A Szarvas 27 teljesítménytúra nem az ország
legismertebb vidékeire kalauzol. Viszonylag rövid, és kevés „ötcsillagos”
látnivalót kínál.
A Szarvas 27 TT csodálatosan
szép túra. Lenyűgöző vidékeken vezet, kiváló vonalvezetésű és remek rendezésű
esemény!
Nagyon készültem rá, de nem sikerült: az idei Alsóörs éjjel
(meg a Két kilátó, ugyanott) sajnos kimaradt számomra. Másnap a Bakonyban
vigasztalódhattam – annak is a számomra közeli, nyugati peremén, nem messze
Pápától. Három éve már szereztem itt kellemes tapasztalatokat: pici lányommal a
hetesen remekül éreztük magunkat. Most a leghosszabb táv is megadatott – ami
még így is csak 27 kilométer, de kíváncsian vártuk. Útitársaim (Zoli öcsém és
Márk) különösen, mert ők még nem jártak itt korábban.
A túra neve Szarvas, a döbröntei rajthely a Szarvas Ház
nevet viseli… sőt, a felette magasodó várrom is Szarvaskő! Nah, felkészültem az
erdei (esetleges) találkozásra is, de az végül elmaradt (talán a bőgést most
pihenték ki). A vár viszont – ha már itt magasodik – remek kezdőpont!
Szerencsére a rendezők is így gondolták, így hát kellemes lépcsőzéssel kezdünk
fél nyolckor. Október közepén ez az időpont a kora reggelt jelenti: a felkelő
nap varázslatos fényekkel festi meg az ódon falakat, nem győzünk fényképezni.
Könnyed ereszkedés egy kopár domboldalon, kis hullámzás – és
továbbra is ámulatra méltó színek. Messzire ellátunk, szelíd és békés tájakban
gyönyörködhetünk.
Egészen kicsit, de párás-ködös a táj – az őszi kora
délelőtti hangulat megvan tehát. Ritkás, majd sűrűbb ligeteket hagyunk el;
erdőszélen, patakparton haladunk előre. Néha át is kell kelnünk – de itt még
fogalmunk sincs, mennyi hasonló élmény vár majd ránk később…
Bakonyjákón még soha nem jártam: most végig sétálhatok a kis
falun, és megismerhetem. Túlzottan is jól sikerül!
Az első ellenőrző pont után ugyanis (elmélyült beszélgetés
közepette) „benézzük” a balos letérőt, és hagyjuk vitetni magunkat a jobbra kanyarodó
úttal. A főútra kiérkezve aztán gyanút fogok, és kiderül: nem alaptalanul.
Mentsük a menthetőt: lesz egy kis visszatérő út, látom a térképemen. Persze –
feltéve, ha járható, nem zárták le, nincs kutya, stb. Legelők között visz fel,
és a barátságos pásztor enged is – de kutya… az is lesz majd, fent. Nem
bántanak ám! Jó, bevállaljuk, gond nélkül visszatérünk a sárga jelzésre – és
tényleg nem bántanak (bár egy kis kerülővel erre rá is segítünk). Hopp, érdemes
ám visszatekinteni! Szép kilátóhely, ahová felérkeztünk.
Erdőkön vágunk át, és csodáljuk őket a még mindig kora
délelőtti napfényben. Az ösvényekre sem lehet panaszunk: a már bőséggel
lehullott avarban, kiváló utakon járunk.
Autók zúgása közeledik, és igen: itt a 83-as műút.
Leérkezünk a szélére, korlát mellett ballagunk; szerencsére nem sokat. Egy
tüdőszanatórium után Farkasgyepű következik. Vagyis: mégsem… Közvetlenül a falu
kezdeténél jobbra térünk, be az erdőbe. Innen zöldre cseréljük a sárgát (amivel
később még találkozunk). Meglepően erős lejtő jön: kicsit kocogunk is, de
közben is, meg később is meg-megállunk. Lenyűgöző! Á, semmi különös… csak az
erdő. Csak?! Ezernyi szín, sejtelmes vagy teli napfény, az őszi erdő illata… A
hulló falevelek „zaja” – és az érzés, ami mindezt összeköti.
Több derékszögű kanyart veszünk, de a jelzések – mint útunk
során mindvégig – most is kifogástalanok. Ha nagy ritkán kiegészítésre
szorulnak, akkor az is van, szalag formájában. Néha pedig – mint most is – kis
tábla jelzi: újabb ellenőrzőpont következik.
Megint csak felsőfokú jelzőkhöz kell nyúlnom (ez egy ilyen
nap). A Csurgó-kúthoz érkeztünk. Első benyomás: barátságos kis tisztás,
tábortűznél szalonnát sütő társaság.
Aztán vidám pontőrök, akik a pecsét mellé croissant-al
kínálnak… és végre körül is nézünk. Hát van mit! Kis patak, hatalmas szikla –
és egy vízesés. A meredek oldal peremén zubog alá; hangulatosan, szívet-lelket
gyönyörködtetően.
Felmegyünk a kaptatón, a forráshoz, de aztán kiderül: utunk
nem az itt induló zöld kereszten, hanem továbbra is lent, a zöldön folytatódik
– visszaereszkedünk hát. Elköszönünk a szépséges tisztástól – abban a
meggyőződésben, hogy ide még többször is vissza kell jönni.
Követjük a girbegurba Köves-patak folyását. Olyannyira, hogy
számos (sőt: számtalan) alakalommal metsszük is vonalát. Könnyű átkelések?
Talán egy-két alkalommal – a többi esetben technika, óvatosság kell. Néha meg
éppen gyorsaság vagy bátorság. Tény, hogy száraz lábbal sikerül az összes
mutatvány, aminek határozottan örülünk.
Nagyon szép időnk van, és a fák, bokrok fürdenek a
napsugarakban. Pompás bükkösök, tölgyesek akadnak útunkba: hol napsütötte,
ritkás ligetek, hol meg sűrű erdők váltakoznak. Néhol még teljesen zöldek a
lombok, másutt sárga-vörös, barna a meghatározó.
Hosszú balos ív jön: a track nem a térkép szerinti
turistautat követi, hanem attól kissé kijjebb halad. Magunk is így járunk: úgy
látszik, ez az új vonal – merthogy a jelzés is itt vezet. Aztán elköszönünk a
zöldtől: kereszt-változata vezet át a sárga sávra – ami majd egészen a
következő EP-hez visz.
Sok túrázóval is találkozunk ezen a szakaszon: a 17B táv
beérkezői ők. Az erdőből kiérkezve pompás panoráma tárul a szemünk elé. Igen:
Magyarpolány széléhez érkezünk.
Pónik és csacsik, lovak és birkák mellett ballagunk, aztán
remek, gondozott füves ösvények visznek be a faluba. A temetőnél érkezünk be:
kápolna- és templomtornyok, egyedi fa kapu és gondozott sírok – mindehhez a
ragyogó kék ég ad káprázatos hátteret.
Az iskola épületében találjuk meg az utolsó EP-t, ami nekünk
csak frissítőpont. A 17A távnak féltáv, a 17B-nek pedig rajt-cél. Forró teával
kínálnak, de ropogós friss almát is kapunk. Aztán hajrá, jöhet a Kálvária!
Meglepetésünkre nem része a túrának, de természetesen nem hagyjuk ki. Fotókon
már többször láttam, olvastam is róla – csak nem megyek el a tövében?!
És persze nem bánjuk meg. Megbánni?! Maradandó élmény lesz
ez is: a 173 lépcsőfok végigjárása tényleg „kálvária-járás”: jól el lehet
mélyülni, magunkba szállni. Ráadásként a lépcsősor egy kitűnő kilátópontra visz
fel: még így (kissé párásan) is messzire fürkészhet a tekintet: a horizonton a
Kab-hegyet is ki tudjuk venni.
Visszatérés, jöhet a sárga kereszt, és az utolsó említésre
méltó emelkedő. A Szent-kút felé megyünk: itt is egy (felújítás alatt álló)
Kálvária van. Előbb kavicsos, majd erdei utak jönnek, míg a kúthoz érkezünk.
Ahol megint káprázatos színek, gyönyörű fák, vörös avar fogad: jó itt lenni!
Kis hullámzás a terepen, de komoly szint már nincs. A
jelzések továbbra is kifogástalanok, de biztonság okáért pár helyen szalaggal
is ráerősítenek. Az erdők változatosak – ennek okáért a színek és a látvány is.
Az ösvények pedig – továbbra is – csak dicséretet érdemelhetnek.
Itt is sok túratársat érünk utol: ők meg a 17A visszatérői Döbröntére.
Errefelé kissé ritkul az erdő, majd kaszálók, rétek is felbukkannak.
Észak (vagyis a cél) felé haladunk, fogy az út, és
sajnálkozok, hogy ilyen gyorsan vissza fogunk érkezni. Jó lett volna még az
őszi erdőkben barangolni: igyekszem megragadni és befogadni a látványt – és
megőrizni emlékezetemben.
A falu határában óriási pocsolyák bukkannak fel, amik
szerencsére könnyen kikerülhetők. De nem mindenki gondolkodik így… Az ősz
derekán járunk, de ez nem rettent vissza egy csapatot, hogy mezítláb gázoljanak
ezekbe, hangos jókedvvel és vidámsággal. Mi azért inkább kerülünk, és a kis rét
mentén, majd a fahídon át érkezünk be a községbe.
Nyüzsgés a Szarvas Ház udvarán: kisgyerektől a nyugdíjasig
minden korosztály képviselteti magát. Boldog, csillogó szemű csöppségek,
fáradt, de elégedett tekintetek… Öt-tizenhat lett a (nekünk) 29 km; teljesen
elégedettek vagyunk. Megkapjuk az emléklapot, kitűzőt választhatunk a
kínálatból, hátul zsíros kenyér, tea és alma… Tombola is van: meglepetésemre
egy térképet nyerek!
Aztán jöhet a reggel már befizetett remek gulyás, és még a
korai délután otthon lehetünk. Gyors és élménydús nap volt: mennyire jó, hogy
eljöttünk! És mennyire várom már a következőt…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése