Nyitott pincék 30 TT és Óbudavár éjjel 20 TT - ahogy én láttam...

Balaton-felvidék duplán, nappal és éjjel! Rövid távokon, de más-más jelleggel. Különféle tájakon és célokkal, de a környék mindig ad újabb benyomásokat és élményeket. A Nyitott pincék 30 és az Óbudavár éjjel 20 teljesítménytúrák kombinációja egy igazán kellemes napot eredményezett.

Ha azt mondom, Alsóörs, Lovas vagy Csopak, alighanem sokaknak jut eszébe a strandokon kívül más is. Talán a pompás panoráma, talán a Plul-malom vagy a kilátók… esetleg a sok virág – és persze a jóféle borok is. A Nyitott pincék 30 TT ezt a környéket és ezeket a vonzó értékeket ígérte. A tavalyi kellemes emlékek alapján kis csapatunk nagy reményekkel érkezett Felsőörsre, a Gelléri pincészetbe. Profi fogadás és rajtoltatás – szokatlan módon rögtön ellátással. A zsíroskenyér nagyon finom, a tea forró – a tavalyi forralt bor viszont ezúttal elmaradt. Gyors rajtfotó, és neki is lendülünk az amúgy kimondottan laza, sétálós-borozgatós túrának. Szeretnénk délután minél hamarabb odaérkezni az éjszakai túrára, így hát meghúzzuk a lépteket. Nincs nehéz dolgunk: kevés szint lesz itt ma, és kevés terep. A vonalvezetésből látható, hogy sok az aszfalt – de hát ma erre vállalkoztunk.

Ereszkedés a szőlők között (időnként szó szerint): megcélozzuk Alsóörsöt. Az idő kissé szeles-hűvös, de látszik, hogy szép napunk lesz. Hamar itt az első ellenőrző pont, természetesen egy borospince formájában. Pecsét, túratársak, kis kavarodás – de aztán megtaláljuk a helyes utat; kicsit bele is kocogunk a lejtőbe. Lovast épp csak érintjük, egy balos kanyar után már a Somlyó-hegy tölti be a horizontot. Meg a remek kilátó, amit ma sajnos kihagyunk – így hát csak lentről csodáljuk, és ki-ki sorolja, mikor volt vagy lesz majd ott fent. Aztán be is érkezünk a fehér falú református templom közelében a faluba. Kedvenc kocsmám ezúttal nem EP, hát kihagyjuk – majd kicsit később borozunk, tavalyi kellemes emlékek alapján.

Előtte még egy pince, még egy pontőr. Itt már gyanús, hogy miért ilyen lassan végez: az időpontokat is írnia kell. Ráadásul érkezési – és indulási időt is! Uhhh, szigorúan belassít így bennünket; erősen furcsálljuk a dolgot, meg persze sajnáljuk is. Aztán jön a Csendes kemping melletti, várt pince: na, itt iszunk! Sajnos jó tíz percünk megy el, mert a gazda még csak most nyit, pakol ki asztalt, székeket… és a bort is. Ami aztán nem is olyan finom, mint tavaly – szóval, röstelkedek a többiek előtt, hiszen én ajánlgattam a helyet.

Leérkezünk a főúthoz, át is szeljük, és a kemping mellett bejutunk a strandra. A lángososnál kedves pontőrök fogadnak, de a lángos (csak úgy, mint tavaly) majd csak későbbre várható. Sebaj, amúgy is nehéz étek, nézzük inkább meg a Balatont! Ennél közelebb már úgysem leszünk hozzá… Kacsa-vadászat, pár fotó, és indulhatunk is tovább.

Zegzugos utcák, derékszögű kanyarok, de a szalagozás segít. Újabb EP, újabb pecsét (és időpont-jegyzetelés). Aztán elhagyjuk Alsóörsöt, egy kevés terep is adódik, és északnak fordulunk: megint előttünk a Somlyó-hegy. Így érkezünk a Lovas csárdához, ahonnan most nem a tavalyi kerülő-úton megyünk tovább, hanem közvetlenül rácsatlakozhatunk a többünknek kedves Panoráma-útra.

Szederfa és ugató kiskutyák, majd át a két templom között, és – a balatoni kéken – megérkezünk a Lovas Kikötőhöz. A tulajdonos most is nagyon barátságos, és a ház bora most is nagyon finom. Gyors frissítés, és innen is elköszönünk.

Folytatás még mindig a (mindannyiunk számára) jól ismert kéken: irány Csopak! A lenyűgöző panoráma balról persze újra meg újra megállít, lelassít – a roppant víztükör a szikrázó napsütésben fantasztikus látványt nyújt. Elhagyjuk Lovas szőlőit és présházait, már Paloznak felett járunk. Metszésponthoz jutunk: ide ma még visszatérünk – akárcsak Papa borozójához, ahol vöröset kóstolunk, és elégedetten távozunk… Továbbra is csodálva a Magyar Tengert; beleértve persze a Tihanyi-félszigetet is, amire remek a rálátás.

A Homola-pincészet udvaráról megint csak érdemes körbe tekinteni. Megértem azokat, akik itt hosszabb időt is eltöltenek… mi egy csoportkép után tovább folytatjuk a Jásdi-pincészet felé.

Északnyugat felé vesszük az irányt, és beérkezünk Csopakra. Kis kanyargás – és a Csonkatorony – után átvágunk a 73-as főúton, de a virágos-napsütéses látványt azért megörökítem…

És máris itt van egyik kedvencem, a Plul-malom! Ő is lencsevégre kerül. Sokadszorra, de hát ezt mindig muszáj…

. A tavalyi tapasztalatok után már nem lep meg, hogy a track és a szalagozás most sem azonos: megyünk az utóbbi nyomán. Olyan ez, mint a rendőri karjelzés: mindent überel… Alulról jutunk fel tehát a Szt. Donát borházhoz, és csodáljuk meg a szépséges épületet – meg amit onnan látnak a szerencsés vendégek.

A Petrányi pince a következő: újabb rövid kaptató, újabb fenséges panorámával. Itt kedvezményes rozéfröccsöt kapunk, így a fotókat is nyugodtabban tudjuk elkészíteni a csillogó víztükörről.

Balatonarács széléhez érkezünk. Tényleg csak a széléhez: előtte pár méterrel lekanyarodunk balra, és a Söptei-pincészethez lépünk be. Üres asztal fogad; pontosabban egy pecsét, jelenléti ívek és kartonszám Balaton-szeletek. A tanácstalan pincérek nem tudnak segíteni, így hát hamar megoldjuk a helyzetet: időket írunk be, pecséttel is kiszolgáljuk magunkat és egy-egy csokit is elveszünk. Valaki más is megtette ezt már előttünk, ahogy látjuk. A tizenötösök célja ez – talán majd csak később jönnek a pontőrök?

Mi elindulunk, mégpedig – bizonyos értelemben – visszafelé. Az eddigi nyugati irányt most keletire cseréljük, és újra déja-vu érzésem van előző évről: a szalagok és a track itt is más. Gond nincs, sőt, kavargás se, mint tavaly: már rutinból megyünk. A Nádas-kútnál ott a bélyegző: önellenőrző pont, sima ügy.

Aztán zegzugos utcák, némi hullámzással, a múlt évi kis keresgélés itt is elmarad. Pompás látvány kísér balról: Tamás és Péter halmai, jobbra a Csákány-hegy… mellettünk pedig a szép, rozsdaszínű szőlősorok.

Csopak utcáit koptatjuk, elhagyjuk a Szt. Donát-szobrot és Balaton-felvidéki Nemzeti Park épületét, és folytatjuk északnak. Útba ejtjük a Kövesdi templomromot: egy kis szünetet ez is megérdemel.

Paloznak felé vesszük az irányt, Csopak után országúti szakasz jön tehát. Nem hosszú, és máris a hangulatos falucskában találjuk magunkat. A falunap közepébe csöppenünk bele: nyüzsgés és zeneszó, árusok és… jóféle illatok. A cél (és vele együtt a célkaja) még odébb van, lépjünk hát! A kálvária stációi mentén jutunk fel – ma már másodszor – Papa borozójához.

Terep következik! Egy kis emelkedő is jut hozzá – mindenképpen nagy öröm ez egy teljesítménytúrán. Piros sáv, és még egy utolsó ellenőrző pont. Ahol senkit és semmit nem találunk… Pedig nem is elsők vagyunk a mezőnyben, ezt tudjuk. De kis keresgélés után tovább megyünk, élvezve az erdő hűsét. Mert most már bizony a napsütéshez kellemes meleg is társul. Hozzánk meg újra csodaszép panoráma: jobbra tekintgetni igencsak érdemes.

Kellemes (jelzett vagy szalagozott) erdei ösvények maradnak el mögöttünk, kiváló a tempó és a kedvünk is. És felbukkan a Király-kúti patak, vele a sárga sáv is, majd a zöld… ismerős környék, ismerős hangulattal. A csobogó-zubogó víz most is megállít mindenkit egy kicsit…

Felsőörs, végállomás! Előbb a templom, aztán a faluház, majd falu végén kurta korcsma… vagyis a Gelléri pincészet. Ahol nagy csend és egy hölgy fogad. Oklevél és kitűző, hozzá gratuláció – meg egy Balaton-szelet. Zsíros kenyér nincs, azon egyszerű oknál fogva, hogy: elfogyott. Már reggel, tudjuk meg – így hát célkaja híján csalódottan eloldalgunk. Az időnkkel azonban elégedettek vagyunk (5:47 lett a vége), így hát elköszönünk Ilditől, és mivel időben még belefér, irány Füred, a Hatlépcsős!

____________________________________________________________________________________________________________

…Óbudavár, négyes rajt! Ami azért (még így szeptember végén is) elég korai egy „éjszakainak” célzott túrán, nem? Mi most mindenesetre örömmel vesszük ezt, hiszen így hamarabb célba érkezhetünk. Érdemes volt egész nap megtolni a tempót mindenhol: hét perccel négy előtt jószívűen elenged minket Imi, a főrendező. Házi pálinka és… igen, zsíros kenyér a rajtban, András még paradicsomot is talál hozzá. Így lódulunk neki a rövid emelkedőnek, majd térünk balra a piros sávval együtt a tetőn. Észak felé remek kilátás nyílik a Kab-hegyre: köszönöm, Márk a szép fotót!

Dél felé pedig… nos, ott is van mit nézni! A festői szépségű Nivegy-völgy hever lábaink előtt, kora-őszi pompájában. A tekintet messzire tévedhet – egészen a Balaton víztükréig. Balról látszik a Halom-hegy, rajta a Kossuth-kilátóval, jobbra pedig a Révfülöpig tartó hegyvonulat is.

Folytatjuk a piroson, követjük a jelzéseket – már amikor vannak. Nagy réteken vágunk át ugyanis, ahol nem csak a jelzésfestőnek, de a szalagozónak is feladja a leckét a terep. A rendezők szépen veszik ezt az akadályt is: néha még a magasabb gazok is szalagot tartanak… Eltévedni tehát nem lehet, szépen haladunk, és komótosan-lassan, de azért esteledik közben.

Különösen igaz ez, ha erdőbe érünk – márpedig hamarosan az váltja fel a füves-ligetes terepet. Jó illat, kiváló terep és a fény játékai a lombok között… Közben remekül lehet beszélgetni is: az ösvény ezt is engedi. Négyes csapatunk dinamikus tempóban, kellemes témázgatás közepette halad előre. Aztán megjön a kék, és rákanyarodunk a délnyugati iránynak: célba vesszük Balatonhenyét.

Kiérkezünk az erdők közül, megint jellegzetes szálas füves, ligetes szakaszok jönnek. És kiváló kilátás! A Balaton keskeny csíkján túl a fonyódi hegyek is szépen mutatják magukat, csakúgy, mint kicsit később a Badacsony és a Gulács is.

Ereszkedünk; újabb és újabb vidékek tárulnak fel. Figyelni kell lábunk elé is, hiszen a köves-sziklás talaj ezt megköveteli – de közben gyönyörködünk a tájban. Balról már a Hegyestű összetéveszthetetlen orma is felbukkan. Megyünk, arrafelé, igen – bár a csúcsra ez a túra nem visz fel.

Balatonhenye következik, egy rövid oda-vissza szakasszal. A forduló – hol is másutt? – a kocsmánál lesz. Amit sajnos zárva találunk: ezúttal tehát elmarad a nagyon finom csicsói fröccs… Teszünk egy OKT-bélyegzőt az itiner megfelelő rovatába, és jöhet a sárga sáv. Rétek szélén vágunk át, kiváló a tempó, és közben ereszkedik lefelé a nap is. Így jutunk be Monoszlóra: a csendes kis faluban teremtett lelket sem látunk. A református templom bejáratát most is megnézem, lefotózom: de jó lenne egyszer felújítva látni!

Nekivágunk az emelkedőnek a házakat elhagyva – ezzel megkezdjük a Hegyestű „meghódítását”. Idézőjelesen, persze: nem egy gigantikus bérc, és kellemes emelkedő visz fel. A kanyargó ösvényen felidézzük a Kék Balaton szakadó esőjét, az aszfalton pedig igen hamar fel is jutunk mai tetőpontunkra. Hogy aztán rögtön ereszkedésbe kezdjünk: jöhetnek a borókás zegzugos utacskái. Hamarosan pedig a tagyoni szőlők és az ottani présházak, szőlők és gyümölcsösök.

Meg persze a Tagyon Birtok; újabb ellenőrző pont. Vidám társaság szórakozik és hallgatja az élő zenét, zenészt. Mennénk is tovább, de a gazda invitál vissza: forralt borral kínál, szívélyesen. A sötétedés hűvösebb levegőt is hoz: hát, jól esik a forró ital, meg kell hagyni… Megköszönjük, elköszönünk, tovább előre a szőlők között! Egy-egy fürt ott maradt: talán pont ránk vár… Finom édes szemeket böngészünk, közben alma is kelleti magát… Szóval, gondoskodik a túrázóról a természet is. Így búcsúzunk el a világosságtól és – visszatekintve még egyszer – a Balatontól is.

Trükkös balos, de a fény-visszaverős szalagok segítenek. Szentantalfa legelői, majd focipályája bukkan fel: itt már a közvilágítás fénye elég határozott. Az utolsó pár száz méter (egy kis erdőben) pedig már sötétnek is nevezhető. Így hát – beérkezve az újabb EP-re, egy pizzéria-sörözőbe – előkotorásszuk fejlámpáinkat. Feri érkezik: szia, földi! Csatlakozik hozzánk, végig együtt jön már velünk a célig; jókat beszélgetünk. Elhagyjuk Szentantalfát, rövid szalagozott szakasz után jöhet a zöld, ami kivisz Balatoncsicsóig. Ott is bélyegezünk a kocsmánál, és mehetünk tovább. Át Szentjakabfán, át néhány mezőn, hullámzó dombokon – nagyon gyorsan fogynak az utolsó kilométerek.

Óbudavár, a picurka falu fényei pislákolnak előttünk, aztán az aszfalton be is érkezünk. Hatalmas kutya az úton, de a szelíd, barátságos fajtából. Be is kísér bennünket a Vilmos-ház udvarára – bár lehet, hogy az onnan érkező illatok is közrejátszanak ebben… A hatalmas üstben ugyanis az itt megszokott célkaja rotyog: bográcsos csülkös-kolbászos baboskáposzta. Huh, még leírni is sok – hát még elfogyasztani! Pedig még repetát is kapunk, de rövid gondolkodás után azt is engedélyezzük magunknak. Elvégre 4:09 alatt lejártuk a 23 kilométert – mindezt egy megelőző (szintén tempós) harmincas után. Kitűzőt választunk magunknak az oklevélhez, amit gratuláció is kísér. Elköszönünk; kiváló túra és rendezés volt – találkozzunk máskor is!