – sűrűbbé válnak, majd egybefüggő erdők jelennek meg. Sokáig
elkísérnek: közben több jelzésváltás is igényli figyelmemet. Ami nem is baj,
mert ezek a kilométerek igen hosszúak. Klasszikus „összekötő” szakasz, ami
majd’ minden túrán előfordul – lehetetlen minden méteren látnivalót találni és
bemutatni… Amire igen jó: gondolkodni, elmerengeni, egyedül lenni. Ezt csak
így, ilyenkor lehetséges. Érdemes tehát kihasználni, élvezni ezeket a perceket
– sőt, majdhogynem órákat. Horgászok és gombázók jutnak eszembe, és bizony,
megértem őket.
A háromszáz éves tölgy állít meg pár pillanatra, de aztán
megyek tovább. Megérkezik a zöld és a piros: rátérek egy apró túlfutás után.
Aztán megmutatja magát a végeláthatatlan hosszú egyenes szakasz, amiből tudom,
hogy: kezdődik a műsor. Fel, a Recsek-hegyre! Monoton emelkedő, ami egyre
emelkedőbb… hogy aztán a végén már nagyon-nagyon emelkedővé váljon. Konkrétan:
rövid, de nagyon szigorú az utolsó száz méter: a legdurvábbak közül való,
amiket ismerek. De tényleg nagyon rövid, és örömmel üdvözölhetem a fák között
megbúvó Noszlopy-kilátót.
Balatoni panoráma, de nem a megszokott. Azokhoz képest
sokkal több itt az erdő – ami nem véletlen, persze: éppen azokon az erdőkön
kell magam keresztülvágni, hogy a távol csillogó víz közelébe lejussak. Nosza,
akkor kezdjük! Lekanyarodok a jelzetlen úton, ami – jelzett. Nocsak, már
kiszalagozták volna? Bizony, innentől egészen a pirosig szalagozáson
ballagok-kocogok. Nem is akármilyenen! Valami nagyon profi ment előttem, és
csak és kizárólag annyit tett ki, amennyi szükséges. De azt mindig! Behívó és
megerősítő… aztán semmi, kivéve, ha kereszteződés vagy eltévedési lehetőség
jön.
Varázslatos erdők ezek. Lenyűgöznek, pedig hát egész nap
szebbnél szebb környékeket járok le, és hát ezt teszem majd’ minden szombaton.
Mégis… ezek mások. Igaz ez a következő részre is, ami már nem más, mint a
Koloska-völgy. Bármely évszakban érdemes ide betérni, sétálni vagy túrázni…
Mindig megállok a hársnál is – ha csak pár másodpercre is.
Nem órákra, mint Hamvas Béla, aki szép sorokban méltatta a természet ezen
csodáját, de egy kis időt mindig megér.
Aztán végleg eldöntöm, amin nap közben többször is
hezitáltam: felmegyek a zöld háromszögön. Muszáj. Többlet időben, távban – de főként
szintben, hát persze. Leginkább azonban élményben többlet letekinteni a
Koloska-sziklákról. Az őszülő táj, a lenyűgöző távlatok és a hihetetlen perspektíva
megéri, de még mennyire! Most először vagyok itt egyedül, tömeg nélkül –
különleges hangulatot ad ez is a pillanatnak.
Leereszkedek, és meg is számolom: 116 lépcsőfok (plusz a
gyökerek, kiszögellések, sziklák). Megérte, nincs mese! És következhet tovább a
piros, újra, a völgyben, a csárdáig. Ahová be is térek egy gyors kólára, meg
vizet is töltök. Szegényebb lettem egy ötszázassal, gazdagabb egy tapasztalattal...
Zöld kereszt jön, megyek a Sándor-hegyre, aztán egy nagy elágazásnál kék
kereszt is van, de innentől megint szalagozott lesz. Szó szerint: itt is kint
vannak már a segítő jelzések. Mint megtudom később, maga az ösvény is új; most
hozták létre a túra kedvéért. Azt kell mondjam: megérte! Egészen egyedi
hangulat: szerteszét itt is, ott is sziklák. Először lerakott szemétnek tűnnek,
aztán jövök csak rá, milyen érdekes egy környék ez. A végső szakasz meg pláne!
Meglehetősen emelkedős; mondhatnám meredeknek is. Na jó, mondom is… Viszont egy
jobbos után felbukkan a Jókai-kilátó: felérkeztem a Tamás-hegy tetejére!
A már sokszor megcsodált panoráma most egészen egyedi:
varázslatos színekkel festi be a lassan lefelé ereszkedő nap az égboltot és a
Magyar Tengert is. Ebben a napfényben sütkérezik odalent Füred és Arács, még
távolabb pedig Csopak. Hohó, azt megnézzük ám közelebbről is! Csak pár
hegyecske addig… A Péter és a Csákány, hát persze, unalom és tunyulás kizárva!
Gyerünk, lehet ereszkedni addig is, a pompázatos természet őszi ösvényein.
Lent vagyok az aszfalton, fölöttem tornyosul a Péter, és
persze hívogat. Szerintem vigyorog is. Kitűnő tesztpálya, nem utasíthatom
vissza: hadd szóljon! Nem először megyek fel „nyélgázon”: itt elég szépen
kiderül, hol tartok éppen. Ezúttal a cipőm is vizsgázik: aszfaltos az
istenadta, és eddig meglepően szépen teljesített – de azért ez a Péter-hegy.
Tisztességesen helytáll, három megcsúszás belefér már csak a kategóriája miatt
is. Az meg, hogy végre vízhólyag nélkül szolgál… bőven megéri nekem ezt az
árat. Egészen hamar itt a tető, amiért így meg kell dolgozni – de legalább szerény
a kilátás is…
Na, majd három hét múlva, a Füredi ősz TT-n valamivel jobb
lesz – nyugtatom magam: a kevesebb lomb besegít kicsit. Jöhet tehát a lefelé
vezető út, ami – tekintettel a vázolt talp-típusra – gondos ereszkedés. Szuper,
meg se nyikkant! Íme, máris az emlegetett-vágyott Csopak panorámája kelleti
magát. Öt napja mennyit gyönyörködtünk benne – és mégis, most sem kisebb az
élmény. Végig az Öreghegyi úton, jobbról mindvégig ott a Balaton… pompázatos!
Az október lenyűgöző palettájában díszelgő szőlősorok csak ráerősítenek a
varázslatos hangulatra.
Plul-malom, Csonkatorony, Csopak. Nyitva tartó ABC, gyors
frissítés, és jöhet az Endrődi-kilátó! A Csákány-hegy is meglesz tehát, most
nem messziről nézegetem a gerincét, mint néhány napja. Meredek kezdés, aztán
egyre szelídebb ösvények, végig a csodaszép erdőkkel, a fák illatával, az
avarban motoszkáló kis állatok csendes neszével. És az ereszkedő nap
kivételesen szép fénysugaraival és pompázatos színeivel. Úgy érzem, komoly
fényképezőgép is kevés lenne hozzá. A kilátóban azért persze próbálkozok erre
is, arra is… Végül a keleti irány lesz a meghatározó – lehetséges, hogy éppen a
völgyben megbúvó Felsőörs miatt, ami a végállomás lesz, egy fertályóra múlva?...
Ereszkedés. Úgy vélem, a célig már csak lejtők lesznek, és
mivel a terep továbbra is tökéletes, kellemes kocogással is rásegítek a
tempóra. Öcsém hív, irigykedik, beszélgetünk. Gyönyörűen be is nézem a
sárga-piros leágazást… hát, mindent nem tudok egyszerre, be kell lássam. Jöhet
tehát a piros, ami még mindig képes megállásra késztetni.
Ritkábbak a fák, ligetes részek bukkannak fel, majd a rét.
Felismerem, és tényleg ott a letérő: az utolsó ellenőrzőpont, ami a forrásnál
lesz. Frissítek még egy utolsót tehát a Király-kút finom vizével: ez elég lesz
a célig.
Itt is jót futok, ezt a völgyet talán az Isten is arra
teremtette? Hajtű és patak… és át a hídon. Hát persze! Csak most nem északnak
és nem délnek veszem az irányt, hanem kelet felé, be a falu irányába, a
tanösvényen. Ami még mindig meg tud tréfálni a kellemes kis lépcsősorral
felfelé – de aztán itt a község, a Civilház udvara, lehet órát megállítani. Mindenféle
kitérőkkel majdnem ötvenhárom kilométert mértem, amihez képest elégedett vagyok
a 9:45-ös idővel. De nem is ez a lényeg! A legfontosabb, hogy ha különleges
módon is, de végigjárhattam ezt a nagyszerű útvonalat, ami ennek a pompás
tájegységnek egészen kivételes és tömör kivonatát adja. Köszönöm a lehetőséget;
örülök, hogy itt lehettem!
Első gondolatom: gyorsan megjelent a cikk!
VálaszTörlésMásodik: hűha, a párát már ilyen jól és ilyen gyorsan ki lehet fotosoppolni!
Sőt a túratársakat is (tourist remover)?
Aztán elkezdtem olvasni, és leesett! :-)
Köszönöm! Ezek szerint szombaton párás volt? És (remélhetőleg) sok-sok túrázó? :)
VálaszTörlés